Lukács Miklós: Cimbiózis

Kérdés, hol húzzuk meg a határt. Ha van hangszer, amit nem hozunk kapcsolatba a jazz-zenével, az a cimbalom. Lukács Miklós sem jazz-zenész. Zeneakadémiát végzett, azóta sok együttesben játszott, szívünknek legkedvesebben a Dresch kvartettben. És most itt van önállósulásának dokumentuma, a szellemes című Cimbiózis. Az egyetlen formáció a világon, amely a cimbalom, a bőgő és a dob együttműködésére épül. Újabb kérdés: ideje volt-e annak, hogy Lukács Miklós, áldott tehetségű muzsikus, saját anyaggal jelentkezzen. A válasz: igen. Nehéz elvonatkoztatni a cimbalomnak a magyar népzenében és a cigányzenekarokban betöl­tött szerepétől. Lukács olyan mélyen gyökerezik ebben a kultúrában, hogy nem tud – miért is akarna? – elszakadni tőle. Szinte mindegyik szám valamely népzenei ihletésű, többnyire pentaton felütéssel indul – és aztán különböző utakon halad tovább. A három felsőfokon képzett muzsikus közös vállalkozása elsősorban a bőgő (Orbán György) és a dob (Baló István) révén kapcsolódik a jazzhez. Mindketten önálló lehetőségekhez is jutnak, de a prímet a cimbalom viszi. Jellegében, hangvételében, dramaturgiájában kivételes műgonddal szer­kesztett album a Cimbiózis. A Sotto Voce magányos bevezetése után berobban a trió (Act 1), amit az Emlékek széles dinamikájú, szabad kalandozása követ. Hazaút, Esteledő, és zárásként Himnusz – a kompozíciók címe is a kötődéseket jelzi. Igen, ez a melodikusságát végig megőrző, mély érzésű, felkavaró zene csak itt, a Kárpát-medencében születhetett meg. Lukács Miklós invenciózussága, virtuóz, ugyanakkor lírai hangszerkezelése a cimbalomjáték apote­ózisává avatja a lemezt. Ami még azokat is főhajtásra késztetheti, akik feszesebbre vonnák a jazz határait.

*****

(Gramofon, 2014/2)