Az Adyton hangjai (Képek egy lemezkiadó életéből)

Előbb vala a kor. Az ötvenes évek, a sztahanovista, a begyűjtős, a kitelepítős, a lázadó, a le­verő, a kiegyező. Aztán a zene. A népi, a lobogós, a kétszer kettős, a csárdáskirálynős, a hang­szórós. És vala az ország, amely lenyelte, megrágta, megemésztette, majd kiöklendezte mind­ezt.

Ki emlékszik már erre? Vannak, akik már akkor is, később még inkább, ma pedig, bi­zony. Nehéz, földszagú évek, a fölegyenesedés fokozatai, gerincérlelő tapasztalatok. Igen, a búvópatakok, az elpusztíthatatlanok, a garabonciások. Az életfa, amiben egy kultúra géniusza megtestesül.

Volt, aki már az ötvenes években különbözött. Tiltott gyümölcsbe harapott, jazzt játszott, azt is másképpen. Nem importőrnek csapott fel, hanem a gyökereket kereste. Azt, ami min­dennek az eredője, a feloldozó gesztus, az élet vize: a szabadságot. A kötöttségben az oldott­ságot, a meghatározottságban a természetességet, a hagymalevelekben a csírát, a neonfényben a napot. Sorsa, ha volt, nem lehetett más, mint a kirekesztettség, a mellőzöttség, a leszólás. A kor törvénye.

Adyton. Görög és magyar szó, szépen hangzó. Valamikor a nyolcvanas évek végén Sza­bados György lemezének címe nyomán pattant elő egy baráti társaság agyából. Ők is mások voltak, másként vették a levegőt, más zenét hallgattak. Természetesen. A monolit bomlásakor létrehoztak egy kis lemezkiadót. Pénzük nem volt, az üzlethez nem értettek, csak az járt a fejükben: Adyton. Szabad magyar hangok. Szabad zene. Szabados György. Dresch Mihály. Grencsó István.

És: Czabán György, Hartyándi Jenő, majd Balogh Tibor. Fiúk a térről, a Kassák klubból, a Közgáz jazzklubjából, a Fonóból. Ők állnak az Adyton mögött, laza sokféleségben, zajos egyet értésben. A zaj: a zene. Ez a magyar kultúrában gyökerező, nehezen kategorizálható, olykor jazznek nevezett, improvizatív kortársi muzsika.

Akkor kezdődött, az ötvenes években. Szabados, aki megelégelte a korkötelező (népi) zenéjét, felfedezte magának a szabadságot. Úgy hívták: jazz. Ezt kezdte játszani, különös módon szinkronban annak avantgárd amerikai törekvéseivel. Magyarországi európaiként a fekete lázadás zenéjét. Vonzódása azonban nemsokára visszavezette őt arra a talajra, amelyből saját zeneisége gyökerezett. A hetvenes évek korszakos magyar jazzlemeze, Az esküvő e for­dulat betetőzése. Fájdalmas sorszene, hallatlan energiák áramlása, kompozíció és rögtönzés, pentatónia és tizenkét fokúság, magyarság és globalitás magas rendű egysége. A bartóki út improvizatív, ritmikus zenei folytatása.

Aztán: csönd. A rádió még csak-csak fellépteti fesztiváljain, de a további lemezfelvételek előtt bezárulnak az ajtók. Maradnak a klubok, a kreatív, szabad zenélések meghitt terepei. Szabados egyre távolabbi vidékekre kalandozik térben és időben. A magyarok nyomvonalán visszafelé haladva eljut belső-Ázsiáig, a nagy tibeti, mongol, kínai kultúrákig, a szertar­tás­zenékig. Nagymarosról és a Budapest külvárosi Kassák klubból. Nem egyedül indul, immár nemcsak muzsikustársai, hanem tanítványai is akadnak. A két szaxofonos, Dresch Mihály és Grencsó István, a bőgős Benkő Róbert és Lőrinszky Attila, a dobos Baló István és Geröly Tamás és a többiek. Törzshelyük a Kassák, innen indulnak hétvégeken a múlt és saját belső világuk birtokbavételére.

Egyre többen követik őket. Fiatalok, akik torkig vannak az "emberarcú" hazug jel­sza­vaival, a konzumzenék mechanikus, sivár üzeneteivel. A Kassák-körben nyitottságra, kötet­lenségre, odaadó figyelemre találnak. Ezek a szinte rituális zenélések nem a pénzről, nem az eladhatóságról, nem is a népszerűségről szólnak, hanem a személyiség rejtett titkairól, a fel­szabadítandó energiákról, az ősi ösztönökről. No és: a megértésről, a szeretetről, az alkotás csodájáról, a közös zenélés mítoszáról.

Létrejön, majd egy idő után oszlani kezd az iskola. A tanítványok, bár továbbra is tisz­telik a mestert, saját erejüket kezdik próbálgatni, önálló útjukra akarnak lépni. A két meg­határozó személyiség, Dresch és Grencsó egy darabig azonos csapáson halad. Szabados ren­dületlenül megy a maga ösvényén, amelyen időről időre randevút adnak egymásnak a tanít­ványok is. Ez a MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar) elnevezésű zenekar. A Kassáknak bealkonyul, a helyszín áttevődik a Közgáz jazzklubjába, amely a nyolcvanas években a ma­gyar avantgárd jazz központjává, az Adyton bölcsőjévé válik. És a semmiből felemeli a fejét Győr, ahol néhány jazzkedvelő fekete amerikai muzsikusok bevonásával a kreatív zene mű­helyét teremti meg.

Nem véletlen, hogy az Adyton első lemezfelvételének időpontja 1989. április 16, s a helyszín éppen Győr. A korongra a Grencsó Kollektíva 1988-89-es darabjai kerülnek. A cí­mek beszédesek: Rákóczi búcsúja, Bújdosó, Kicsi lovam... Kossuth-nóta, Mezítlábas. A kvintett (Grencsó, Geröly, Benkő, Boór Zsuzsa, Vaskó zsolt) játéka az iskola vonalát követi, folklórihletésű kortárs kamara jazz. A második lemez jó esztendő múlva Budapesten készül a Dresch kvartettel (Dresch, Grencsó, Benkő, Baló). A címek ismét ékesen szólnak: Töredékes legenda, Madárszerető, Gondolatok régiekről, Szilaj, Két lassú népdal. A kapcsolat a magyar népzenével és kultúrával egyértelmű, csakúgy, mint a szintézisteremtés szándéka. Ezt köve­tően az addig két jó barát más-más irányt vesz: Dresch egyre mélyebben ássa magát a nép­zenébe, táncszínházi produkciók részese lesz, Grencsó zenéje intimebb, időtlenebb jelleget ölt.

És aztán megjelenik a Mester első Adyton-korongja, régen várt szólózongora felvétele, A szent főnixmadár dürrögései. Rajta: Koboz-zene, Régi ima, Szólóposzáta, Ceauswitzi koncert és utójáték. A helyszín ezúttal Újvidék, a felvétel dátuma 1990. november. Mik ezek a furcsa, sehova nem illeszthető, nehezen értelmezhető címek? A Főnix – írja Szabados – "szent ma­dár, az öröklét nem létező, sohsem volt madara, mégis a legvalóságosabb és a legszebb: a kép­zelet és a szív tüneménye, az Élet rejtélyének uralma a Sors kicsinyessége felett. Be­avatott."

Ez a kulcsszó: beavatás. Lehántani az emberre tapadt külső burkokat, a lélek mélyére ás­ni, és felszínre hozni a természetes, romlatlan zeneiséget. Nem ütembeosztások, nem rit­mus­képletek, nem hangnemi modulációk. Más: emberi dimenziók, érzetek és akaratok találko­zá­sa, a teremtés rituáléja. Zenében. A Főnixet nem lehet elpusztítani, az mint az alkotóenergiák, mindig újjáéled, és diadalmasan csattogtatja szárnyait.

Homoki zene. Már nem lakklemezen, hanem ezüstkorongon, ez a következő Adyton- és Szabados-opusz. "A mi vidékünk a Puszta, a kiszáradt tengerfenék, az égre tárulkozó homok." A MAKUZ muzsikál. Hajnal. Istenek a Nagy Hortobágyon. Mákvirágok. Délibáb. Legelő lo­vak. Halott madár. Holtág. Ég. És ajánlások Stravinskynak, Kurosawának, Lutoslawskynak, Sosztakovicsnak, Bartóknak, Hamvasnak. Messzire száll a homok, a szem alig tudja követni. Szabados valaha hallott legelvontabb zenéje. Inkább kortárs, mint jazz. Veszélyes terep, této­ván botorkál rajta a fül: az egyiknek még, a másiknak már nem. Mégis: univerzalizmusa küz­delemre késztet, magával ragad, felemel. Ha az ember aláveti magát a hangok megtisztulást hozó zuhatagának.

Aztán két Dresch-korong, a Zeng az ének (1993) és a Folyondár (1995). Az előbbi csi­szolt, kiérlelt stúdiómunka, az utóbbi élő koncertfelvétel törzshelyükön, a Közgáz klubban. Ahogyan a szaxofonos fogalmaz: a zenében való igaz alámerülés. "Többen mondták már, hogy a zenénk magyar zene. Erre azt tudom mondani, remélem, hogy az". Tedd-rá! Fecském - fecském... Friss. Kelj fel juhász. Hazafelé. Dresch fölfedezi magának a cimbalmot. Itt nem kuriózum, hanem a muzsikus rendes hangszere. Mint a szoprán-, a tenorszaxofon és a basszusklarinét. Meg a hegedű, a virtuóz délvidéki Lajkó Félix és a klasszikus végzettségű Kovács Ferenc kezében. Dresch nem teoretikus elme. Magyar népzene, jazz, improvizáció: a teljes azonosulás lehetősége. Alámerülni, megmártózni, hogy ismét a felszínre kerülhessünk. Szemérmes érzékenység, férfias keménység, szilaj dobbantás, méltóságteljes tartás. Gyönyörű pentaton dallam, robosztus ostinato ritmus, szabad rögtönzések. Saját lépései. A maga útja.

És itt vagyunk, 1996-ban. A legfrissebb Adyton (a ’la Fonó): Elfelejtett énekek, Szaba­dostól. Ez a trió már nem az a trió (hetvenes évek, zongora, bőgő, dob), a társak elmaradtak, tanítványok vannak: Dresch és Geröly. Rozsdatemető. Szól a Figemadár. Trió. Ismét közelebb a jazzhez és a magyar zenéhez. Az energiák nem apadnak, felsejlik a szépség, az univerzum nyitott, kerek egész. Szabad-e betörni a Kárpátokon?

Adyton. Ki emlékszik már az ötvenes évekre? Hol zsarnokság volt, ma rendszerváltozás honol. Az éterben sok idegen szó, az utcán mobil csipog, a benzinkút töltője halkan duruzsol, szép új világ. Dürrög a szent Főnixmadár, vergődik a zongora, rikácsol a szaxofon, önmagát tépi a nagybőgő, ám hangjuk egyre kevesebbekhez jut el. Szabadság zenéje, zene szabadsága – ki szül nekünk rendet?

(Film, Színház, Muzsika, 1996)