Kereskedelmi szempontból alighanem célszerűbb csak ragasztott címkével megkülönböztetett uniformisban piacra dobni olyan lemezeket, amelyek eleve kis keresletre számíthatnak. Hosszabb távon azonban nem biztos, hogy kifizetődő ez a módszer: kétséges, hogy a minden információt nélkülöző lemezborítók növelnék a vásárlói kedvet. Hiszen ezeket a felvételeket csak azok keresik, akik eleve tudják, hogy mit kapnak a jeltelen tasakokban.
A nagy tömegkommunikációs háttérrel rendelkező popiparnál ez kevésbé lényeges; de nem véletlen, hogy például a dzsesszlemezek szerte a világon magyarázó kísérőszövegekkel kerülnek forgalomba. Bonyolultabb s változékonyabb műfaj lévén, szükséges, hogy a tájékozódni kívánó közönség ily módon szerezhessen bővebb ismereteket arról, mit tartalmaz a fekete korong.
Az információhiány kifejezetten hátrányosan érinti a Krém márkajelzés alatt megjelent Kis Rákfogó – Füsti Balogh Együttes lemezét. Az átlagos lemezvásárló aligha tudja, hogy a két lemezoldal felvételei között hat év telt el, hogy a második együttes gyakorlatilag az első újabb változata, s egyáltalán, milyen szerepet játszottak ezek a zenekarok a magyar dzsesszéletben. Attól persze, ha megtudhatnák, se jobb, se rosszabb nem lenne a lemez, viszont érzékelnék a hasonlóságokat és különbözőségeket, látnák a fejlődés ívét – ami a rögzített anyag megértését és értékelését könnyítené meg.
Annál is inkább, mert a két lemezoldal nemcsak időben és a zenekarok összetételében, hanem minőségben, zenei stílusban is erősen eltér egymástól. A kulcsfigura mindkét esetben Füsti Balogh Gábor és Lakatos Antal: az ő átlagon felüli tehetségük, muzikalitásuk a motorja a zenének. 1975-ben még jóformán kezdő muzsikusokként latinos elemekkel dúsított dzsessz-rockot játszottak a Kis Rákfogóval. A mechanikus szerkesztés, az akkor divatos sémák febukkanása ma már inkább magyar dzsessztörténeti szempontból teszi jelenségértékűvé a három kompozíciót, bár kettejük szólói már ekkor sejtetik kibomló tehetségüket. A második lemezoldal öt számával ehhez képest vissza is, előre is lépett a Füsti Balogh-együttes. Vissza, mert egy harminc évvel ezelőtti stílus, a bebop jegyeit viseli magán; és előre, mert ezzel a nyolcvanas évek dzsesszének egyik jellegzetes irányzatához csatlakozott. A témákban itt is hiányoljuk az eredetiséget, a szerzemények túlságosan hasonlítanak egymásra – közéjük nem kis merészséggel, de helyesen iktattak be két zongora-szaxofon duettet —, de Füsti és „Tónika" kidolgozottabb, modernebb harmóniákra, épülő, áradó szólói már nemcsak az ígéretet, hanem a beteljesülést mutatják. Lakatos Antal kirobbanó vérbő szólói lenyűgözően sodróak: azt hiszem, kevesen vannak Európában, akik így tudnak bebopot fújni.
(Ifjúsági Magazin, 1982/7)
