Schiefel-Daerr-Lukács-Szandai: Gondollied in the Sahara

Sok mindent megéltünk már, és mindennek az ellenkezőjét is. Volt egykor a jazz, és van most a kortárs improvizatív zene, ahogyan Európában egy ideje nevezik. És létezik pop-punk-jazz-folk, miként ennek a lemeznek a kiadói ajánlása fogalmaz. Az összetevők: egyfelől Bach, Mendelssohn, a Police és a Cure (+ Daerr) mint szerzők, másfelől Michael Schiefel (ének, elektronika), Carsten Daerr (zongora, orgona), Lukács Miklós (cimbalom), Szandai Mátyás (bőgő) mint előadók. És van a végtermék, kétes eredménnyel. Nem könnyű megmagyarázni, mi a jó abban, ha az ember a zöld teához fekete teát, nescafét, cukrozott kakaót, krémport és mézet kever reggeli italként; pedig létező elegy, és még ideológia is gyártható hozzá. Ese­tünkben a Dresch-kvartett egyik fele találkozott egy újabb keletű német duóval. A rendhagyó muzsikus- és hangszertársítás kultúrákat köt össze, zenei világok, műfajok, stílu­sok közötti átjárást ígér. Négy kiváló zenész, a középpontban Schiefellel, akit egyszemélyes hangakro­bataként vagy a Thärichens Tentett szellemes szólistájaként ismerhetünk. Hangja itt vékony, erőtlen, a falzettben kellemetlenül nyávogó; a relevánsabb zenei közegekben látványosan ér­vényesülő improvizációs technikája erőltetett játszadozásként, olykor önmaga (szándékolt?) paródiájaként hat. A fantázia szabadon csapong, de a sok kérdő- és idézőjel miatt az üzenet nem több a viszonylagosság érzékeltetésénél. Annyi posztmodern és dekonstrukciós játék után ugyan mire való a gesztus, hogy úgy teszünk, mintha Bachot kifordítva játszanánk? A letűnőben lévő zenei és felfogásbeli eklektika kurzusjellegét Daerr és Lukács érzékeny együttműködése, kiemelkedő hangszeres teljesítménye sem képes igazán feledtetni.

***

(Gramofon, 2010/3)