Trio Midnight: On Track
Van néhány kézenfekvő jelző, amit a hazai média a Trio Midnight tagjaival kapcsolatban állandósult szerkezetként használ: fiatalok, barátok, muzikálisak, díjnyertesek, main stream-pártiak, a magyar jazz nagy reménységei. Elég egy csuklómozdulat, s a minősítések előkerülnek a cilinderből, megkímélvén felhasználójukat az elemzés, a mindenkori teljesítmény értékelésének fáradalmaitól. Szándékán kívül ezt az automatizmust segít működésbe hozni az együttes legújabb lemezének címe is, amely azt sugallja, hogy minden rendben, a fiúk sínen vannak, a váltóőrnek nincs egyéb dolga, mint biztatóan lengetni zászlaját.
A borítón stílszerűen a Keleti pályaudvar, innen húz ki a szerelvény a három (mérsékelten) mosolygós "masinisztával". A kocsik pasztellkéken várakoznak a vágányokon, köztük bécsi, müncheni, New York-i kupék. A sort Oláh Kálmán szerzeménye, a Lyric Song nyitja, amely romantikus hangvételével, az európai műzenében használatos hangszereivel, kulturáltan felrakott fúvóskórusával klasszikus zenei kapcsolatokra mutat. Az ECM-hangzásba illeszkedő moll téma finom variációkkal torkollik a zongora nagy ívűen dallamos, illetve a dobnak a szerzemény ritmikai jellegzetességeit hangsúlyozó szólójába. Steve Swallow Eiderdown című, hasonlóan visszafogottan megszólaló, szárazul modern kompozíciójában a zongora és a bőgő rendhagyóan improvizatív felvezető és lezáró kettőse a zongora lendületes, Egri János kitűnő tempójára épülő swingelő szólóját fogja keretbe. A lemez utolsó három darabjának szerzője ugyancsak Oláh Kálmán, aki a magyar zeneiség (Epigram), illetve Miles Davis (Song for Miles) és a nemrégiben elhunyt dobos, Tony Williams (In Memoriam T. W.) előtt tiszteleg. A pentatóniába kalandozó rövid szerzemény rokonszenves zenei gesztus, a Miles Davisre emlékező main stream triódarab, illetve a Williamst megidéző, fúvósokra is építő, cizellált szerzemény azonban formai csiszoltsága ellenére modorosnak hat, és nehezen hozható összefüggésbe azzal a természetes kreativitással illetve vulkanikus alkotóerővel, ami a választott alanyok életművét jellemezte.
A lemez harmadik, negyedik és hatodik száma a hetvenedik évén túl járó amerikai művészt, a közös koncertre és a lemezfelvételre Budapestre érkezett Lee Konitzot állítja középpontba. Sok magyar muzsikus játszott már alkalmi fellépéseken a jazz vezető személyiségeivel, ám a közös lemezfelvételig kevesen jutottak el. Ez az együttműködés a Trio Midnight elismerésének a jele. A cool és a West Coast egykori meghatározó altszaxofonosa az öntörvényű egyéniségek szabálytalan, egyenetlen pályáját futotta be. Iskolateremtő mestere, Lennie Tristano érzelemmentes előadásmódján régen túllépett, játékát az utóbbi években a bensőséges, szépen megformált dallamok, a rejtett hangszeres finomságok és a harmóniai határokat feszegető, nem ritkán aszimmetrikus fogalmazásmód termékenyítő együttélése jellemzi. A kihívásokat kereső, a kiszámíthatóságot kerülő mester zenéje sokféle stiláris elemből merít, levegős, mégis intenzív szaxofontónusa azonnal felismerhető. Konitz otthonosan mozog a szabad zenében, igazi énje azonban a harmóniaváltásokra épülő improvizációkban tárulkozik fel.
Nem véletlen, hogy a Trio Midnight lemezén fúvósokkal diszkréten megspékelt hangszerelésben három örökzöldet játszik: Jimmy Rowles Peacocks című érzelmes balladáját szopránszaxofonon, Porter So In Love és Brubeck In Your Own Sweet Way című szerzeményét pedig fő hangszerén, az altszaxofonon szólaltatja meg. A Peacocks előadása során Konitz jazzmuzsikusi egyéniségének lényeges vonása mutatkozik meg: a gyönyörű témát a kromatika disszonanciájával menti meg az érzelgősségtől. Szólista és zenekar a kölcsönös megértés és nagyra becsülés jegyében cserélik ki hangjaikat. A két másik, ritmikusabb szám szerkezete eltér a hagyományos téma-improvizáció-téma rendtől, hosszabb rögtönzéses kádenciákkal zárul. A szólamok ritka harmóniában szövik át vagy ellenpontozzák egymást. A Porter-szerzeményben a zongora szellemes párhuzamként Tristano lineáris improvizációs technikáját is megidézi. Az altszaxofon tónusa azonban tartózkodóbb és időnként bizonytalanabb, az előadó és a feldolgozásmód között némi távolság fedezhető fel. Mintha a Trio Midnight és mindenekelőtt Oláh Kálmán választékos, kifinomult játékmódja és Konitz érdesebb, nyersebb, szabálytalanabb felfogása között nem volna teljes a szinkron. A trió és mindenekelőtt Oláh Kálmán által újabban követett, dinamikai és harmóniai szélsőségektől mentes, a klasszikus zene felé tájékozódó, esztétizáló játékmódja híján van azoknak az impulzusoknak, amelyek a rendhagyó vendég személyiségének ismeretlen vonásait felszínre hozhatnák.
Az esti neonfényben a váltóőr felemeli zászlaját. Jelzést ad a masinisztáknak, hogy az időjárási viszonyok megváltozása miatt módosítaniuk kellene a menetirányt: a szerelvényt a bécsi és a müncheni kocsik lekapcsolásával közvetlenül New York felé kívánatos irányítaniuk.
Oláh Kálmán – zongora, hangszerelés, Egri János – bőgő, Balázs Elemér – dob, Lee Konitz – alt- és szopránszaxofon, Lakatos György – fagott, Horváth Béla – oboa, Borbély Mihály – klarinét, tárogató, Dresch Mihály: basszusklarinét, Fekete Kovács Kornél – szárnykürt, Schreck Ferenc – harsona, Makovics Dénes – fuvola, altfuvola, szopránszaxofon, Müller György – ütőhangszerek
(Gramofon, 2000/6)