Bergendy: Dzsessz

 

Szabados György és Gonda János lemeze után viszonylag hamar ke­rült az üzletekbe a Ber­gendy együttes dzsesszfelvételeit tartalmazó al­bum. Talán túl hamar: nem ártott volna még egy kicsit mérlegelni a kiadás indítékait. Ez a lemez szín­vonalában ugyanis messze a másik kettő alatt marad.

A fülszöveg tanúsága szerint a „Bergendy az egyik legrégebben alakult (1962) magyar dzsesszegyüt­tes. Három év kivételével Magyarországon mind a dzsesszben, mind a popzene terén több szezonon ke­resztül tartották vezető pozícióju­kat”. Ne vesztegessük most arra az időt, hogy milyen az a mezőny, amelyben Bergendyék több szezo­non keresztül tarthatják vezető po­zíciójukat. Maradjunk csak az együttesnél, s annál a kettősségnél, amely munkájukat va­lóban hosszú évek óta meghatározza: népszerű popzenészek, akik sorozatban gyárt­ják a fülbemászó slágereket, ugyan­akkor dzsesszfesztiválokon is rend­szeresen szerepelnek (a leg­utóbbi varsói dzsessztalálkozón ők képvi­selték hazánkat).

Joachim E. Berendt, Európa ta­lán legismertebb dzsesszkritikusa írta: nagy veszélyt lát abban, hogy a dzsesszzenészek többsége a meg­élhetésért könnyebb fajsúlyú zenét kénytelen játszani estéről estére. A két. egymástól minőségileg külön­böző zenei világ hatása a személyi­ség felbomlásához, legalábbis a ze­nei ízlés és mondanivaló súlyos el­lentmondásaihoz vezethet. Mindezt azért tartottam szükségesnek meg­említeni. mert Bergendyék esetében nagyon találó­nak érzem: különböző stíluselemek, leginkább a swing és a rock elegye lemezük anélkül, hogy az elemek elegyéből szintézis­sel új minőség keletkezne. Konst­ruált kiszámított hatásmechaniz­musokkal dolgozó kompozíciók kö­vetik egymást, amelyekben sajnos vajmi kevés az őszinte érzés és gondolat.

Már a címek is valami elvont, esztétizáló megfogalmazásra utal­nak: Motetták, A helyes irány 5/4, Reciprok akkordok, Függőleges mo­tívumok. S valóban, inkább zenei alapfogalmak, tételek illusztrációi­ként hatnak, mint érzések, hangu­latok öntörvényű kifejeződéseként. Túl­ságosan sok ebben a zenében a kötöttség: még a legrövidebb darab is legalább három – ritmikailag, szerkezetileg – eltérő részre tago­lódik, szabályos, visszatérő keretbe foglalva. Ezek a részek azonban nem az egészhez való viszonyuk­ban nyerik el értelmüket és jelen­tésüket, nem szerveződnek új egy­séggé, hanem megmaradnak „ma­gában valóságukban”, látszólag ok nélkül egymás mellé helyezett be­tétek halmazaként.

Erről a lemezről nem lehet azt mondani, hogy konzerválta az élő előadást; ez a zene eleve konzervzene, hideg és íztelen. Nélkülözi a főzéshez elengedhetetlenül szüksé­ges fűszerek csak­nem mindenikét: hogy a hasonlatnál maradjunk, olyan fasírozott, amelyben jófor­mán csak zsömle van, hús alig. El­tolódik az improvizációk és a kötött részek aránya az előbbi kárára, amivel tulajdonképpen lényegétől fosztatik meg a dzsessz. A kompo­nált részek enerváltak, érdektele­nek, helyenként kifejezetten esztrád jellegűek (!) – s ellentétben a Motetták szer­zőjének elképzelésé­vel, a „fúvósimprovizációk laza szá­lai” nem fogják össze egyetlen da­rabbá. A gyakori ritmusváltások és az ad libitum szólók között valahol elsikkad a tartalom: az, hogy ezt a zenét emberek, nem gépek játsszák.

Nem derül ki az sem, hogy az együttes tagjai érzelmileg hogyan viszonyulnak saját zené­jükhöz. Kompozícióik hitele, igazságtartal­ma így legalábbis megkérdőjelező­dik. Pedig Ber­gendyék jó zenészek – de alapjában véve profi zené­szek. S a dzsessz sohasem pusztán zene, hanem egyfajta életérzés, vi­lágnézet eltárgyiasulása. S bár ta­gadhatatlanul vannak szép részei is a lemeznek, egészében véve hiány­zik belőle az a művészi hit és alá­zat, amely a jól végzett iparos mun­ka szintje fölé emelhetné.

(Hajdú-bihari Napló, 1976)