Egy lemez két oldala (Kis Rákfogó, Füsti Balogh Gábor)
Kereskedelmi szempontból alighanem célszerűbb csak ragasztott címkével megkülönböztetett uniformisban piacra dobni olyan lemezeket, amelyek eleve kis keresletre számíthatnak. Hosszabb távon azonban nem biztos, hogy kifizetődő ez a módszer: kétséges, hogy a minden információt nélkülöző lemezborítók növelnék a vásárlói kedvet. Hiszen ezeket a felvételeket csak azok keresik, akik eleve tudják, hogy mit kapnak a jeltelen tasakokban.
A nagy tömegkommunikációs háttérrel rendelkező popiparnál ez kevésbé lényeges; de nem véletlen, hogy például a dzsesszlemezek szerte a világon magyarázó kísérőszövegekkel kerülnek forgalomba. Bonyolultabb s változékonyabb műfaj lévén, szükséges, hogy a tájékozódni kívánó közönség ily módon szerezhessen bővebb ismereteket arról, mit tartalmaz a fekete korong.
Az információhiány kifejezetten hátrányosan érinti a Krém márkajelzés alatt megjelent Kis Rákfogó – Füsti Balogh Együttes lemezét. Az átlagos lemezvásárló aligha tudja, hogy a két lemezoldal felvételei között hat év telt el, hogy a második együttes gyakorlatilag az első újabb változata, s egyáltalán, milyen szerepet játszottak ezek a zenekarok a magyar dzsesszéletben. Attól persze, ha megtudhatnák, se jobb, se rosszabb nem lenne a lemez, viszont érzékelnék a hasonlóságokat és különbözőségeket, látnák a fejlődés ívét – ami a rögzített anyag megértését és értékelését könnyítené meg.
Annál is inkább, mert a két lemezoldal nemcsak időben és a zenekarok összetételében, hanem minőségben, zenei stílusban is erősen eltér egymástól. A kulcsfigura mindkét esetben Füsti Balogh Gábor és Lakatos Antal: az ő átlagon felüli tehetségük, muzikalitásuk a motorja a zenének. 1975-ben még jóformán kezdő muzsikusokként latinos elemekkel dúsított dzsessz-rockot játszottak a Kis Rákfogóval. A mechanikus szerkesztés, az akkor divatos sémák febukkanása ma már inkább magyar dzsessztörténeti szempontból teszi jelenségértékűvé a három kompozíciót, bár kettejük szólói már ekkor sejtetik kibomló tehetségüket. A második lemezoldal öt számával ehhez képest vissza is, előre is lépett a Füsti Balogh-együttes. Vissza, mert egy harminc évvel ezelőtti stílus, a bebop jegyeit viseli magán; és előre, mert ezzel a nyolcvanas évek dzsesszének egyik jellegzetes irányzatához csatlakozott. A témákban itt is hiányoljuk az eredetiséget, a szerzemények túlságosan hasonlítanak egymásra – közéjük nem kis merészséggel, de helyesen iktattak be két zongora-szaxofon duettet —, de Füsti és „Tónika" kidolgozottabb, modernebb harmóniákra, épülő, áradó szólói már nemcsak az ígéretet, hanem a beteljesülést mutatják. Lakatos Antal kirobbanó vérbő szólói lenyűgözően sodróak: azt hiszem, kevesen vannak Európában, akik így tudnak bebopot fújni.
(Ifjúsági Magazin, 1982/7)