Billentyűk két színben (Alexander von Schlippenbach, Kaltenecker Zsolt)

Thelonious Monk (1917-1982) zongorista, zeneszerző neve a dzsessz kiemelkedő egyéni­ségei között szerepel a lexikonban, de volt idő, amikor a beavatottak szűk körén kívül kevesen méltányolták zenéjét. A bebop stílus egyik úttörőjének szögletes dallamai, „rossz" harmóniái és a játékát átszövő disszonancia vízválasztó a hallgató számára: vagy képes azonosulni ezzel a világgal, vagy rémülten bezárja előtte a fülét. Monknak igazságot szolgáltatott az idő: halála óta mind több muzsikus fedezi fel magának, a negyvenes években kigúnyolt szerzeményeiből válogatva egyre-másra jelennek meg az „X.Y. Monkot játszik" című lemezek.

Ilyen a hatvan­éves Alexander von Schlippenbach „Light Blue" (Világoskék) című új CD-je. A német zon­gorista a hatvanas években az európai free jazz vezető képviselője volt, idővel azonban egyre élén­kebb érdeklődést mutatott a hagyományos formák iránt. 1997-ben teljes koncertet szentelt Monk szerzeményeinek, ennek anyaga szerepel a berlini és brémai hangversenyeken rögzített CD-n. Schlippenbach partnerei a fekete, amerikai Sunny Murray dobos és a japán Ino Nobu­yoshi bőgős. A zongorista kétféleképpen közelített a kiválasztott darabokhoz, többségüket hagyományos, klasszicizáló felfogásban tolmácsolja, három számban (Skippy, Trinkle Tinkle, Light Blue) viszont az eredeti harmóniamenetektől elszakadva a témák absztrahált, az atona­litásig jutó továbbfejlesztésére törekedett. Monk világa mindkét értelmezésre lehetőséget kí­nál, és robusztus zongorázásával Schlippenbachnak a kitűnő lemezen sikerült úgy megidéznie a komponista különös alakját, hogy a portréban ő maga is teljes életnagyságban benne van. (Enja)

A fiatal magyar muzsikusnemzedék tagjai között is többen vannak olyanok, akik Monkot vezérlő csillaguknak tekintik (lásd legutóbb Grencsó István Plays Monk c. lemezét), de Ivory Tower (Elefántcsonttorony) című CD-je alapján Kaltenecker (korábban Kutas) Zsolt nem tar­tozik közéjük. Rá bevallottan Keith Jarrett zongorázása, no meg a fúziós zene volt meghatá­rozó hatással. Ez a hetvenes években keletkezett vonulat, amely a rock komplex ritmusait a dzsessz improvizációival ötvözi, a kilencvenes években is tartja pozícióit az ifjabb generáció körében. A lemezt Kaltenecker nemcsak zenekarvezetőként és zongoristaként, hanem a nyolc szám szerzőjeként is jegyzi. Szerzeményei bonyolult felépítésűek, az irányzat követelményei­nek megfelelően gyakran élnek a téma-, tempó- és a metrumváltás eszközeivel, és erőteljes, többnyire páratlan ütembeosztású (a nyitó darab a címében is jelzi: Dal 7/8-ban) ritmikára épülnek. Ez a mértani precizitással megkomponált zene magyar együttesre ritkán jellemző, összeszokott előadásban szólal meg. Kaltenecker sokoldalúan képzett zongorista, ha kell, ritmusból, ha kell, érzésből játszik, rögtönzéseinek húzása van. A négy- és hathúros basszus­gitáron játszó Studniczky László nemcsak a szilárd ritmusalapot hozza, hanem látványos, éneklő vagy funkysan gördülő szólóival színesebbé teszi a zenét. Szívesebben hallgatnánk ilyen muzikalitással megáldott zongoratrióban a dzsessz alaphangszerét, a nagybőgőt, de be kell látni, hogy ehhez a zenéhez jobban fekszik a basszusgitár fémesen pattogó hangja. Kivé­teles tehetség a magyar dobosok üdvöskéje, a még tizenéves Borlai Gergő is, már majdnem mindent tud, amire az irányzat vezető ütősei (Steve Gadd, Dennis Chambers, Dave Weckl) képesek. Játéka nem a swingből, hanem a rockból indul ki, aszimmetria, sok váltás, közbe­ütés, a cintányérok intenzív használata jellemzi. Vélhetően a zenei koncepció része az ütő­hangszer kiemelt szerepe, egy idő után azonban túldimen­zio­náltnak hat ez az intenzitás. Fi­gyelemre méltó, hogy a CD kiadását az egyik nagy nemzetközi kiadó magyarországi képvise­lete vállalta. Okuk van bízni abban, hogy pártoló gesztusuk nem lesz hiábavaló, hiszen Kalteneckerék szép jövő előtt állnak. Különösen ha saját belső vi­lágukra jobban figyelve engedik magukhoz a hangokat. (Magneoton/Warner)

(Napi Magyarország, 1998)