Debreceni Dzsessznapok VI.
Ötödik évébe lépett az idén az ország legnagyobb szabású dzsesszrendezvénye. Az első koncerteket annak idején még a Bartók Teremben tartották, aztán változott a színhely, s most már a Csokonai Színház nézőterét töltik meg zsúfolásig a dzsesszrajongók, köztük szép számmal az egyetemisták is.
A fél évtizedes „jubileum"" jó alkalom lenne arra, hogy elmerengjünk a dzsessz fokozódó népszerűségén. A témával hivatalosan foglalkozó gondolkodók sokféle magyarázatát adják a jelenségnek, döntőnek mégis az tűnik, hogy a pop kategóriájába utalható zenei műfajok a hetvenes évekre elvesztették korábbi progresszív tartalmukat, s az időközben felnövekedett fiatal generációk szükségképpen fordultak a zeneileg magasabb szintet képviselő dzsesszhez.
Jó hajóban evezett tehát a debreceni művelődési központ, amikor a városban elindította a dzsessznapok sorozatát. Az elmúlt években Debrecen fokozatosan vidéki dzsesszcentrummá vált, egyre nevesebb előadók szerepeltek a háromnapos fesztiválon, amely az idén már valóban nemzetközi rangra emelkedett. Világsztárok, európai hírű muzsikusok léptek estéről-estére a színpadra, a magyar dzsesszt ezúttal a fiatalabb zenészek képviselték. Igazán izgalmas, korszerű zenét négy külföldi együttes: Albert Mangelsdorff. Eberhard Weber, Graham Collier és Krzistof Sadowski játszott, az ő teljesítményük határozta meg a fesztivál igazi arculatát.
A sor élén a nyugatnémet Albert Mangelsdorff, az európai avantgárd dzsessz kiemelkedő személyisége kívánkozik. Tizenöt éve ő az egyetlen német, sőt európai muzsikus, aki hangszerén a dzsessz őshazájában, Amerikában is előkelő helyezéseket ér el a ranglistákon, Európában pedig egyeduralkodó. A pozanjáték egyedülálló technikáját fejlesztette ki, amellyel akkordokat csal elő hangszeréből, egyedül produkálva így olyan hanghatásokat, mint négy-öttagú pozanszekció. Virtuozitását, együttesének elmélyült játékát hallgatva nagy élményben lehetett részünk.
Eberhard Weber, aki szinten az NSZK-ból jött, három éve robbant be az európai élvonalba. A hagyományos zenei struktúrák felbontásával a ritmus és a harmónia különös, impresszionisztikus szintézisét teremtette meg. Szerzeményeiben a hangszín, a hangulat a meghatározó, minden más zenei elv ennek van alárendelve. Káprázatos bőgőtechnikáját jól egészítette ki a fender zongora és a szopránszaxofon vibráló játéka.
Graham Collier az avantgárd dzsessz világából mutatott ízelítőt. Tizenkét tagú együttese harmóniailag rendkívül változatos utakat járt be, ők feszegették leginkább az atonalitás és a dzsessz határait. Zenéjük azonban túlzottan absztrakt, intellektuális volt, hiányzott belőle a személyes átélés hitele, közvetlensége.
Krzistof Sadowski műsorából a lengyel népzenei ihletésű darab volt leginkább figyelemre méltó. Az elektronikus effektusok, különleges hanghatások mellett nagyszerűen érvényesült a zenekarvezető magabiztos orgonajátéka, feleségének szép énekhangja, fuvolaszólói.
Nincs mód a hangversenyeken fellépő többi tíz együttes teljesítményének egyenkénti értékelésére, már csak azért sem. mert, bár mindegyikük nyújtott valami emlékezeteset, figyelemre méltót, a kellemesség élményén túl műsoruk nemigen okozott különösebb megrázkódtatásokat a közönségben. Nevüket azonban feltétlenül meg kell említenünk, hiszen velük volt teljes a dzsessznapok mezőnye. Így hallhattuk az osztrák Erich Kleinschustert, a bolgár Veszelin Nikolovot, a katowicei rádió big bandjét. Deák Tamás big bandjét, Mixtay Melindát, a Panta Rhei, a Hat Szív, a Syrius együtteseket, a Debreceni Dzsesszegyüttest és Tony Scott klarinétost, aki megnyerő egyéniségével magával ragadta a közönséget.
A dzsessznapok rendezvényeiből kivette részét a Kossuth Egyetem is: szeptember 9-10-én az aud. max.-ban jam sessiont tartottak, ahol többek között Eberhard Weber együttese is fellépett, házigazda a Panta Rhei volt. A forró hangulatú, hajnalba nyúló örömzenélések sok érdeklődőt vonzottak, s jelezték, hogy a dzsessz az egyetemisták körében is egyre nagyobb népszerűségnek örvend.
(Egyetemi Élet, 1977)