A fal mögött (Dés László)
Sejtelmes a cím, talán ezért nem értem. Dés László, kezeit feltartva, egy kőfal előtt áll. Lehet persze, hogy az az üvegtábla a fal, ami őt az objektívtől elválasztja, de ez a szimbolika rejtély marad. Ugyan miféle fal mögött kellene elképzelnünk a kitűnő szaxofonost, aki két nagylemezt, fesztiválsikereket és jazzmuzsikusoknál ritkán tapasztalható népszerűséget mondhat magáénak?
A lényeg az, ami a borítóban van: egy évekig zenekar nélkül tevékenykedő muzsikus lemeze, vallomás, önportré, megnyilatkozás. Ilyen lehetőség keveseknek adatik meg, kétség azonban nem lehet afelől, hogy az egyik lábával a jazz, a másikkal a pop földjén lépegető Dés kiérdemelte. Az ortodox jazzisták neheztelnek rá kétlakisága miatt, de a "könnyű műfaj" magyarországi dolga szempontjából fontosabb, hogy a popzene nyert egy egyéni hangú, remekül szólózó szaxofonost, mint az, hogy a jazzmezőny csak érintőlegesen tudhat magáénak egy fiatal tehetséget. A fúzió léte elvitathatatlan; célszerűbb együtt élni vele, mint csatabárddal hadakozni ellene. A fal mögött fúziós összeállítás. Jazz-rock vagy rock-jazz, s nagy mértékben Dés László: egy érzékeny, sőt érzelmes alkatú muzsikus sok vonatkozásban eredeti kézjegye. Populáris hangvételű, de igényes kompozíciós és előadói elképzelésekről tanúskodó ötvözet.
Igaz, az első benyomások ennek ellentmondani látszanak. Mert a korongról a Weather Report együttes szólal meg. Josef Zawinul elúszó szintetizátor-akkordjai fölött Jaco Pastorius bund nélküli basszushangjai cikáznak, Peter Erskine cinjeinek és közbeütéseinek kíséretében. De hát a legendás combo sohasem írt Trisztán lovaglása címmel darabot! Aztán a szaxofonfutamokból lassan kibontakozik a téma, s felfedezzük, hogy a basszusgitárt Tóth Tamás, a dobokat Solti János kezeli. Rájövünk, hogy a szintetizátor C-ből induló, kistercenként épülő mixolidsorát Szakcsi Lakatos Béla produkálja. Végül pentatoncsirát intonálva belép a szaxofon, s már tudjuk, hogy nem Wayne Shorter, hanem Dés László fújja a nádat. Itthon vagyunk, és a lemez egyik legjobb, feszes szerkezetű darabját halljuk. Dés egyszerre bizonyítja, hogy tehetséges szerző és kiváló szólista: lendületes, melodikus rögtönzése alatt a bevezető téma adja az alapot kis- és nagy szekund lépésekben, kvinteket bejárva, dinamikailag fokozatosan erősödve.
A Júlia mosolya jellegzetes jazz-rock. A nyugodt, lassú alapütem fölött a vezető szerep végig a szaxofoné, az érzelmes, dallamos témát bemutatja, kibontja, újra és újra ismétli, értelmezi. Másfajta kompozíciós elvet követ a Kamasz dal. Cisz-dúr témáját a szaxofon szólaltatja meg a felvezető zongoraszólam tizedik ütemétől, majd Szakcsi 34 ütemnyi, szép, akusztikus szólója következik. Újabb tízütemnyi átvezetés után a szaxofon 40 ütemen át bontja ki kamasz panaszát. A zene az aranymetszés táján elhalkul, majd a szaxofon 34 ütemben hatásos szólót épít fel. Nem szokványos szerkezetű, sikerült darab.
Az “A” oldal főképpen az improvizációkban megnyilvánuló jazzes elemeivel szemben a B oldalon a rock jellegzetességei erősödnek fel. Dob-szívverésekkel kezdődik A fal mögött, amire a szintetizátor a-ról induló, le- és fellépegető kvartokat játszik. Szabályos ütemű akkordbontások fölött a gitár négyszer ismétli a témát, amit a szaxofon oktávban erősít kétszer négy ütemben. A visszatérő bevezetőt rövid gitár-, majd szintetizátor-szóló követi. Alatta a téma ugyanabban az építkezésben ismétlődik, s a szerkezet az aranymetszés táján sűrűsödik. A zene itt is elhalkul, s ugyanabból a tonalitásból mixturákkal vezet át egy újabb témafoszlányba, a záró codába. A két rész között van ugyan logikai kapocs, társításuk mégis kissé mesterkéltnek tűnik.
Meghökkentő kontrasztként – Miles Davis szokott előszeretettel élni ilyen bevágásokkal – alig kétperces be- és elúszó improvizáció hangzik fel. A konga afro-cuban ritmusaira rögtönöz a szaxofon, amit ritmikailag meghatározott pontokon harmóniailag vonóskórus erősít (A végső érv). A lemez utolsó előtt darabjára (Hajnaltól reggelig) mintha elfogyott volna az alkotói lelemény. Konvencionális, egyenes vonalvezetésű jazz-rock témát hallunk az elektromos gitár szólójával és hosszú szaxofonrögtönzéssel; ez tartja életben a darabot. Dés itt bátran él a hosszan kitartott hangok ismétlésének, a nagy ívű, illetve tört hajlításoknak az eszközével. A zene sűrített ritmikai ostinatoval ér véget. Az egész lemez pedig a kétperces Aurával, ami máshonnan már jól ismert záró megoldás. Borongós vonós akkordtömbök fölött magányos, csapongó szaxofonhang búcsúzik a hallgatótól.
Dés lemeze, éppen fúziós volta miatt, aligha vonja ki magát az egyoldalú megközelítés alól. Legnagyobb erénye, hogy formailag változatos eszközökkel élt, elkerülte a rock sematikus szerkezeteit, szabadabb dimenzió felé nyitott. Ugyanakkor kissé lekerekített, kiszámított; hiányzik belőle a blues. Várjuk azt a lemezt, amelyen Dés teljes felvértezettségében, mint jazzmuzsikus lép elénk.
A fal mögött
Dés László – tenor- és szopránszaxofon, zongora, Szakcsi Lakatos Béla – zongora és szintetizátor, Tóth Tamás – basszusgitár, Solti János – dob és ütőhangszerek. Továbbá: Tolcsvay László – szintetizátor, Lerch István – szintetizátor, Karácsony János – gitár, vokál, László Attila – gitár, Horváth Kornél – konga, Füzes Péter – kürt, Gőz László – harsona, Szalánczy Ferenc – basszusharsona, valamint vonószenekar Mártha István vezetésével
(Jazz, 1985)