Kiből lehet próféta? (Fusio Quartet, László Attila, ESP, Oláh Kálmán)
(Négy CD egy csomagban)
Hol vannak már azok az idők, amikor egyetlen magyar hanglemezgyár létezett, s mindösszesen négy jazzlemezt készített évente! A rendszerváltozás e téren is hatalmas fordulatot hozott, a nyolcvanas évek végén feltűnt új, független kiadók tucatszám dobták piacra a hazai muzsikusok albumait. A helyzet – legalább mennyiségileg – azóta is hasonló, vannak stúdiók, van bakelit, zene is akad, már csak az a kérdés, ki hogyan teremti elő a kiadás anyagi fedezetét. Mert e nélkül senki nem lehet próféta a saját hazájában: a belföldi piac szűkös, a jazz nem üzlet, főképpen a magyar felvételek esetében nem az. Akadnak azonban cégek, amelyek időnként mecénási szerepre vállalkoznak, s ilyenkor megnyílhat az út a halhatatlanság felé. Így történt ez 1995-ben a Magyar Rádió, a Videoton, és a Bouvard és Péchucet kiadó támogatásával négy magyar együttessel, amelyek egyszerre, egy csomagban jutottak hangfelvételhez. Közülük három a Magyarországon jelentős súllyal jelen lévő un. fúziós zene képviselője, a negyedik a "tiszta" jazzmuzsikára szolgáltat példát.
Szabályos vagy aszimmetrikus ritmusok, keményen pengetett basszusgitár hang, a jazz, a rock és olykor a népzenék elemeinek ötvözése, populáris hangzás – ezek a fúzió fő jellemzői. A stílust a nevében hordozó Fusio kvartett Életritmus című korongján e zene hetvenes évekbeli modelljének funkys, lendületes változatát műveli. A fiatal nemzedék kitűnő hangszeresei alkotják a csapatot, összjátékuk kiforrott, magabiztos, a hangszerelések az adott kereteken belül változatosak. Éppen divatos világfolyamatokba illeszkedni Magyarországon mindig hálás befektetés volt, s ez vélhetően a Fusiónak is megtérül, bár feltehetőleg nem az "ortodox" jazzkedvelők körében.
László Attila gitáros egy generációval idősebb, a középnemzedékhez tartozik. Egyetlen című albuma lágyabb hangütésű, a fúzió jazzes jegyeire és természetesen a gitárra helyezi a hangsúlyt. Néhány fülbemászó témája (Lélektől lélekig, Balett a Holdon, Waterloo) örökzöld-jelölt, az anyagot gondos megmunkáltság, stiláris egyöntetűség jellemzi. A zenekarvezető bizonyára sok George Benson-felvételt hallgatott ifjabb korában; nem rossz ómen. Ez a zene mentes a drámaiságtól, inkább a kellemesség tartományát járja be. Aki követi, a végén oldottan léphet ki a páternoszterből.
Az ESP együttes Várakozás című lemeze nemcsak misztikusabb, romantikusabb hangütésével, hanem egy különleges hangszer, a tengeri kagyló felvonultatásával is különbözik a másik két fúziós lemeztől. Ez sem teljesen magyar találmány persze, hiszen ha máshonnan nem, az amerikai Steve Turre felvételeiből ismerhetjük. Itt nem pusztán érdekességként jelenik meg, hanem Gőz László (amúgy, harsonás) játékában új, egzotikus dimenziót ad a hangzásnak. Befelé köröző, érzékeny, a fúzió mechanikus formai jegyeit kerülni igyekvő zene az ESP-é, amelyet mindenekelőtt Erdélyi Péter billentyűsjátékos szerzeményei, Gőz szólói és Winand Gábor szaxofonos-énekes (néhol már-már túlcsordulóan) érzelmes előadásmódja tesznek emlékezetessé.
Az ifjabb magyar jazznemzedék kivételes tehetségű tagja, a több külföldi díjat elnyert Oláh Kálmán zongorista Magyarországon ritka felállásban, a klasszikus fúvósszekciójú (trombita, szaxofon, harsona) szextettel készítette el Éjszakai csend című CD-jét. A darabok többségének szerzője, valamennyinek hangszerelője a zenekarvezető, az anyag hűen tükrözi Oláh útkeresését, stiláris vonzalmait. Felidéződik benne a hatvanas évekbeli lüktető Blue Note-hangzás (Megiddo völgye), Bill Evans zongorista bensőséges világa (Sose jutott eszembe) és az avantgárd formabontó attitűdje is (Polimodális blues) – mindez egyéni módon, az érzetek és az érezelmek kontrollált áradásával. Oláh technikailag rendkívül képzett, de jó ízlése megóvja attól, hogy a magamutogatás csapdájába essen. Partnerei nemzedéktársai, de a felvételeken közreműködik az idősebb, nagyszerű altszaxofonos, Lakatos Dezső is. Ez a remekül megkomponált korong a világ bármely pontján konvertibilis, ahol a dzsessz fizetőeszköz.
(Új Magyarország, 1995)