Fesztivál öt napig VIII.
Érdemes lenne egyszer a kulisszatitkaival is foglalkozni annak, hogyan szerveződik meg egy magyarországi dzsesszfesztivál, kik, miért és mennyiért vállalják a fellépést, milyen munka hárul a rendezőkre, miféle tényezőkön múlik a koncertsorozat sikere és színvonala. Érdemes lenne, mert ezek ismerete vagy figyelembe vétele nélkül aligha lehet valós képet, reális ítéletet alkotni egy ilyen nagy rendezvényről.
A debreceni dzsessznapokról többször elmondtuk már, hogy a legrangosabb hazai fesztivál, és a jelentősebb európai dzsessztalálkozók sorában is helyet követel magának. Az előbbi kijelentés igazságát az elmúlt néhány év csak megerősítette, ám az utóbbinál helyesebbnek látszik a közép-európai megszorítást alkalmazni. Mert ugyan kétségtelenül növekszik a dzsessznapok hírneve és színvonala, de irreális összehasonlításra ragadtatnánk magunkat, ha mondjuk a varsói, nyugat-berlini, montreux-i vagy nizzai fesztivállal akarnánk párhuzamba állítani. A kedvező tendenciák ellenére ugyanis tudomásul kell vennünk, hogy miként a magyar dzsesszt, úgy a debreceni dzsessznapokat is jó néhány lépés választja el az európai „dzsessz-nagyhatalmaktól", például az NSZK-tól, Lengyelországtól és Angliától.
E lépéshátrány mérséklésében nagy szerepük van az olyan koncerteknek és fesztiváloknak, amelyeken külföldi művészek is részt vesznek. Ezek megszervezésében a kezdeményező szerepet mindinkább magára vállaló Magyar Rádió partnerül olyan intézményeket igyekszik megnyerni, amelyek kellő anyagi bázissal és tekintéllyel állnak a háta mögött.
Ilyen „tettestársnak" bizonyul a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ is; tartós és szilárd együttműködésük eredményeként lett – s a tervek szerint marad is – a debreceni dzsessznapok a legnagyobb, reprezentatív hazai dzsesszfesztivál, amely nyolc év alatt jelentős változásokon ment keresztül. A kétnaposként indult rendezvénysorozat az idén ötnaposra bővült, 7000 nézője volt, a közreműködő együttesek száma meghaladta a húszat, tehát mennyiségileg imponáló az előrelépés. Nehezebb feladat viszont a színvonal állandó emelése, a dzsessznapok igazi jellegének és arculatának megtalálása.
Kétségtelen, a debreceni dzsessznapoknak nincs olyan profilja, mint például a nyugat-berlininek, ahol az avantgárd törekvések kapnak fórumot. Nincs – de véleményem szerint nem is lehet. Itt és most nem vállalhat mást, mint hogy felvonultatja a kortárs dzsesszmuzsika különböző irányzatait – minél magasabb színvonalon. A profilt tehát a minőség adja meg; s a dzsessznapok ebben remélhetőleg hosszú fejlődés előtt áll, noha itt kell a legtöbb akadállyal megbirkóznia.
Minden ilyen dzsesszfesztiválnak meghatározott, kialakult törzsközönsége van – fiatalokból –, akik elsősorban a külföldiek játékára kíváncsiak, abból a kézenfekvő okból, hogy a magyarokat hallhatják eleget. S egyébként is, bármennyire szívünkön viseljük a magyar dzsessz ügyét, be kell látnunk, hogy egy Magyarországon rendezett dzsesszfesztivál rangját és jelentőségét elsősorban a külföldi vendégművészek adják meg. A debreceni dzsessznapokat pedig akkor tartják majd számon Európa-szerte – s akkor lesz zenészeket és nézőket igazán vonzó fesztivál –, ha legalább 5–6 olyan muzsikus neve áll a műsorfüzetben, akiket Londontól Moszkváig egyaránt a listák élén jegyeznek. (Az idei közreműködők közül Jasper van 't Hof felel meg ennek a követelménynek.)
S ennek nem a szándék, hanem szigorú gazdasági megfontolások állják útját. A fejlettebb dzsesszkultúrájú országok ugyanis tőlünk nyugatra találhatók, a muzsikusok fellépéséért pedig keményvalutában kell fizetni. Akármennyire hátrányosan érinti is ez a dzsessz kedvelőit, a kormányzat jelenleg lényegesebbnek tartja ipari termékek behozatalát, mint a dzsesszmuzsikusokét. A valutáris korlátok és az adminisztratív kötöttségek eleve behatárolják a szerződtetési lehetőségeket, emiatt a nyugati források meglehetősen vékonyan csordogálnak Kedvezőbb a helyzet a szocialista „relációban", ahonnan valóban a legjobb muzsikusok és együttesek érkeznek Debrecenbe. A nyolc év alatt a szocialista országok csaknem valamennyi dzsessz-reprezentánsát megismerhettük, sőt néhányukkal (Bosko Petrovic, Simeon Sterev) többször is találkozhattunk.
Ilyen előzmények után ejtsünk konkrétan is szót a VIII. Debreceni Dzsessznapokról. Öt nap alatt négy helyszínen tíz koncertre és három jam sessionre került sor, többre, mint eddig bármikor. Az eredmény azonban azt mutatja, hogy időben is, a jegyek árát és a közönség teherbíró képességét tekintve is sok ez a mennyiség. Tartson inkább rövidebb ideig a fesztivál, de telt házak előtt; legyen egy nap három koncert, de időbeli átfedések nélkül. Mert ezek az apró, de nem jelentéktelen momentumok kedvezőtlenül hatnak a hangversenyek egyébként kitűnő hangulatára, s csorbítják a körültekintő, bár kissé túlbiztosított rendezés érdemeit.
Az előzetes hírek szerint a gitármuzsika jegyében telt volna el a fesztivál. Valóban, összesen 12 gitárost láthattunk, de arányuk mégsem lett igazán meghatározó. Az viszont már igen, hogy velük összefüggésben elérte a dzsessznapokat a dzsesszrock hulláma, legalábbis mennyiségileg háttérbe szorítva a „tiszta" dzsesszt. Azért sem örülhetünk felhőtlenül e jelenségnek, mert esetenként nem a belső meggyőződés, hanem divatkövetelmények éltetik ezt a keverékműfajt (Pege Aladár együttesének műsora szolgált erre elrettentő példával). S a várakozással ellentétben a közönség sem a dzsessz-rockot – a Pókháló, a Lux, az Energit, a Gramaphon, a Tomsits, a Hat Szív együttesek s valamelyest a kibővített Debreceni dzsesszegyüttes sorolhatók ide –, hanem a klasszikus értelemben vett dzsesszt méltányolta inkább. Az nyújtott ugyanis maradandó zenei élményeket.
Sokáig úgy tűnt, igazuk lesz azoknak, akik a névsorból ítélve. színvonalcsökkenést jósoltak, gondolva a két évvel ezelőtti sztárparádéra (Mangelsdorff, Weber, Surman). A főműsorok valóban csalódást okoztak, s a délutáni, az éjszakai hangversenyeken, meg a forró légkörű jam sessionökön múlott, hogy végül is a „kedvező" tartományba billent át a mérleg nyelve. Az ítélkezés persze nem nélkülözheti a szubjektív mozzanatokat, de egyfajta minősítést megkockáztatva, teljesítményük alapján három kategóriába sorolhatók a résztvevők.
Erőtlen, kissé érdektelen muzsikát játszott a Pókháló, a Pege, a Lux és az Energit együttes. Különösebb izgalom nélküli, megbízható átlagszinten zenélt a Vukán, a Gramaphon, a Mombasa, a Tomsits és a Saturnus együttes. Idetartozik a Debreceni Dzsesszegyüttes, amelynek kezdeményezőkészsége a korábbi vajúdások ismeretében mindenképpen dicséretes; annak ellenére, hogy új szerzeményeik erős Weather Reportos hatásokat tükröznek.
A fesztivál élmezőnyében kért helyet magának a Denev, a Ganelin, a Mirrors együttes, a Deseő Csaba vezette rádiós alkotóműhely, Csik Gusztáv, a Viklicky-Andrst tandem, a Pepl– Brkovity duó és Jasper van 't Hof. Nincsenek kevesen tehát azok, akik eredeti módon éltek a dzsessz eszköztára által nyújtott lehetőségekkel, s alkotóvénájukkal maguk is tovább bővítették azt. Ha csak egy mondatban is, de megérdemlik, hogy róluk bővebben essék szó.
Lubomir Denev együtteséből a zenekarvezető invenciózus zongorajátéka és Simeon Sterev fuvolaszólamai emelkedtek ki. Finoman megkomponált, érzékeny zenét játszott a Viklicky–Andrst tandem. „Hottoló", lendületes swingmuzsikával jelentkezett a rádiós alkotóműhely Deseő Csaba vezetésével. Meglepetést keltett a Pepl-Brkovity gitárduó virtuóz technikája, tökéletes összhangja. Szépen kimunkált, gazdag anyagot mutatott be a legjobb oldalát felvillantó Csik Gusztáv. Az elmélyült, magas szintű modern dzsesszből adott példát a Mirrors együttes, élén a lírai érzékenységű gitárossal, Stephan Diez-cel. Free stílusban játszott a Ganelin trió, műsoruk a gálaesten volt a meggyőzőbb, árnyaltabb. Rendkívüli egyéniségről árulkodott Jasper van 't Hof brilliáns, az érzelmek széles skáláját felvillantó, szellemdús billentyűskoncertje.
Ezek a muzsikusok és együttesek tették egészében emlékezetessé az idei dzsessznapokat. Zenéjük igazolta, hogy a dzsessz nemcsak stílus- és ujjgyakorlatok légtere, hanem képes magas színvonalú művészi élményt is nyújtani. Az említett produkciók kompozíciós rendje, tudatos felépítése, zenei szövete komoly alkotómunka gyümölcse, ami egyúttal segít eloszlatni azt a tévhitet, hogy a műfaj nem más, mint egy adott témára való rögtönzés. Egyértelműen bebizonyosodott az is, hogy az improvizációknak – melyek valóban a dzsessz lényegéhez tartoznak – zeneiségükkel, s nem technikai bravúrjaikkal kell hatniuk.
Egyszóval: a dzsessz – muzsika és nem attrakció, még ha sokan azt keresik is benne.
(Hajdú-bihari Napló, 1979)