Első Dimenzió (Dimenzió együttes)

Esemény a jazzkedvelők között, ha Magyarországon új jazzlemez jelenik meg. A hiány felfokozott vára­kozást szül, az alkalom rit­kasága többnyire görcsbe rántja a zenészeket, emiatt a felvételek korántsem azt nyújtják, amire készítőik képességei alapján számít­hatnánk. Ha csak a kiadott lemezek alapján akarnánk ítélni, nem túlságosan hízelgő és mindenképpen torzképet kapnánk a magyar jazz színvonaláról.

De most csak a Dimenzió együttes első albumáról ítélkezünk, amely bizonyos értelemben kivétel a sor­ban. Koncepciózusan össze­állított, egységes lemez ké­szült a fiatal csoporttal, amely tudása javát nyújtja – a baj csak az, hogy mindez kevés az üdvösség­hez. Nem arra halad már a jazz fősodra, mint aminek lenyomatát ez a lemez őr­zi. A jazz-rock a hetvenes évek elején jött, látott, győ­zött – s aztán állva maradt, míg a szekér haladt. Ko­molyabb, vérre menőbb dolgok történek ismét a vi­lágban – és a jazzéletben –, mint amit a jazz-rock a maga formai, ritmikai és szemléleti kötöttségeivel megragadni képes. Akkori­ban néhány pionír kijelölte az irányokat, s a csapáso­kon követők ezrei indultak el buzgalommal, ám kide­rült, hogy csak az előttük járók nyomain tudnak elő­re jutni.

Tehetséges zenészek pedig a Dimenzió tagjai is – kü­lönösen Dés László (szaxo­fon) és Tóth Tamás (basszus) –, kellemes, változa­tos, profi zenét játszanak, de a déja vu, a mintha már láttam volna érzése ke­rülgeti a hallgatót majd minden számnál. Igen, ez itt Corea, ez Hancock, ez meg a Weather Report – de hol a Dimenzió? A dal­lamvonalak, harmóniák, rit­musváltások a jazz-rock stílus eszköztárából vétet­tek, s a Dimenzió látható érzékkel, kulturáltan hasz­nálja őket. De mi ennél többet: egyéni hangot vár­nánk, s a felmutatott kva­litások alapján várunk is az együttes következő lemezé­től – ha csak addig, jó ma­gyar szokás szerint, fel nem oszlik ez a szebb reményű zenekar is.

(Ifjúsági Magazin, 1981/4)