Lemezpolc: Debreceni Jazz Együttes
Egy amatőr művészeti csoport életében rendkívüli esemény, ha önálló lemeze jelenik meg. A Debreceni Jazz Együttes fennállásának második évtizedében kapta meg ezt a lehetőséget, aminek értékét növeli, hogy vidéki zenekart érdemesítettek erre.
Mindenképpen a DJE munkásságának elismerése tehát ez a 40 perces összeállítás, noha elkészültének körülményei ezt cáfolni látszanak. Nem hallgathatjuk el, hogy a kiválogatott anyag eredetileg rádiófelvételnek készült, és a stúdiómunkák során jutott az együttes tudomására, hogy ebből valaha talán lemez is lehet. Munkájuk eredményével aztán legközelebb - mint a hallgatók - a hanglemezboltban találkoztak; amiből kikövetkeztethető, hogy a lemez tudtuk nélkül nyerte el végleges formáját; még szerződést sem kötöttek velük.
Talán nem kell részletezni, mennyire más alkalmi rádiófelvételeket készíteni épp kéznél levő számokból, és mennyire más egy hosszú alkotói periódus reprezentálására tudatosan készülve, azt a legjobb szándékaik szerint képviselő anyaggal a nyilvánosság és az „örökkévalóság" ítélőszéke elé állni. Szomorú, hogy a Debreceni Jazz Együttesnek ez a lehetőség már nem adatott meg, sőt még így is örülniük kell annak - a magyar dzsesszlemezek számát figyelembe véve -, hogy egyáltalán szóhoz juthattak. Bizony furcsa dolgok történülnek időnként az cudar világban: ám az előzmények nincsenek rajta a lemezen, a felvételek megmásíthatatlanok.
Az elmondottak ismeretében hiábavaló bármiféle koncepciót számon kérni az összeállítástól. Nem tudhatjuk, csak sejthetjük tehát, mit produkált volna az együttes, ha igazában felkészülhet, ha optimális körülményeket biztosítanak a felvételekhez, és nem több alkalommal (de összesen így is csak fél nap alatt) rögzítik műsorát, mint a harmadrangú popzenekarokét Csak sejthetjük, hogy ha nem is alapvetően más, de tudatosabb, átgondoltabb, csiszoltabb anyag kerülhetett volna a korongokra.
Kár, hogy nem így történt, mert a lemez egészében így is kellemes benyomást kelt. Az „A" oldalt Kiss Ernő Apokalipszis című szerzeménye nyitja, amely sokkal szelídebb a végítélet rémlátomásait idéző címénél. Ezt a vendégművész Deseő Csaba Bitter című jellemző kompozíciója követi a rock monoton és a szving lüktető, off-beates ritmusának váltakozásával, a szerző mozgékony brácsaszólójával: sikerült szerzemény. Kevésbé tetszik, mert erőltetettnek érződik a 16. századi magyar táncdallam előadása Kiss Ernő feldolgozásában, noha figyelemre méltó benne Gyarmati Zoltán (szaxofon) és Mátyás Ferenc (dob) közös rögtönzése.
A Debreceni séta, Gyarmati Zoltán témája nyitja a „B" oldalt. Ezen a felvételen, valamint Fazekas Csaba Együtt címmel következő számában játszik a zenekarral Simeon Sterev, a kitűnő bolgár fuvolista, mindkét darabnak sajátos karaktert adva: különösen az Együtt sikeredett sodró, feszült muzsikává. Ismét Kiss Ernő-szerzemény, az Alkony következik, a lemez sajnos egyetlen akusztikus darabja. Szép, lírai szám, a szerző érzékeny, meditatív szólójával.
A DJE első nagylemeze pillanatfelvétel az együttes útkereső, saját stílusának kimunkálására törekvő időszakából (a felvételek két és fél évvel ezelőtt készültek). Manapság, amikor a világ dzsesszélete annyira polarizálódott, igen nehéz újat, eredetit hozni ebben a zenében is. A DJE érdeme, hogy sikerült egy sajátos hangzást létrehoznia, aminek hatását azonban csökkenti, hogy hiányzik belőle a vibráló feszültség, az igazán erős érzelmi töltés, a nagy egyéniség holdudvarának kisugárzása. A dzsessz-rock és a modern swing stílusában készült lemezük talán ezért nem hagy mélyebb nyomokat a hallgatóban, annak ellenére, hogy zeneileg minden a „helyén van", és kellemesen érinti a fület.
Végezetül kifogásolnunk kell a hangfelvétel technikai egyenetlenségeit, a fantáziátlan borítót, valamint a fülszöveget, amely az együttes útjának tényszerű felsorolásán túl semmiféle információt nem közöl magáról a zenéről.
(Hajdú-bihari Napló, 1980)