Műfaj, stílus önkifejezés (Beszélgetés a dzsesszről)
A nézőtéren százak lába ring ütemesen, a testek szinte görcsbe csavarodva követik a szaxofonos hátrahanyatló alakját, aki hangszerével néhány percre minden más hangot elnyom, a bőgős ütemes brummogással próbál kibújni a hangkulisszák mögül, de ez csak a bőrökkel viaskodó dobosnak sikerül pár másodpercre, hogy aztán rögtön átadja helyét a szélsőségeket harmóniába foglaló zongora hangjának.
Dzsesszhangverseny. A ritmus látszólag elsöpri a gondolatokat. A dzsesszélmény azonban – még ha az érzelmekre hat is elsősorban – az intellektuális elemeket sem nélkülözi. Tanulságos elemezni, boncolgatni a zeneteremtés folyamatát, hisz ez is segíthet az élmény teljesebb befogadásában. S ezért van, hogy a műfaj sohasem nélkülözhette a teoretikusokat; azokat az esztétákat, akik a muzsikában tetten érhető érzelmeket próbálták a szavak nyelvére lefordítani és azokat a muzsikusokat, akik a produkción túl szívesen beszéltek a benne megvalósuló szándékokról is.
Közülük jó néhányan rendszeresen visszatérő vendégek a debreceni dzsessznapok rendezvényein is, a koncertek között sokan keresik az alkalmat a vélemények, tapasztalatok kicserélésére, esetleg ütköztetésére. Az idei dzsessznapok alatt mód nyílott arra, hogy néhány szakember és zenész gondolatát lejegyezhessük a műfaj sokszor feszegetett, de mindig aktuális kérdéseiről.
A szakemberek közül Willis Conover amerikai rádiós műsorszerkesztő, Joachim E. Berendt nyugatnémet szakíró, a zenészek táborából pedig Jiri Stivin, Johnny Raducanu, dr. Kiss Ernő és Csík Gusztáv fejtette ki véleményét.
Kiindulásképpen arra a kérdésre kerestük a válaszokat, hogy léteznek-e a mai dzsesszben stílusok, s a differenciálódás mennyire kötődik Amerikához és Európához, ahhoz a két földrészhez, ahol a legelterjedtebb a műfaj. Ahogyan az lenni szokott a beszélgetés végül is sok egyéb témát is érintett, íme a vélemények:
Berendt: Én magam meglehetősen kevés különbséget érzek az amerikai és európai dzsessz között. Néhány évvel ezelőtt talán még létezett valamilyen választóvonal, de mostanában már földrészünkön is olyan kreatív, teremtő erejű muzsikusok játszanak, akik régen túlnőttek az amerikai dzsessz utánzásán. Manapság egyébként meglehetősen nehéz stílusokról beszélni, mert könnyen abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy túlságosan leegyszerűsítjük a különböző jelenségeket. Rendkívül sokszínűvé vált a dzsessz palettája, szinte minden egyéniségnek külön kifejezésmódja van, s ez a sok egymástól eltérő színárnyalat együttesen van jelen. Érthető, hogy a zenészek nem különösebben szeretik, ha szándékuk ellenére mindenáron valamilyen stíluskategóriába próbálják begyömöszölni őket.
Conover: Magam is egyetértek azzal, hogy nem kell stílusokról beszélni. Amerikában minden úgynevezett stílus együtt él és szinte minden hallható a műfaj keretein belül. Véleményem szerint egy muzsikus, ha becsületes akar lenni önmagához, nem valamilyen stílust keres magának, hanem azt játssza, amit szeret és ebből teremti meg a saját testre szabott kifejezésmódját. Való igaz, hogy a dzsessz Amerikában született, de a huszadik század közepére nemzetközi nyelvvé vált. Egyébként is alkotórészei nagyon sok helyről származnak, maguk a műfaj úttörői különböző származásúak, akik mind beépítették saját kulturális hagyományukat a születendő új zenébe. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy bár régebben valóban az amerikai zenészek hegemóniája jellemezte a helyzetet, azért akkor is ismerték az olyan kitűnő európai muzsikusokat, mint Django Reinhardt. Mostanában egyre nagyobb az egyenjogúság, az Egyesült Államokban ismerik és becsülik az öreg földrész képviselőit.
Berendt: A stílus önmagad kifejezése. Ez persze eltérő módon jelentkezik például a klasszikus zenében, ahol az előadók mások szerzeményeit játsszák, A dzsesszben az előadó egyben komponista is, s így saját magát valósítja meg. Érzésem szerint így volt ez a swingkorszakban is, ahol stílus kötöttségein belül törekedtek erre a zenészek. A dzsessz manapság: tulajdonképpen saját történelmével azonos. Határok nélkül lehet mindent kifejezni általa: érzést, lelket, egyéniséget. Éppen ezért – ahogyan már esett szó róla – a zenészek tiltakoznak azon kategóriák ellen, amelyeket a kritikusok saját munkájuk megkönnyítésére felállítanak: a muzsikusok azt tartják, ők zenét játszanak. Szuverén személyiség önkifejezése, ez például a free-zene, nem pedig szörnyű hangok egymásutánja. Ma tehát a stílus minden eddigi stílus ötvözése, szuverén alakítása.
Conover: Európában nagyobb tábora van a free-nek, jobb a fogadtatása. De azért arról se feledkezzünk meg, amit erről a stílusról mondani szoktak, nevezetesen, hogy a free a tehetségtelenek utolsó menedéke. S ebben van némi igazság, mert valóban sok bóvliskodásra ad alkalmat. Nekem az a véleményem, hogy csak az veheti magának a bátorságot, hogy free-t játsszék, aki Ellingtont és Parkert is ugyanolyan jól tudja. Picasso is megtanulta az előzményeket, s azután alakította ki saját stílusát. Minden zenésznek a saját útját kell járnia, de művészként fennmaradni forma nélkül nem lehet. A legjobbak betartják ezt a „követelményt".
Stivin: Klasszikus zenét is komponálok, s amikor az egyik ilyen művemet előadtam, nem hitték el, hogy improvizáltam. A klasszikus zenében nem mutathatom ki mindig saját érzelmeimet, de minden zene érdekel, mert mindegyikből lehet valamit tanulni. Úgy látom, hogy a fiatalok nem mindig így készülnek a pályára. Alig lehet rávenni őket, hogy a régiek közül is játsszanak valamit, egyből saját magukat akarják megmutatni.
Berendt: Valóban nagyon nehéz elérni, hogy egy fiatal valami klasszikus, sztenderd számot játsszon. Mégis hangsúlyoznám, hogy rendkívül fontos a dzsessz-zenész számára az alapok megfelelő elsajátítása, bár ez kötődhet más műfajokhoz is. De ez önmagában nem elég ahhoz, hogy valakiből jó muzsikus legyen. Kell hozzá az a nehezen körülírható érzés, képesség, amelyet „feeling"-nek szoktunk nevezni. Véleményem szerint ez az adottság az amerikai zenészekben inkább megvan, mint az európaiakban. A „feeling" híján nagyon furcsa dolgok derülhetnek ki, hisz volt már arra példa, hogy valaki stílust akart teremteni, de nem volt mögötte a „feeling" fedezete, így amit játszott, esetleg újdonságként hatott, csak éppen nem volt dzsessz.
Conover: Csak annyival egészíteném ki, hogy aki nem sajátította el megfelelően az alapokat, annak sokkal kevesebb az esélye arra, hogy az a bizonyos „feeling" kifejlődjék benne. S ha már a jó dzsessz-muzsika összetevőit kutatjuk, akkor én azt a fesztelenséget, meghittségét is megemlíteném, ami az amerikai dzsesszben nagyon jól nyomon követhető. Talán éppen azért, mert általában a köznapi életben is kevéssé kultiváljuk a formalitásokat, s ez szűrődhet át valahogyan a dzsesszbe. S szerintem nagyrészt történelmi okok alakították ki a dzsessz másik igen fontos jellemzőjét, a „boldog harag" tudatát is. Tehát egyfelől öröm a játék miatt, és méreg, düh valami olyasmi miatt, ami nem is igen fejezhető ki szavakban, s ezért kell a zene. Kétségtelen, hogy ez eredendően a fekete muzsikusok sajátja volt, de mára már általánossá vált. A fekete és fehér muzsika egymásra hatása alapvető létfeltétele volt a műfaj kialakulásának, hisz enélkül az előbbiek még a blues-t, az utóbbiak pedig a country-t játszanák. Vagyis nem volna dzsessz.
Raducanu: A dzsessz amerikai eredetű, de nemzetközi nyelvvé vált. Ugyanakkor az amerikai sztenderdekkel csakis a sajátos, nemzeti zenére alapozott stílus szállhat szembe a forradalmi újítás igényével. Jobban kellene építeni a folkhagyományokra, úgy, ahogyan ezt Bartók vagy Kodály tette, így a nemzetköziség mellett sajátos tartalmakat kaphatna az egyes országok dzsesszmuzsikája, ez lehetne a továbblépés útja.
A vita közlését itt megszakítjuk. A beszélgetésen még sok szó esett a nemzeti hagyományok szerepéről, s még több a magyar dzsessz mai állapotáról. Erről viszont már a magyar hallgatóknak is jóval több a tapasztalatuk, kialakult a véleményük, ezért ragadtuk ki a „tapasztalatcseréből" azokat a részleteket, amelyek a közel százéves, mégis örökifjú dzsessz-muzsika alapkérdéseit jelentik.
Tettük ezt abban a reményben, hogy jövőre a dzsessznapokon ismét alkalmunk nyílik a vélemények, tapasztalatok kicserélésére.
(Társszerző: Szűcs József)
(Hajdú-bihari Napló, 1978)