Dzsessz magyarul (Szakcsi/Kőszegi, Szabados)

A dzsesszmuzsikusokat gyakran megérintik a különböző népzenék. Vannak, akik az afrikai és az arab, mások a távol-keleti kultúrákban találják meg az ihlető forrásokat, amelyekkel megtermékenyíthetik zenéjüket. Bőven kínálkozik példa a magyar népzene és a dzsessz ná­szára is. A kétféle idióma Szabados György művészetében találkozott magas rendű szintézis­ben, aki egész életművét a magyar zeneiségből táplálkozó nyelv kimunkálásának szentelte. A közelmúltban megjelent hazai CD-k közül kettő is példázza a közvetlen népzenei hatásokat.

Szakcsi Lakatos Béla (zongora) és Kőszegi Imre (dob) a középkorú dzsessznemzedék két kiemelkedő képviselője. Az „Időutazás" című album kettejük közös vállalkozása. A lemezt nyitó „Magyarországi gyökerek" pentaton dallamokat párosít a dzsessz erőteljes ritmikájával és variációs technikájával, a címadó „Időutazás" gospel keretbe foglalt, leltárszerű sorjázása a dzsessz Szakcsi számára kedves alkotóelemeinek, a „Blues for Two" szellemes, játékos va­riá­ció egy blues-témára, a „Happy New Orleans" pedig a dzsessz szülővárosának hangulatát idézi. A muzsikusok magas szintű játékkal rukkoltak elő, remekül kiegészítik egymást, és sikerül elérniük, hogy a kettős mellől ne hiányoljuk a bőgőt. Csak örülhetünk annak, hogy a nagy tehetségű Szakcsi a „new age" zene banalitásai után visszatért az igazi dzsesszhez. Az album rendezőelvét keresve azonban már nem ennyire felhőtlen az örömünk. Szakcsiék értel­mezésében a lemez keretét kijelölő magyar népdal és a blues egyaránt népzenének tekintendő, ám a párhuzam nem bizonyul kellően szilárd kötőanyagnak ahhoz, hogy az eklektikus anya­got összefogja. Bármennyire kiváló az előadás, a hallgató egy ponton túl már nem éri be a két előadó muzikalitásának és dzsesszbeli jártasságának vitathatatlan jeleivel: nem stílustörténeti példázatokra, hanem átélt, személyes zenei letétekre vár. A vegyes vágottat nem ízesíti eredeti fűszerekkel az egykor szintén Rákfogós, Ausztráliában élő Jackie Orszáczky két szerzeménye és mesterkélt éneke sem. (Fontrade/HTSART)

A főnix „Szent madár, az öröklét nem létező, soh'sem volt madara, mégis a legvalóságo­sabb, és a legszebb: a képzelet és a szvit tüneménye, az Élet rejtélyének uralma a sors kicsi­nyessége felett" – írja „A szent főnixmadár dürrögései" című CD-jének borítóján Szabados György. A himnikus fogalmazás azt az emelkedett szellemi kiindulópontot jelzi, amellyel a szerző-előadó a zenéhez közelít. A Szabados-féle univerzumnak a dzsessz jegyei (ritmikus­ság, improvizáció, egyes harmóniák) lényeges, de nem kizárólagos alkotóelemei, mellettük szerepet kapnak benne a magyar zeneiség jellegzetességei (pentatónia, parlando-rubato előa­dásmód) és a huszadik századi zene formai eszközei (kompozíciós technika, tizenkét fokúság) is. Kategóriákon kívül és fölött álló sorszene ez, amelynek reprezentatív lenyomata az 1991-ben, az Adyton kiadó gondozásában megjelent szólózongora-lemez volt. Ez az anyag ugyan­abban az évben koncerten elhangzott a németországi Münster városában, ezt tartalmazza a változatlan című és programú CD. Ezen Szabados a „Koboz-zene" preparált zongorán meg­szólaltatott hangzásbéli és ritmikai eredetmintáitól a Régi ima, a „Szólóposzáta" és a „Ceauswitzi koncert" korokon, eszméken és érzületeken átívelő szárnycsapásaival a ráadás­ként elhangzó „Tánczene" pentatóniájáig, delejes ritmusáig jut el. A koncert felszabadult légköre rendkívüli teljesítményre ösztönözte a zongoristát, szellemi kisugárzása és a játékában fölsejlő ősi erő olyan hatással volt a német közönségre, hogy hosszú, lelkes ünneplésben ré­szesítette az emlékezetes est magyar előadóját. (Szerzői kiadás)

(Napi Magyarország, 1998)