Bergendy: Dzsessz
Szabados György és Gonda János lemeze után viszonylag hamar került az üzletekbe a Bergendy együttes dzsesszfelvételeit tartalmazó album. Talán túl hamar: nem ártott volna még egy kicsit mérlegelni a kiadás indítékait. Ez a lemez színvonalában ugyanis messze a másik kettő alatt marad.
A fülszöveg tanúsága szerint a „Bergendy az egyik legrégebben alakult (1962) magyar dzsesszegyüttes. Három év kivételével Magyarországon mind a dzsesszben, mind a popzene terén több szezonon keresztül tartották vezető pozíciójukat”. Ne vesztegessük most arra az időt, hogy milyen az a mezőny, amelyben Bergendyék több szezonon keresztül tarthatják vezető pozíciójukat. Maradjunk csak az együttesnél, s annál a kettősségnél, amely munkájukat valóban hosszú évek óta meghatározza: népszerű popzenészek, akik sorozatban gyártják a fülbemászó slágereket, ugyanakkor dzsesszfesztiválokon is rendszeresen szerepelnek (a legutóbbi varsói dzsessztalálkozón ők képviselték hazánkat).
Joachim E. Berendt, Európa talán legismertebb dzsesszkritikusa írta: nagy veszélyt lát abban, hogy a dzsesszzenészek többsége a megélhetésért könnyebb fajsúlyú zenét kénytelen játszani estéről estére. A két. egymástól minőségileg különböző zenei világ hatása a személyiség felbomlásához, legalábbis a zenei ízlés és mondanivaló súlyos ellentmondásaihoz vezethet. Mindezt azért tartottam szükségesnek megemlíteni. mert Bergendyék esetében nagyon találónak érzem: különböző stíluselemek, leginkább a swing és a rock elegye lemezük anélkül, hogy az elemek elegyéből szintézissel új minőség keletkezne. Konstruált kiszámított hatásmechanizmusokkal dolgozó kompozíciók követik egymást, amelyekben sajnos vajmi kevés az őszinte érzés és gondolat.
Már a címek is valami elvont, esztétizáló megfogalmazásra utalnak: Motetták, A helyes irány 5/4, Reciprok akkordok, Függőleges motívumok. S valóban, inkább zenei alapfogalmak, tételek illusztrációiként hatnak, mint érzések, hangulatok öntörvényű kifejeződéseként. Túlságosan sok ebben a zenében a kötöttség: még a legrövidebb darab is legalább három – ritmikailag, szerkezetileg – eltérő részre tagolódik, szabályos, visszatérő keretbe foglalva. Ezek a részek azonban nem az egészhez való viszonyukban nyerik el értelmüket és jelentésüket, nem szerveződnek új egységgé, hanem megmaradnak „magában valóságukban”, látszólag ok nélkül egymás mellé helyezett betétek halmazaként.
Erről a lemezről nem lehet azt mondani, hogy konzerválta az élő előadást; ez a zene eleve konzervzene, hideg és íztelen. Nélkülözi a főzéshez elengedhetetlenül szükséges fűszerek csaknem mindenikét: hogy a hasonlatnál maradjunk, olyan fasírozott, amelyben jóformán csak zsömle van, hús alig. Eltolódik az improvizációk és a kötött részek aránya az előbbi kárára, amivel tulajdonképpen lényegétől fosztatik meg a dzsessz. A komponált részek enerváltak, érdektelenek, helyenként kifejezetten esztrád jellegűek (!) – s ellentétben a Motetták szerzőjének elképzelésével, a „fúvósimprovizációk laza szálai” nem fogják össze egyetlen darabbá. A gyakori ritmusváltások és az ad libitum szólók között valahol elsikkad a tartalom: az, hogy ezt a zenét emberek, nem gépek játsszák.
Nem derül ki az sem, hogy az együttes tagjai érzelmileg hogyan viszonyulnak saját zenéjükhöz. Kompozícióik hitele, igazságtartalma így legalábbis megkérdőjeleződik. Pedig Bergendyék jó zenészek – de alapjában véve profi zenészek. S a dzsessz sohasem pusztán zene, hanem egyfajta életérzés, világnézet eltárgyiasulása. S bár tagadhatatlanul vannak szép részei is a lemeznek, egészében véve hiányzik belőle az a művészi hit és alázat, amely a jól végzett iparos munka szintje fölé emelhetné.
(Hajdú-bihari Napló, 1976)