Debreceni Dzsessznapok VI.

 

Ötödik évébe lépett az idén az ország legnagyobb szabású dzsesszrendezvénye. Az első kon­certeket annak idején még a Bartók Teremben tartották, aztán változott a színhely, s most már a Csokonai Színház nézőterét töltik meg zsúfolásig a dzsesszrajongók, köztük szép szám­mal az egyetemisták is.

A fél évtizedes „jubileum"" jó alkalom lenne arra, hogy el­merengjünk a dzsessz fokozó­dó népszerűségén. A témával hivatalosan foglalkozó gondol­kodók sokféle magyarázatát adják a jelenségnek, döntőnek mégis az tűnik, hogy a pop kategóriájába utalható zenei műfajok a het­venes évekre el­vesztették korábbi progresszív tartalmukat, s az időközben felnövekedett fiatal generá­ciók szükségképpen fordultak a zeneileg magasabb szintet képviselő dzsesszhez.

Jó hajóban evezett tehát a debreceni művelődési központ, amikor a városban elindította a dzsessznapok sorozatát. Az elmúlt években Debrecen fo­kozatosan vidéki dzsesszcentrummá vált, egyre nevesebb előadók szerepeltek a három­napos fesztiválon, amely az idén már való­ban nemzetközi rangra emelkedett. Világsztárok, európai hírű muzsikusok léptek estéről-esté­re a szín­padra, a magyar dzsesszt ez­úttal a fiatalabb zenészek képviselték. Igazán izgalmas, korszerű zenét négy külföldi együttes: Albert Mangelsdorff. Eberhard Weber, Graham Collier és Krzistof Sadowski játszott, az ő teljesítményük határozta meg a fesztivál igazi arcula­tát.

A sor élén a nyugatnémet Albert Mangelsdorff, az euró­pai avantgárd dzsessz kiemel­kedő személyisége kívánkozik. Tizenöt éve ő az egyetlen né­met, sőt európai muzsikus, aki hang­szerén a dzsessz őshazá­jában, Amerikában is előkelő helyezéseket ér el a ranglistá­kon, Euró­pában pedig egyed­uralkodó. A pozanjáték egye­dülálló technikáját fejlesztette ki, amellyel ak­kordokat csal elő hangszeréből, egyedül pro­dukálva így olyan hanghatá­sokat, mint négy-öttagú pozanszekció. Virtuozitását, együttesének elmélyült játé­kát hallgatva nagy élményben lehetett részünk.

Eberhard Weber, aki szin­ten az NSZK-ból jött, három éve robbant be az európai él­vo­nal­ba. A hagyományos ze­nei struktúrák felbontásával a ritmus és a harmónia különös, im­presszi­onisztikus szintézi­sét teremtette meg. Szerzemé­nyeiben a hangszín, a hangu­lat a meghatározó, minden más zenei elv ennek van alá­rendelve. Káprázatos bőgő­technikáját jól egészítette ki a fender zongora és a szoprán­szaxofon vibráló játéka.

Graham Collier az avant­gárd dzsessz világából muta­tott ízelítőt. Tizenkét tagú együttese harmóniailag rend­kívül változatos utakat járt be, ők feszegették leginkább az atonalitás és a dzsessz ha­tárait. Zenéjük azonban túl­zottan absztrakt, intellektuális volt, hiányzott belőle a szemé­lyes átélés hitele, közvetlensé­ge.

Krzistof Sadowski műsorá­ból a lengyel népzenei ihletésű darab volt leginkább figye­lemre méltó. Az elektronikus effektusok, különleges hang­hatások mellett nagyszerűen érvényesült a zenekarvezető magabiztos orgonajátéka, fele­ségének szép énekhangja, fuvolaszólói.

Nincs mód a hangversenye­ken fellépő többi tíz együttes teljesítményének egyenkénti értékelésére, már csak azért sem. mert, bár mindegyikük nyújtott valami emlékezeteset, figye­lemre méltót, a kellemes­ség élményén túl műsoruk nemigen okozott különösebb megráz­kód­tatásokat a közön­ségben. Nevüket azonban fel­tétlenül meg kell említenünk, hiszen velük volt teljes a dzsessznapok mezőnye. Így hallhattuk az osztrák Erich Kleinschustert, a bolgár Ve­szelin Nikolovot, a katowicei rádió big bandjét. Deák Tamás big bandjét, Mixtay Melindát, a Panta Rhei, a Hat Szív, a Syrius együtteseket, a Debre­ceni Dzsesszegyüttest és Tony Scott klarinétost, aki meg­nyerő egyéniségével magával ragadta a közönséget.

A dzsessznapok rendezvé­nyeiből kivette részét a Kos­suth Egyetem is: szeptember 9-10-én az aud. max.-ban jam sessiont tartottak, ahol többek között Eberhard We­ber együttese is fellé­pett, há­zigazda a Panta Rhei volt. A forró hangulatú, hajnalba nyúló örömzenélések sok ér­deklődőt vonzottak, s jelez­ték, hogy a dzsessz az egyete­misták körében is egyre na­gyobb népszerűségnek örvend.

(Egyetemi Élet, 1977)