Kiből lehet próféta? (Fusio Quartet, László Attila, ESP, Oláh Kálmán)

 

(Négy CD egy csomagban)

Hol vannak már azok az idők, amikor egyetlen magyar hanglemezgyár létezett, s mind­össze­sen négy jazzlemezt készített évente! A rendszerváltozás e téren is hatalmas fordulatot hozott, a nyolcvanas évek végén feltűnt új, független kiadók tucatszám dobták piacra a hazai muzsikusok albumait. A helyzet – legalább mennyiségileg – azóta is hasonló, vannak stúdiók, van bakelit, zene is akad, már csak az a kérdés, ki hogyan teremti elő a kiadás anyagi fede­zetét. Mert e nélkül senki nem lehet próféta a saját hazájában: a belföldi piac szűkös, a jazz nem üzlet, főképpen a magyar felvételek esetében nem az. Akadnak azonban cégek, amelyek időnként mecénási szerepre vállalkoznak, s ilyenkor megnyílhat az út a halhatatlanság felé. Így történt ez 1995-ben a Magyar Rádió, a Videoton, és a Bouvard és Péchucet kiadó támo­gatásával négy magyar együttessel, amelyek egyszerre, egy csomagban jutottak hangfel­vételhez. Közülük három a Magyarországon jelentős súllyal jelen lévő un. fúziós zene képviselője, a negyedik a "tiszta" jazzmuzsikára szolgáltat példát.

Szabályos vagy aszimmetrikus ritmusok, keményen pengetett basszusgitár hang, a jazz, a rock és olykor a népzenék elemeinek ötvözése, populáris hangzás – ezek a fúzió fő jellemzői. A stílust a nevében hordozó Fusio kvartett Életritmus című korongján e zene hetvenes évek­beli modelljének funkys, lendületes változatát műveli. A fiatal nemzedék kitűnő hangszeresei alkotják a csapatot, összjátékuk kiforrott, magabiztos, a hangszerelések az adott kereteken belül változatosak. Éppen divatos világfolyamatokba illeszkedni Magyarországon mindig hálás befektetés volt, s ez vélhetően a Fusiónak is megtérül, bár feltehetőleg nem az "ortodox" jazzkedvelők körében.

László Attila gitáros egy generációval idősebb, a középnemzedékhez tartozik. Egyetlen című albuma lágyabb hangütésű, a fúzió jazzes jegyeire és természetesen a gitárra helyezi a hangsúlyt. Néhány fülbemászó témája (Lélektől lélekig, Balett a Holdon, Waterloo) örökzöld-jelölt, az anyagot gondos megmunkáltság, stiláris egyöntetűség jellemzi. A zenekarvezető bi­zonyára sok George Benson-felvételt hallgatott ifjabb korában; nem rossz ómen. Ez a zene mentes a drámaiságtól, inkább a kellemesség tartományát járja be. Aki követi, a végén oldot­tan léphet ki a páternoszterből.

Az ESP együttes Várakozás című lemeze nemcsak misztikusabb, romantikusabb hang­ütésével, hanem egy különleges hangszer, a tengeri kagyló felvonultatásával is külön­bözik a másik két fúziós lemeztől. Ez sem teljesen magyar találmány persze, hiszen ha máshonnan nem, az amerikai Steve Turre felvételeiből ismerhetjük. Itt nem pusztán érde­kességként je­lenik meg, hanem Gőz László (amúgy, harsonás) játékában új, egzotikus dimenziót ad a hangzásnak. Befelé köröző, érzékeny, a fúzió mechanikus formai jegyeit kerülni igyekvő zene az ESP-é, amelyet mindenekelőtt Erdélyi Péter billentyűsjátékos szerze­ményei, Gőz szólói és Winand Gábor szaxofonos-énekes (néhol már-már túlcsordulóan) érzelmes előadásmódja tesznek emlékezetessé.

Az ifjabb magyar jazznemzedék kivételes tehetségű tagja, a több külföldi díjat elnyert Oláh Kálmán zongorista Magyarországon ritka felállásban, a klasszikus fúvósszekciójú (trom­bita, szaxofon, harsona) szextettel készítette el Éjszakai csend című CD-jét. A darabok több­ségének szerzője, valamennyinek hangszerelője a zenekarvezető, az anyag hűen tükrözi Oláh útkeresését, stiláris vonzalmait. Felidéződik benne a hatvanas évekbeli lüktető Blue Note-hangzás (Megiddo völgye), Bill Evans zongorista bensőséges világa (Sose jutott eszembe) és az avantgárd formabontó attitűdje is (Polimodális blues) – mindez egyéni módon, az érzetek és az érezelmek kontrollált áradásával. Oláh technikailag rendkívül képzett, de jó ízlése megóvja attól, hogy a magamutogatás csapdájába essen. Partnerei nemzedéktársai, de a felvételeken közreműködik az idősebb, nagyszerű altszaxofonos, Lakatos Dezső is. Ez a remekül megkomponált korong a világ bármely pontján konvertibilis, ahol a dzsessz fizető­eszköz.

(Új Magyarország, 1995)