Fesztivál öt napig VIII.

Érdemes lenne egyszer a kulisszatitkaival is foglalkoz­ni annak, hogyan szervező­dik meg egy magyarországi dzsesszfesztivál, kik, miért és mennyiért vállalják a fel­lépést, milyen mun­ka hárul a rendezőkre, miféle tényező­kön múlik a koncertsorozat sikere és színvonala. Érde­mes lenne, mert ezek ismere­te vagy figyelembe vétele nél­kül aligha lehet valós képet, reális ítéletet alkotni egy ilyen nagy rendezvényről.

A debreceni dzsessznapok­ról többször elmondtuk már, hogy a legrangosabb hazai fesz­ti­vál, és a jelentősebb európai dzsessztalálkozók so­rában is helyet követel ma­gának. Az előbbi kijelentés igazságát az elmúlt néhány év csak megerősítette, ám az utóbbinál helyesebbnek lát­szik a közép-európai meg­szorítást alkalmazni. Mert ugyan kétségtelenül növek­szik a dzsessznapok hírneve és színvonala, de irreális összehasonlításra ragadtat­nánk magunkat, ha mondjuk a varsói, nyugat-berlini, montreux-i vagy nizzai fesztivállal akarnánk párhuzamba állítani. A kedvező tendenciák ellenére ugyanis tudomásul kell vennünk, hogy miként a ma­gyar dzsesszt, úgy a debreceni dzsessznapokat is jó néhány lépés választja el az európai „dzsessz-nagyhatalmaktól", például az NSZK-tól, Lengyelországtól és Angliától.

E lépéshátrány mérséklésében nagy szerepük van az olyan koncerteknek és fesztivá­lok­nak, amelyeken külföldi művészek is részt vesznek. Ezek megszervezésében a kezdeményező szerepet mindinkább magára vállaló Magyar Rádió partnerül olyan intézményeket igyekszik megnyerni, amelyek kellő anyagi bázissal és tekintéllyel állnak a háta mögött.

Ilyen „tettestársnak" bizonyul a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ is; tartós és szilárd együttműködésük eredményeként lett – s a tervek szerint marad is – a debreceni dzsessznapok a legnagyobb, reprezentatív hazai dzsesszfesztivál, amely nyolc év alatt jelentős változásokon ment keresztül. A kétnaposként indult rendezvénysorozat az idén ötnaposra bővült, 7000 né­zője volt, a közreműködő együttesek száma meghaladta a húszat, tehát mennyiségileg impo­náló az előrelépés. Nehezebb feladat viszont a színvonal állandó emelése, a dzsesszna­pok igazi jellegének és ar­culatának megtalálása.

Kétségtelen, a debreceni dzsessznapoknak nincs olyan profilja, mint például a nyu­gat-ber­lininek, ahol az avantgárd törekvések kap­nak fórumot. Nincs – de véleményem szerint nem is lehet. Itt és most nem vál­lalhat mást, mint hogy felvonultatja a kortárs dzsesszmuzsika külön­böző irány­zatait – minél maga­sabb színvonalon. A profilt tehát a minőség adja meg; s a dzsessznapok ebben remél­hetőleg hosszú fejlődés előtt áll, noha itt kell a legtöbb akadállyal megbirkóznia.

Minden ilyen dzsesszfesztiválnak meghatározott, ki­alakult törzsközönsége van – fiata­lok­ból –, akik elsősor­ban a külföldiek játékára kí­váncsiak, abból a kézenfekvő okból, hogy a ma­gyarokat hallhatják eleget. S egyéb­ként is, bármennyire szívünkön viseljük a magyar dzsessz ügyét, be kell látnunk, hogy egy Magyarországon rendezett dzsesszfesztivál rangját és je­len­tőségét elsősorban a külföldi vendégművészek adják meg. A debreceni dzsessznapokat pedig akkor tartják majd számon Európa-szerte – s akkor lesz zenészeket és nézőket igazán vonzó fesztivál –, ha legalább 5–6 olyan muzsikus neve áll a műsorfüzetben, akiket Londontól Moszkváig egyaránt a listák élén jegyeznek. (Az idei közreműködők közül Jasper van 't Hof felel meg ennek a követelménynek.)

S ennek nem a szándék, hanem szigorú gazdasági megfontolások állják útját. A fejlettebb dzsesszkultúrájú országok ugyanis tőlünk nyugatra találhatók, a muzsikusok fellépéséért pe­dig keményvalutában kell fizetni. Akármennyire hátrányosan érinti is ez a dzsessz kedvelőit, a kormányzat jelenleg lényegesebbnek tartja ipari termékek behozatalát, mint a dzsesszmuzsi­kusokét. A valutáris korlátok és az adminisztratív kötöttségek eleve behatárolják a szerződ­tetési lehetőségeket, emiatt a nyugati források meglehetősen vékonyan csordogálnak Kedve­zőbb a helyzet a szocialista „relációban", ahonnan valóban a legjobb muzsikusok és együt­te­sek érkeznek Deb­recenbe. A nyolc év alatt a szocialista országok csaknem valamennyi dzsessz-reprezentánsát megismerhettük, sőt néhányukkal (Bosko Petrovic, Simeon Sterev) több­ször is találkozhattunk.

Ilyen előzmények után ejt­sünk konkrétan is szót a VIII. Debreceni Dzsessznapokról. Öt nap alatt négy helyszínen tíz koncertre és három jam sessionre került sor, többre, mint eddig bármikor. Az eredmény azonban azt mu­tatja, hogy időben is, a jegyek árát és a közönség teherbíró képességét tekintve is sok ez a mennyiség. Tartson inkább rövidebb ideig a fesztivál, de telt házak előtt; legyen egy nap három koncert, de időbeli átfedések nélkül. Mert ezek az apró, de nem jelentéktelen momentumok kedvezőtlenül hatnak a hangversenyek egyébként kitűnő hangulatára, s csorbítják a körültekintő, bár kissé túlbiztosított rendezés érdeme­it.

Az előzetes hírek szerint a gitármuzsika jegyében telt volna el a fesztivál. Való­ban, összesen 12 gitárost lát­hattunk, de arányuk még­sem lett igazán meghatáro­zó. Az viszont már igen, hogy velük összefüggésben elérte a dzsessznapokat a dzsesszrock hulláma, leg­alábbis mennyiségileg hát­térbe szorítva a „tiszta" dzsesszt. Azért sem örülhe­tünk felhőtlenül e jelen­ség­nek, mert esetenként nem a belső meggyőződés, hanem divatkövetelmények éltetik ezt a keverékműfajt (Pege Aladár együttesének műsora szolgált erre elrettentő példával). S a vára­kozással ellentétben a közönség sem a dzsessz-rockot – a Pókháló, a Lux, az Energit, a Gra­ma­phon, a Tomsits, a Hat Szív együttesek s valamelyest a kibővített Debreceni dzsessz­együttes sorolhatók ide –, hanem a klasszikus értelem­ben vett dzsesszt méltányol­ta inkább. Az nyújtott ugyanis maradandó zenei él­ményeket.

Sokáig úgy tűnt, igazuk lesz azoknak, akik a névsorból ítélve. színvonalcsökkenést jósol­tak, gondolva a két év­vel ezelőtti sztárparádéra (Mangelsdorff, Weber, Surman). A főműsorok valóban csalódást okoztak, s a dél­utáni, az éjszakai hangverse­nyeken, meg a forró légkörű jam sessionökön múlott, hogy végül is a „kedvező" tartományba billent át a mérleg nyelve. Az ítélkezés persze nem nélkülözheti a szubjektív mozzanatokat, de egyfajta minősítést meg­koc­káztatva, teljesítményük alap­ján három kategóriába so­rolhatók a résztvevők.

Erőtlen, kissé érdektelen muzsikát játszott a Pókháló, a Pege, a Lux és az Energit e­gyüttes. Különösebb izga­lom nélküli, megbízható át­lagszinten zenélt a Vukán, a Gramaphon, a Mom­basa, a Tomsits és a Saturnus együttes. Idetartozik a Debreceni Dzsesszegyüttes, amelynek kezdeményező­készsége a korábbi vajúdások ismeretében mindenképpen dicséretes; annak ellenére, hogy új szerzeményeik erős Weather Reportos hatáso­kat tükröznek.

A fesztivál élmezőnyében kért helyet magának a Denev, a Ganelin, a Mirrors együttes, a Deseő Csaba vezette rádiós alkotóműhely, Csik Gusztáv, a Viklicky-Andrst tandem, a Pepl– Brkovity duó és Jasper van 't Hof. Nincsenek kevesen tehát azok, akik eredeti módon éltek a dzsessz eszköztára által nyújtott lehetőségekkel, s alkotóvénájukkal maguk is tovább bőví­tették azt. Ha csak egy mondatban is, de megérdemlik, hogy róluk bővebben essék szó.

Lubomir Denev együttesé­ből a zenekarvezető invenciózus zongorajátéka és Simeon Sterev fuvolaszólamai emel­kedtek ki. Finoman megkom­ponált, érzékeny zenét ját­szott a Viklicky–Andrst tan­dem. „Hottoló", lendületes swingmuzsikával jelentke­zett a rádiós alko­tóműhely Deseő Csaba vezetésével. Meglepetést keltett a Pepl-Brkovity gitárduó virtuóz tech­nikája, tökéletes össz­hangja. Szépen kimunkált, gazdag anyagot mutatott be a legjobb oldalát felvillantó Csik Gusztáv. Az elmélyült, magas szintű modern dzsesszből adott példát a Mirrors együttes, élén a lírai érzé­kenységű gitárossal, Stephan Diez-cel. Free stílusban ját­szott a Ganelin trió, műsoruk a gálaesten volt a meggyő­zőbb, árnyaltabb. Rendkí­vüli egyéniségről árulkodott Jasper van 't Hof brilliáns, az érzelmek széles skáláját felvillantó, szellemdús bil­lentyűskoncertje.

Ezek a muzsikusok és együttesek tették egészében emlékezetessé az idei dzsessz­napokat. Zenéjük igazolta, hogy a dzsessz nemcsak stí­lus- és ujjgyakorlatok légtere, hanem képes ma­gas szín­vonalú művészi élményt is nyújtani. Az említett pro­dukciók kompozíciós rendje, tu­datos felépítése, zenei szövete komoly alkotómunka gyümölcse, ami egyúttal segít eloszlatni azt a tévhitet, hogy a műfaj nem más, mint egy adott témára való rögtönzés. Egyértelműen bebizonyosodott az is, hogy az improvizációknak – melyek valóban a dzsessz lényegéhez tartoznak – zeneiségükkel, s nem technikai bravúrjaikkal kell hatniuk.

Egyszóval: a dzsessz – muzsika és nem attrakció, még ha sokan azt keresik is benne.

(Hajdú-bihari Napló, 1979)