Üzenet Finnországból (Joób Árpád)

Mikes Kelemen hajda­nán levelekben címzett üzeneteket képzeletbeli nagynéniéhez; korunk ide­genbe szakadt patriótája már a technika legkorsze­rűbb eszközeinek segítsé­gével adhat hírt sorsáról.

Így érkezett egy nap mű­soros kazetta Finnország­ból Debrecenbe. Feladó­ja Joób Árpád, a Délibáb népzenei együttes egykori vezetője, aki negyedik éve Helsinkiben tanít zenét, de, mint a híradásból ki­tűnik, nem hagyott fel a magyar népzene műve­lésével sem.

Furcsa dolog az idegen­beli lét. Van, akiben az új élmények elhalványítják az óhazához kötődő szálakat, s van, akiben honvággyá érlelődően felerősítik a gyö­kerek tudatát. Nem volt nehéz megjósolni, hogy Joób Árpáddal, aki erede­tileg három évre vállalta a külhoni munkát, az utób­bi történik. A kazettához fűzött soraiból az derül ki, hogy minden korábbi­nál intenzívebben foglalko­zik a magyar népzenével, képezi magát a hangszere­ken és előadói habitusához szabott zenei anyagot állí­tott össze a maga számára. Feltehetőleg nemcsak azért, hogy helsinki lakásá­ban így múlassa az időt; hanem an­nak reményében is, hogy a finn közönség előtt mu­tassa be eredeti összeállí­tását.

A kazettát a Bomba Fesztivál és a Sámán Club közös  vállalkozásaként rögzítették egy so­ro­zat el­ső darabjaként. Magyar hangszereken, magyar nyelven. „Én a magyar né­pi kultúrában valami ben­ső tisztaságot és egyszerű­séget találtam. Talán má­sok is meghallják benne...” – írja az előadó a kazettához fűzött rövid, angol és finn nyelvű kalau­zában. Nem tudni, hogy a finn hallgatók miképpen fogadták vállalkozását, de okunk van feltételezni, hogy a rokon nép pro­duktumát megillető, egy­általán nem formális meg­becsüléssel. Magyar fő számára azonban nem vé­letlenül idézi az emléke­zetbe a rodostói levélíró példáját: nem sorokban, de zenében bujdosó, magát kurucos szomorúsággal lát­tató honfitársunk képe de­reng elő a hangok mögül.

Ezt jelzik a nóták cí­mei is. Sámánzene, Dunán­túli sorsének, Sirató, Ka­tonadalok, Erdélyi balla­da, Koldusének, Dudadal­lamok – olvashatjuk egye­bek mellett az ismertető­ben, s nem véletlenül kap­hatta az összeállítás a Fúj­nak a fellegek többértelmű elnevezést sem. Egy helyét, küldetését, képességei leg­jobb kibontakozását kereső ember üzen általa meg­hallóinak, Finn­országban lévén elsődlegesen finn barátainak, de vigyázó sze­meit félreérthetetlenül messzibb tájak felé vetve. Mert nem lehet kétsége afelől, hogy a hangszerek hangját, az ének dallamát, az előadás egész hangvéte­lét felfoghatják, megért­hetik idegen fülek; de a benne rejlő mélyebb tar­talmak csak azok számára nyílnak meg teljes érvé­nyességi körükben, akik mint az anya­nyelvet, is­merik azt a talajt, ami­ben fogant. Mint ahogy a cím angol fordítása (Drifting Clouds) sem képes visszaadni a magyar ere­deti árnyalatait, jelenté­sességét.

Megvagyok, dolgozom, készülök – ezt a személyes üzenetet véljük kiolvasni a kazettából, amely több hangszer (duda, tekerő, fu­rulya, citera, dobok) értő kezelőjeként állítja elénk Joób Árpádot. Tudjuk, ze­nei ténykedésén kívül tu­dományos munkára is fu­totta erejéből: a Kodály- módszer különböző szem­pontjai szerint feldolgoz­ta és sorrendbe állította a Kalevala-dalokat, s úttörő munkáját több kötetben publikálta. A finnek bizo­nyára hálásak ezért neki. Mi itthon azonban inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy az az ember, akinek neve másfél évtizede a magyar népzene ápolásá­val forrott össze, egy-két éven belül visszatérve mi­lyen helyet talál majd ma­gának szűkebb hazája ze­nei életében. Híradásait véve erről most már lehet­nek sej­téseink.

(Hajdú-bihari Napló, 1985)