Binder Károly: Retropolis II.

„A város mint egy óriásgépezet magához ragadja az isteni gondviselés által a természetben tökéletes összhangban és megbonthatatlan egységben élő lényeket… A városban újra születő népdalok messzi hangzó kiáltása kéri vissza az ősi rendet, az univerzumban áthidalva kon­tinenseket, műfajokat… és politikai rendszereket.” A kísérőfüzetben olvasható alapvetés Binder Károly világképének kvintesszenciája, amely újabb opuszában a magyar népdalokhoz fűződő viszonyának különböző formáiban ölt testet. A városba induló, helyét nem lelő hős története rokonságot mutat a Szarvassá változott fiú bartóki feldolgozásával, a zenei nyelvezet azonban szorosabban kötődik a források vidékéhez: a tizennégy szerzemény többségének alapját adó, megrendítően szép erdélyi népdalok négy énekes tolmácsolásában eredeti formá­jukban hangzanak fel. Binder fejet hajt az önmagában értéknek minősülő népdalkincs előtt, ugyanakkor azt különféle zenei környezetbe illesztve felmutatja a megközelítés új vonatkozási pontjait is. Van, amikor a dallam köré csilingelő zongorahangokkal fon koszorút (Csillagtalan setét éjjel), máskor mongol torokénekléssel helyezi ősi összefüggésekbe (Szertartászene) vagy kromatikus hangzatokkal kapcsolja korunkhoz (Meg kell a búzának érni); van, amikor a tisztán artikulált népdal lendületes, modern jazzimprovizációba fut ki (Én istenem), vagy a tárogató és a szintetizátor kettősével  teremt stilizált világot (Második fohász). Új együttesének tagjai – Borbély Mihály (fafúvósok), Fonay Tibor (bőgő), Benkó Ákos (dob) – és a hozzájuk csatlakozó Szőke Szabolcs (gadulka) és Delov Jávor (dob) sémáktól mentes, kreatív játékkal járultak hozzá a felemelő pillanatokban gazdag lemez elkészítéséhez.

* * * *

(Gramofon, 2015/1)