Hármas ötvözet (Berki Tamás: Igazi paradicsom)

Magyar Jazztörténeti pillanat: ha ismereteim nem csalnak, a Berki Team albuma az első nagy­lemez Magyarországon, amely kifejezetten egy jazzénekesnek kínál sokoldalú bemutatkozási lehetőséget. Berki Tamást harmincnyolc éves korában, nyolc évvel a lublini énekverseny meg­nyerése után érte ez a megtiszteltetés, de ezek a számok korántsem csak az ő pályájának görön­gyös alakulását, hanem a jazzéneklés hazai lehetőségeit, helyét, szerepét is minősítik.

Magyar­országon hangszeres jazzmuzsikusnak lenni sem tartozik a könnyű babérokat hozó, gyors nép­szerűséget ígérő hivatások közé, de énekesi pályát választani felér egy kisebbfajta önkínzással. Pedig nem lehet azt mondani, hogy ennek ellenére évről-évre ne akadnának tehetséges jelent­kezők a jazztanszakra, ám a diploma megszerzése csak jogosítvány a végzettek kezében: utána kezdődik a szinte kilátástalan küzdelem a jazz mellett maradásért, az érvényesülésért.

Csillagokig nyúló üveghegyeket kell annak megmásznia, aki mégis erre akarja tenni életét. Ella Fitzgerald, Mahalia Jackson, netán Frank Sinatra nevét ismeri és méltányolja is a zene­kedvelők szélesebb tábora, de már Betty Carter, Sheila Jordan, Karín Krog vagy Joe Williams, Mel Tormé, Bobby McFerrin pályáját az ismeretlenség homálya fedi. Milyen esélyei lehetnek akkor egy magyar énekesnek, amikor még az „igaziak" művészete is kívül reked a magyar kultúra határain? A tehetségen kívül miféle módszerek szükségesek ahhoz, hogy a zeneélet és a zenei ízlés merev falain rést üssön és polgárjogot nyerjen a jazzéneklés, a jazzénekes?

Évtizedek alatt megrögzült szokások ellen egyéni praktikákkal sajnos kevés reménnyel viaskodhatnak az előadók. Itt bizony hosszú, sokak számára kibírhatatlanul lassú folyamatról van szó, ahol egyetlen ember sikere tíz másik kudarcából építkezik. Mert nemcsak a közeg­ellenállást kell legyőzni: legalább akkora feladvány az igazi út megtalálása. Az amerikai mintát követni, amikor még az is csak csúcsaival van jelen zenei világunkban? Önálló stílust, hangzást kialakítani, amikor a nagy elődök mértéke sem általános érvényű? Bármerre indul az énekes, értetlenségbe, idegenkedésbe ütközik. Választása pedig a műfaj természetéből következően nem lehet más, mint saját egyéniségének kibontakoztatása: de hol talál ehhez magyar zene­szerzőt, szövegírót, zenei kíséretet és nyitott közönséget? S ha valami hihetetlen szerencsével mindezt segítségéül tudhatná, mely média pártoló jóindulatára számíthatna, hogy művészete valóban el is jusson a címzettekhez?

Ebben az összefüggésben Berki Tamás útját kivételesnek kell tekintenünk, amely alap­vetően nem módosítja a szabályokat. De ha - alighanem forgalmazási okokból - engedményeket is kellett tennie a populárisabb hangzásnak, debütáló lemeze mégiscsak a valamikor áttörés első, ígéretes jele, amely képes arra, hogy lerakja a híd első pilléreit a jazzéneklés és a befogadó közeg között. Zeneileg és erkölcsileg is méltatlan volna Berki Tamást azért kárhoztatni, hogy a jazz idióma szigorúbban vett határait tágabban értelmezve a rock zene megoldásait is beépítette eszközeibe. Tévútra vezető arisztokratizmus volna figyelmen kívül hagyni az ural­kodó zenei irányzatokat egy olyan pozícióban, mint amilyet ma a jazz Magyarországon betölt. A kérdés az, tud-e a műfaj úgy alkalmazkodni az adott környezethez, hogy megkülönböztető jegyei feladása nélkül jusson el a közönség szélesebb rétegeihez. Nos, ennek a követelménynek az Igazi paradicsom ízléssel, elegáns muzikalitással tesz eleget: a jazz és a rock jellegzetességeit megőrző, azokat finom érzékkel szintetizáló zenei anyaga képes küldetése teljesítésére.

Berki Tamásban három tulajdonság ötvöződik szerencsésen; a zeneszerzői, a szövegírói és az előadói. Sikerének egyik okát abban kell látnunk, hogy sokoldalúságával mérsékelni tudja a gátló tényezők számát, s „csupán" jó dalokat kellett írnia, és megfelelő társakat keresnie megszólaltatásukhoz. Mindez találkozik a lemezen. Már a borító (Alapfy László és András terve) is telitalálat: a kék égbolton, bárányfelhők társaságában úszó nagy vörös paradicsom frappánsan fejezi ki a Berki-dalok rétegezettségét, a szavak, fogalmak direkt és indirekt értel­mezésének kettősségét. Ez az ironikus látásmód egyszerre érzékelteti a modern kor emberének kiszolgáltatottságát és a dolgok viszonylagosságát úgy, hogy iróniájának egyik tárgya éppen önmaga. Ez a groteszk hang szólal meg a Nem vonzás-taszítás bizarr ellentétére épülő soraiban, a Kezet fel! szójátékokat szellemesen sorakoztató felszólításaiban, a Szerelemlovag öngúnytól sem mentes élcelődésében és a Békés expressz blues sajátos életérzést tükröző tájképében.

A szöveg azonban sehol nem önmagáért való szófacsarás: mindannyiszor adekvát zenei környezet erősíti hatását. Ritmusváltások (rock-swing), disszonáns modulációk, groteszk effek­tek, torz artikulációk, tempófokozások teszik hangsúlyosabbá az (ön)iróniát - egy valóban eredeti jazz-sanzon stílus megteremtésének jegyében. A lemez és Berki előadói repertoárjának másik felét a komoly hangvételű, emelkedett érzéseket kifejező szerzemények teszik ki. Ezek­ben vagy nosztalgikus érzelmek (Ószeres, Szép kislány), vagy leginkább hivatásának értelmét és célját faggató kérdések (Legyen egy dal, Tartozom) foglalkoztatják az énekest. Visszafogott hangjuk, többnyire lassú tempójuk, panaszos fogalmazásmódjuk miatt ezek a dalok inkább a hallgatók érzéseire, mint intellektusára apellálnak. Az egész lemezre jellemző dallamosság legkövethetőbb példáit az ebbe a típusba tartozó számok adják.

Természetesen korántsem való­sulhattak volna meg ennyire szemléletesen a szerzői szándékok, ha megszólaltatásukhoz nem akadtak volna értő muzsikustársak. A Berki Team azonban igazi csapatnak bizonyul a lemezen. Kruza Richárd, Dés László (Tartozom) és Román Péter (ritmika) hangszerelési ötletei olyan kevés eszközre építenek, hogy már-már puritánnak tűnnek. Kétségtelen, néhol nagyobb szerepet is vállalhatna a zongora és a vibrafon (No, nézd csak, mindenki), de a gitár, a dob és a basszus hármasa olyan jól egészíti ki egymást, hogy végül is nem támad hiányérzetünk. Együttműködésük ökonomikus, de rendkívül muzikális, és mindig képes megfelelő nyomatékkal aláhúzni a szöveg jelentését. Meghatározó Román Péter igen dal­lamos, gyakran dallamvivő szerepet is betöltő, szólókra is vállalkozó basszusgitározása. Végre lehetősége nyílt megmutatni képességeit e kitűnő muzsikusnak: jelenléte intenzív, de nem tola­kodó; a koncepció része. Pontos partnere dobokon Weszely János: ha kell, seprűvel játszik (Ószeres), ha kell, keményen üti a funky kettőjét és négyét (Kezet fel!). Egyaránt otthonosan mozog a rock, a latinos, a swing és a blues ritmusban. S amit ritkán mondhatunk el: hangszerei nagyon jól vannak kierősítve. Marschalkó Zoltán ritkán vállal szólisztikus közreműködést (Békés Express blues, Szép kislány), inkább a háttérbe húzódik, de ritmikus akkordozásával vagy harmóniabontásaival nélkülözhetetlen szerepet tölt be. Külön ki kell emelni Dés László teljesítményét: többféle tónusban (Tartozom című saját szerzeményében például Pharoah Sanders utóbbi lemezeire emlékeztetően) szólaltatja meg tenorját, sőt meglepetésként szop­ránon is játszik (No, nézd csak, mindenki). Szólói többnyire ívet, feszültséget adnak a zenekari részeknek (Nem, Tartozom), és fontos dramaturgiai funkciót teljesítenek.

Végül, de valóban nem utolsósorban elismeréssel keli szólni Berki Tamásról, az énekesről. Stílusa kiforrott, technikája feltűnés nélküli, póztalan előadásmódra teszi képessé (eltekintve egy-két affektáló gesztustól). Csak zeneileg indokolt helyen vállal scat szólót (Szerenád, Szerelemlovag), ahol frazeálási képességeit igazán megmutathatja. Egyénisége az, ami tech­nikától függetlenül átsüt éneklésén, s ami végső soron az egész lemez egységét megteremti. (Krém SLPX 17792)

(Jazz, 1985/1)