Debreceni Dzsessznapok IX.

Szűnni nem akaró taps fogadta a debreceni dzsessznapok záróhangversenyét. A lelkesedés nemcsak a sikeres koncertnek szólt, hanem jelképesen az egész fesztiválnak, a négynapos rendezvénysorozatnak. Az eddigiek közül ez volt a legváltozatosabb, legszínvonalasabb. Tízezer néző előtt szólt a dzsessz négy napon és négy éjszakán át a legjobb magyar és külföldi muzsikusok előadásában.  Mindenki kedvére választhatott: volt tradicionális dzsessz (Benkó, Molnár, ragtime együttesek), swing (Csík trió, Hulin kvintett, Új Rákfogó), main stream (Allegro, Jiri Stivin, Martial Solal), modern dzsessz (Kőszegi, Deczi-Dvorák duó, Debreceni Jazz Alkotóműhely), dzsessz-rock (Dimenzió, Rajcso Ivanov, Namyslowski), „új'' dzsessz (Howard Riley, Theo Jörgensman, Mangelsdorff-Dauner duó), sőt free (Brötzmann-Schlip­penbach-Petrowsky) – ha egyáltalán használhatók ma még ezek a kategóriák egy-egy zenekar stílusának pontos meghatározására.

Kreativitás, feszültség, intenzitás, virtuozitás – ezek az új. nem kizárólag szórakoztatni kívánó, hanem önkifejező, intellektuális dzsessz kritikai szótárának leggyakrabban használt kifejezései. Persze nem lehet mindenki újító, s zeneileg méltánylandó produkciót hozhat létre az is, aki egy adott forma kereteibe illeszkedik – de tisztelet azoknak, akik a dzsesszt a meg­ismerés, a világ értelmezésének egyik lehetőségének tekintik. Ilyennek éreztük ezen a fesz­tiválon a Mangelsdorff-Dauner kettős rendkívül muzikális, elmélyült előadását, a Theo Jörgensman kvartett erőteljes, koncentrált játékát, Howard Riley motorikus zongorázását, Juhani Aaltonen remekül építkező szaxofonozását, Kőszegi Imre nemzetközi együttesének komoly hangvételét, Jiri Stivin sokoldalú, szellemes technikáját és a free zenészek (Schlip­penbach, Brötzmann, Johansson, Miller, Bauer, Petrowsky, Sommer) formabontó jelenéseit.

(Magyar Nemzet, 1980)