A fekete villa (Grencsó István,Mark Turner)

 

Íme, itt van két CD, amelyeken a szaxofon játszik meghatározó szerepet.

Grencsó István a magyar jazz középnemzedékének hangszereseként, zeneszerzőként és zenekarvezetőként egyaránt ismert, markáns alakja. Vonzódása a szokatlanhoz, a szabálytalanhoz nem új keletű, nincs olyan zenei megnyilatkozása, amely valamilyen meghökkentő, formabontó elemet ne tartalmazna. Ez az örökösen kérdező alapállás friss megközelítést, klisémentes fogalmazást eredményez, amire legutóbbi CD-je is példa. Big Collective elnevezésű, nyolctagú zenekarával a hatvanas évek emlékezetes Hattyúdal című filmjének kedves betétdalát, Ránki György Villa Negra című szerzeményét dolgozza fel. Grencsó metaforikus üzenetet fedezett fel az öreg kültelki vagány dalában: a társadadalom perifériájára szorult, a történelmet alulnézetből szemlélő, a maga törvényei szerint élő kisember világában napjaink viszonyaira érzett rá. Keze nyomán a Villa Negra 45 perces, gondosan felépített, zenei ötletekben gazdag, a megkomponált és a szabadon áramló részek izgalmas ellentétére épülő, nagyszabású zenedarab. A különleges hangszer-összeállítás (a hagyományos jazzhangszereken kívül oboa, tangóharmonika, angolkürt), a kuplék, cirkuszi mutatványosok világát idéző hangulatok rendre elemelik a történéseket a hagyományos jazzkeretektől, ám a zene meg-megújuló hullámokban mindig visszatér a kiindulóponthoz. Grencsó természetéből hiányzik az erősza­kosság, állításai még a legszabadabb (free) közös rögtönzésekben is egyfajta fegyelmezett líraisággal fogalmazódnak meg. A polifonikus zenekari játékban fontos szerepük van az egyéni hangú szólistáknak (Regős István – tenorszaxofon, Borbély Mihály – klarinét, szopránszaxofon, Juhász Endre – oboa és a szerző – altszaxofon, fuvola). A dal témája az utolsó tételben Grencsó alulintonált, illúziótlan előadásában szövegesen is elhangzik, egyértelművé téve a sugallatot: a Villa Negra a Kárpát-medence sajátos, huszadik század végi, csak itt értelmezhető jelensége. (Fonó Records)

Mark Turner tenorszaxofonos kevesek előtt ismert Magyarországon. A fiatalnak már nem nevezhető amerikai muzsikus a későn érők fajtájába tartozik, mert 35 éves korában jutott el odáig, hogy egy nagy nemzetközi cég megjelentesse önálló lemezét (Mark Turner). Nap­jainkban is garmadával lépnek a jazz színpadára a jobbnál jobb hangszeresek, a kérdés az, hogy mivel tudják gazdagítani a színképet. Turner lemezén a kilencvenes évek nagy fel­fe­dezettje, Joshma Redman együttesének tagjai (Edward Simon – zongora, Christopher Thomas – bőgő, Brian Blade – dob) játszanak, sőt három számban maga Redman is közreműködik, ami a nemzedéki kötődéseket jelzi. A választott számok szerzői között a modem jazz olyan újítóinak nevei szerepelnek, mint Ornette Coleman, Lennie Tristano és John Coltrane. Turner kiszámíthatóbb muzsikus, mint Redman, játéka még a gyorsabb tempókban is megőrzi hig­gadt természetét. Technikailag ura hangszerének, rögtönzései drámai feszültséggel teliek, ám tónusából még hiányzik az egyedi jelleg. Bemutatkozó CD-jén akusztikus hangszereken elő­adott, feszes szerkezetű, a hagyományos jazzidiómát elsősorban ritmikailag és harmóniailag tágító, erőteljes mai jazz szól. Mark Turner a kilencvenes évek újabb hangjaként érdemes a figyelemre. (Warner)

(Napi Magyarország, 1998)