Esték a Fonóban

Mintha fényévnyi távolságra volna: éppen tizenöt éve annak, hogy a győri ifjúsági házban elkezdődött az a nemzetközi koncertsorozat, amelynek keretében Magyarországon első ízben szerepelhettek az amerikai avantgárd dzsessz jeles fekete és fehér képviselői. A fővárosi hangversenyrendezési monopóliumot megtörő estek akkoriban szenzációnak számítottak a hazai dzsesszéletben. Anthony Braxton, George Lewis, Roscoe Mitchell, Rova Saxophone Quartet, Burton Green, Keshavan Maslak mellett fellépett ott a kis létszámú magyar avant­gárd tábor, így Szabados György és az önálló útra akkoriban lépő Dresch Mihály együttese is. A győri sorozat természetesen nem előzmények nélkül jött létre: szellemi ihletője Szabados­nak a budapesti Kassák Klubban vezetett szabad zenei műhelye volt; az a kezdeményezés, ami később részben a Közgáz dzsesszklubban folytatódott, újabban pedig a Fonó Budai Zene­házban jut éltető térhez.

Az a kör, amelyik a győri és a közgázos koncerteket szervezte, a nyolcvanas évek végén Adyton elnevezéssel alapítványt és hanglemezkiadót hozott létre a magyar gyökerű dzsesszt játszó muzsikusok támogatására. Hiánypótló fáradozásuk eredményeként jelenhetett meg 1989-től Szabados György, Dresch Mihály és Grencsó István több albuma. Az irányzat fel­vételeinek gondozását, immár nép- és etnozenével bővülő profillal, 1995-ben a Fonó vitte tovább.

Az Adyton és a Fonó előadóinak szóhasználatában ritkán szerepel az a szó, hogy dzsessz. Szabad, nyitott, improvizatív zene – mondják inkább, de legszívesebben beérnék azzal a meg­határozással, hogy Zene. A magyar zeneiség vállalásán túl közös bennük a zene mint humá­nus megnyilatkozás iránti elkötelezettség és az önálló fogalmazásmód kényszere. Sza­bados György alkotói műhelyéből még sok érték vár kiadásra. Az egykor kultikus tisztelettel övezett Dresch-kvartett két meghatározó egyénisége, Dresch Mihály és Grencsó István az utóbbi években külön utakra lépett: Grencsó többféle formával kísérletezik, míg Dresch következe­tesen halad a magyar népzene dallam- és harmóniavilágát a dzsessz nyelvezetével ötvöző útján. E törekvésbe illeszkednek az utóbbi időben megjelent albumai, a Zeng a lélek (1994), a Folyondár (1995) és legutóbbi, Túl a vízen című (1996) lemeze is.

A víz minden kultúrában az élet egyik őseleme; nem véletlen, hogy Dresch Mihály mito­lógiájában is megkülönböztetett helyet foglal el. A lemezen két további szerzemény – Sodrás­ban, Maros partján (erdélyi népdal) – utal arra, hogy Dresch képzeletét erősen foglalkoztatja a jelenség. Ha a többi szám címét is felsoroljuk – Ballada, Hangulatok, Jó estét kívánok –, még érzékelhetőbbé válik ez a természetelvűség, ami tenor- és szopránszaxofonon, furulyán és cimbalmon játszó muzsikus zenei felfogását meghatározza. A Túl a vízen változatos anyaga harmonikusan egyesíti a tudatosságot az ösztönösséggel; az előbbi a kompozíciós gondol­ko­dásban, az utóbbi a magyar népzene férfiasan robbanékony, máskor emelkedetten szemérmes gesztusait idéző előadásmódban nyilvánul meg. A pentaton harmóniáknak az improvizációk szabad áramlása a tágasság érzetét kölcsönzi; a hegedű és a trombita (Kovács Ferenc), a folk­lórkapcsolódást erősíti, illetve klasszikus és katonazenei dimenziók felé nyújtja a játékot; a bőgő (Benkő Róbert) robosztus ostinato menetei, a dob (Geröly Tamás) tördelt ritmusai pedig azt az (ős) erőt hozzák a felszínre, amely a magyar népzene mélyén (is) meghúzódik. A Túl a vízen fegyelmezett, mégis sodró, drámai hatású zenéje talán minden korábbinál letisztultabb formában mutatja fel Dresch zenei világképének fontos elemeit.

A Fonó műhelyében természetesen újabb kiadványok érlelődnek. Előkészületben van a Dresch és a Grencsó együttes következő lemeze, és korongra kerül a nagy találkozás doku­mentuma, Szabados György és Roscoe Mitchell tavalyi közös koncertje, Live in Thália cím­mel. A hanglemezeket is forgalmazó zeneház boltjában egyébként megtalálhatók az amerikai avantgárd dzsessz fő európai kiadóinak, a Black Saint és a Soul Note cégeknek az albumai; köztük ama muzsikusoké, akik annak idején Győrött felléptek, és elhozták a dzsessz szabad­ságüzenetét Magyarországra. A dolgok, úgy látszik, valahol összeérnek.

(Új Magyarország, 1997)