Szaxofonhíd Budapest és Puerto Rico között (Miguel Zenon, Tóth Viktor)

Van itt két jazzlemez majdnem egykorú (35-36 éves) altszaxofonosoktól, nem lehet külön szólni róluk.

Miguel Zenón San Juan szülötte, ami ugyan közelebb esik New Yorkhoz, mint Budapest, de emiatt nem lesz valakiből törvényszerűen jazzmuzsikus. Ő is klasszikus zenén tanult sza­xofonozni, és jóllehet középiskolásként magával ragadta John Coltrane világa, a jazzpályára mindaddig nem gondolt komolyan, amíg a híres bostoni Berklee College of Musicba be nem iratkozott. Ott aztán elkapta a forgószél, és olyan magasra repítette, hogy elnyerte a Guggen­heim és a MacArthur alapítványok ösztöndíjait, csak az egyik félmillió (!) dollárral támogatta kibontakozását. Bekerült a New York-i és a San Francisco-i vérkeringésbe, ám, miközben sok mindent kipróbált és sok neves partnerrel játszott, nem lett hűtlen hazája muzsikájához sem.

Hatodik, Alma Adentro: The Puerto Rican Songbook című albumával ismét szülőföld­jé­nek adózik, de az előző, jazz kvartettel majd vonósokkal készített lemezeinél közvetlenebb módon, tíztagú fúvóskórussal kiegészített hangszeres kísérettel szólaltatja meg a szigetország öt meghatározó komponistájának szerzeményeit. A szerzők neve errefelé keveset mond, az ottani stílust megnevező plena szóval sem sokan találkozhattak a Kárpát-medencében, de nem kellenek zenetörténeti ismeretek ahhoz, hogy a hallgató a romantikus hangvételű, magas hőfokú latin zene hatása alá kerüljön. A dallam- és ritmusközpontú muzsika Guillermo Klein varázslatos hangszereléseivel, Zenón virtuóz, átható szaxofonjátékával a karibi szigetvilág gazdag érzelemvilágának jazzbe oltott lenyomata. No, igen, mindenhol jó, de a legjobb mégis talán Amerikában Puerto Ricó-i jazzt játszani.

A magyar Tóth Viktort csak életkora és hangszerválasztása rokonítja Miguel Zenónnal. Ő is sok mindennel kísérletezett, leginkább a saját útját igyekszik járni, szakmailag sikeresen, anyagilag összehasonlíthatatlanul hátrányosabb körülmények között: Climbing with moun­tains című albuma a Gramofon szaklapban a 2007-es év legjobb jazz lemeze díjat nyerte el, 2011-ben pedig a Fidelio országos szavazásán a 2010-es év jazz személyiségének válasz­tották. Legújabb, Popping Bopping című albumával két előd, két jazztörténeti stílus és személyiség előtt helyezi el a kegyelet hangjegyeit. Charlie Parker és a bebop, illetve Ornette Coleman és a free  (szabad) jazz egykor forradalmian új hangzása köszön vissza a szaxofon-trombita-bőgő-dob felállású (tehát harmóniahangszer nélküli) nemzetközi együttes koncert­lemezéről. Többről van szó, mint hogy az utókor fejet hajt az úttörők előtt: a hangzás ki­indulópont, referencia az önálló, tovább gondolt – itt elektronikus hatásokkal is élő – meg­szólalás számára. Az inkább technikai, mint érzelmi hatásokkal élő, kitűnő szólókkal tűzdelt anyag a hagyománytudatos kortárs jazz izgalmas példája.

(Magyar Nemzet, 2012)