Fesztivállemez magyar módra (X. Debreceni Jazznapok)

Nincsen abban a helyzetben egy magyar jazzkedvelő, hogy ne kellene örülnie minden hazai lemeznek – a X. Debreceni Jazz Napokról készült válogatás mégis felemás érzésekkel tölti el. Egyfelől átérzi az alkalom jelentőségét, másfelől viszont szomorúan állapítja meg, hogy a fesztivál zenei összegzésére csak most, s nem már mondjuk egy fél évtizeddel ezelőtt került sor. S ettől az ellentmondástól nem tud szabadulni a lemez hallgatása közben sem. 1972 óta rendeznek Debrecenben jazzfesztiválokat, s ez idő alatt számos kitűnő muzsikus és együttes lépett fel a legnagyobb hazai jazztalálkozókon. Nehezen találni magyarázatot arra a – vétkes könnyelműségnek tetsző – nagyvonalúságra, amellyel a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat elsiklott e rendezvények mellett; s még csak egyes baráti országok példái sem ösztönözték a tálcán kínálkozó lehetőség kihasználására: tíz évnek kellett eltelnie, míg végre megszületett az első, s mindjárt torzóban maradt kísérlet a mulasztás pótlására.

Ha már éveken át hiába vártunk a lemezgyár figyelmére, azt gondoltuk, hogy a jubileum kézenfekvő megünneplése egy olyan retrospektív album megjelentetése lehetett volna, amely a legsikeresebb hangversenyek felvételeit gyűjti egy csokorba. Nem így történt: csak az 1981-es fesztivál, s annak is csak magyar előadóktól származó szalagjai kerültek korongra. Érthető, sőt pártolandó Kiss Imre szerkesztőnek a magyar jazz ügyét segítő szándéka, de a fesztiválok története, jellege s a közvárakozás is azt sugallná, hogy ezzel párhuzamosan egy másik lemezen a jeles külföldi előadók felvételei is helyet kapjanak, amennyiben ez nem ütközik szerzői jogi problémákba. így lehetne teljesebb a kép, s így juthatnának a hallgatók magyar lemezen olyanok zenéjéhez, akiknek felvételeire egyébként szűkös valutakeretükből kénytelenek áldozni. Sajnos azonban ez az állítás mind a mai napig csak feltételes, s nem kijelentő módban fogalmazható.

Nézzük, illetve hallgassuk hát azt, amit kezünkbe vehetünk, s ami – mint a mellékletben olvashatjuk –, egyúttal illusztrálja a magyar jazzmuzsika helyzetét a nyolcvanas évek elején". Hessegessük el magunktól a kérdést, hogy vajon mennyiben illusztrálhatja az említett helyzetet egy olyan válogatás, amelyből hiányzik – hogy csak a fesztiválon jelen lévő muzsikusokat említsük – Pege Aladár, Tomsits Rudolf, Bontovics Kati és a Deák Big Band; s ne foglalkozzunk azzal sem, hogy a lemezre került produkciók vajon az előadók legjobb törekvéseit és formáját tükrözik-e. Antológiáról lévén szó, egységes élményt se várjunk, hanem figyeljünk egyenként a kompozíciókra, s próbáljuk megfogalmazni benyomásainkat.

Egy kevésbé invenciózus (Saturnus: A tudatlan macska), két becsülettel eljátszott (Hulin kvintett: Szombat, 13; és Kaszakő: Hírek) és négy figyelemre méltó szerzemény: igazán nem rossz arány. Szóljunk most bővebben ez utóbbiakról. Szabados György balladája nem elomlóan érzelmes: telített azzal a feszültséggel és dinamizmussal, ami az előadó minden megnyilvánulásában ott vibrál. A kitűnő zongorista ebben a darabban különböző hangrendszerek (pentatónia - kromatika) merész egybeszövésével, klasszikus utalásokkal (Bach, Debussy) tágabb összefüggésekbe helyezi a kiindulópontként választott magyar népzenei motívumot. A Binder kvintett Korlátok című kompozíciója elsősorban formabontó szerkezete miatt érdekes. Hídszerűen ívelő, ütemenként változó hangú téma fölött szabad szaxofonrögtönzés, majd tempóváltással egy másik, bebopos, indulószerű téma, erre dobszóló, majd Coltrane-es kollektív improvizáció, aztán bőgőszóló, újra a bebopos téma, ezt zongoraszóló követi, s zárásként az induló dallam: bőséges lehetőség a különböző stílusok szembesítésére, az előadók képességének bemutatására.

Egészen más világba visz Vukán György Clarity I. című szerzeménye: az ECM-sound-ra emlékeztetve a szerző (zongora) és Lakatos Antal (szopránszaxofon) líraian dallamos kettőse, szerepváltásai megnyugvást és harmóniát közvetítenek. S végül hangulatos befejezésként a Benkó Dixieland Debreceni blues című, a hely szelleme által inspirált száma a színes bőrű blues-énekes, Jerry Ricks közreműködésével, Zoltán Béla stílusos trombitakommentárjaival szerencsés zárása a válogatásnak. Kedvet teremtenek a XI. Debreceni Jazz Napokról készült összeállítás meghallgatásához is. De addig, amíg arra várunk, tegyük fel ismét a lemezjátszóra ezt a lemezt; ezt ugyanis már legalább a kezünkben tudhatjuk.

(Jazz, 1983/1)