Körkép a magyar jazzről XI.

Második évtizedébe lépett az idén a legrangosabb hazai fesztivál. Négy napon át, a meg­szo­kottól eltérő időpontban, július végén rendezte meg a Magyar Rádió és a Kölcsey Művelődési Központ a XI. Debreceni Jazznapokat.

A dátum módosítását az az ésszerűnek látszó szempont indokolta, hogy az ilyentájt Európában sűrűbben koncertező amerikai muzsikusok könnyeb­ben, s főleg kisebb költséggel elérhetők. Az üdvözlendő elképzelés annyiban valósult meg, hogy valóban először léptek a debreceni – s egyáltalán, hazai – fesztivál közönsége elé világ­hírű együttesek. Ezzel párhuzamosan azonban szűkült a külföldi résztvevők köre, és kevesebb zenekar  képviselte Európát.

A magyarországi jazzfesztiváloknak nincs egyedi karakterük, a programok általában a Rádió kívánalmainak megfelelően állnak össze. Debrecenben a "profilnélküliség" ellenére szinte minden évben akadt olyan mozzanat, ami a rendezvényt megkülönböztette a koráb­bi­aktól. Egyszer a big bandek randevúztak, másszor a gitárok kerültek a középpontba, harmad­szor a free jazz törte át a korlátokat, negyedszer az OIRT rádiói küldhettek zenekarokat. Az idén a hangsúly a magyar muzsikusok bemutatására esett, néhány kivétellel (Vukán, Csík, Garay, Kovács Gyula, Gonda, Tomsits) a hazai jazz színe-java megforult Debrecenben. A ren­dezők aggodalma ellenére a koncertek szép érdeklődés mellett zajlottak, s aki a világsztárokon kívül arra is kíváncsi volt, hogy itthon hol tart most a jazz, szabályos körképet kaphatott a 22 formáció műsora alapján.

Milyen volt a fesztivál? – kérdezték sokan, mert bizony a magas jegyárak miatt (egy kész­let ára meghaladta az ezer forintot) kevesen engedhették meg maguknak, hogy minden hang­versenyt meghallgassanak. A négy nap alatt 12 koncertre került sor, olykor délután négytől hajnal négyig szólt a jazz. Az első fellépő Pege Aladár és együttese volt. Az összeszokott kvartettnek eleinte sem a témái, sem a mechanikus sorrendben (szaxofon, gitár, bőgő) köve­t­kező szólói nem hozták izgalomba a közönséget. Később változatosabb szerkesztésű (sza­xofon-bőgő, bőgő-dob duó) darabok hangzottak fel, köztük egy szép, érzelemdús ballada.

Lírai hangvételű, változatos ritmikájú kamaramuzsikával mutatkozott be ifj. Rátonyi Róbert (zongora) és Gadó Gábor (gitár) kettőse. A szokatlan hangszerösszetétel a finomabb árnyalatoknak és a harmóniai sokszínűségnek épp úgy kedvez, mint a dallamformálásnak. A két fiatal szépen kidolgozta a szólista és a kísérőfunkciókat, de játékuk nem eléggé felsza­ba­dult és átütő, még híján van az eredetiségnek.

Állandó közreműködője lett a hazai fesztiváloknak a Hulin együttes, de ezen az estén ne­hezen melegedett be. Örökzöldeket és hasonló stílusú saját szerzeményeket játszottak. A té­mák vértelenül hangzottak fel, atmoszférát csak a zenekarvezető zongoraszólói tudtak te­rem­teni. Deseő Csaba brácsás vendégszólistával árnyaltabbá, lendületesebbé vált a zene, s a han­gulat is kedvező irányba billent.

Nálunk is ismert Günter Sommer "Hörmusik" c. szólólemeze, ezért sokan voltak kíván­csiak a kitűnő NDK-beli dobos show-jára. Meglepetésben nem volt hiány, mert a látványos be- és kivonulást leszámítva Sommer egy dobfelszerelést ábrázoló, leeresztett fehér vászon mögött játszotta végig műsorát. A gesztus nyilván azt volt hivatott jelezni, hogy nem a lát­vány, hanem a zene a fontos – csak hát egy koncertnek épp úgy része a vizuális, mint az akusztikai élmény. Ettől függetlenül a produkció nemcsak a technikai virtuozitásból, hanem az ötletességből is példát adott. Többtételes, gondosan felépített műsorában Sommer nemcsak bemutatta a sokféle ütőhangszerben rejlő ritmikai lehetőségeket, hanem szabályos dallam­so­rokra, motivumokra fűzte fel a kompozíciót.

Az elmúlt év haza felfedezettjének, a szombathelyi Masina triónak nem hozott szerencsét a debreceni bemutatkozás. A tehetséges Grencsó Istvánnak nehézségei támadtak a hang­sze­rekkel (altklarinéton, tenorszaxofonon és fuvolán játszott), sokszor csúszkált a hangokon, ami szemmel láthatóan kedvét szegte, egyszer majdnem levonult a színpadról. Ez egész műsorukra rányomta a bélyegét.

Hazai koncerteken ritka kegyeletadással kezdődött az éjszakai hangverseny: a Debreceni Jazzegyüttes vendégszólisták közreműködésével adózott nemrég elhúnyt vezetője, dr. Kiss Er­nő emlékének. Először a zongorista két szerzeményét adták elő diszkréten éreztetve a hang­szer és kezelője játékát, majd Szakcsi Lakatos Bélával, Lakatos Dezsővel és Deseő Csabával kiegészülve balladákat, lírai darabokat szólaltattak meg. A műsornak ezt a részét már a vé­letlenszerűség jellemezte, akadtak megrendítő percek, de a szólisták és a kísérők között nem mindig jött létre a kívánt összhang.

Ezt követően mutatta be Szabados György két tenorszaxofonnal kiegészített együttese a szerzőnek erre az alkalomra írt Motiv című nagy lélegzetű kompozícióját. Szabados ismét folklórtémához nyúlt, szerzeményét a palóc menyasszony-búcsúztató népszokás dallam­fü­zé­réből építette fel. A darab teljes intenzitással, dob-, bőgő-, majd zongoraszólóval kezdődött, s a szaxofonok bekapcsolódásával csak ezután csendült fel a pentaton-jellegű téma, hogy aztán közös improvizációban csúcsosodjék ki a motívum időnkénti visszatérésével, a feszültségek és oldódások váltakozásával és nagy, összegző lezárással. Mintha a kimondhatatlannal bir­kóztak volna a zenészek (a szaxofonokon Dresch Mihály és Lakatos Antal játszott); ilyen emésztő belső izzással még a Szabados együttest is ritkán hallani játszani.

A második nap érdekes kísérlettel kezdődött: Kőszegi Imre Percussion Workshop Or­chestra névvel szervezett új zenekart, amelyben a doboson kívül két ütőhangszeres – Zsoldos Béla, timpani, marimba és Horváth Kornél, konga, fuvola – és Szakcsi Lakatos Béla zon­gorista kapott helyet. A különleges felállás a ritmushangszereknek kínált nagyobb lehetőséget, a harmonizáló és dallamvivő szerepet a zongora és a marimba vitte. Az előadás több volt, mint kísérlet; főleg Kőszegit illeti elismerés azért, mert nem hagy fel "rögeszméjével", azzal, hogy a ritmushangszerek jelentőségét hangsúlyozva új hangzásokkal gazdagítsa a magyar jazzt.

Egészen más világba vitt a Molnár Dixieland, amelynek hamarosan nevet kell majd vál­toztatnia, hiszen a dixie-től egyre inkább a hagyományos szving irányába mozdul el. Üdvös lépés, mert ez a szín hiányzik a hazai palettáról. A zenekar két oszlopa Garay Márta zon­gorista és Molnár Gyula, aki a klarinét helyett mind többet használja a tenorszaxofont. Rög­tönzésekre többnyire ők vállalkoztak, de a biztos ritmusszekció és a gazdaságosan muzsikáló fúvóskórus is hozzájárult ahhoz, hogy a lendületes, sodró zene nagy sikert arasson.

Ezen az estén lépett fel a sportcsarnokban az amerikai Steps együttes, mégpedig olyan, több mint kétórás koncerten, amelyet nemcsak az idei, de minden eddigi debreceni fesztivál csúcspontjai között kell számon tartanunk. Tökéletesen profi zenészeket ismerhettünk meg, akik, míg társaik játszottak, oldalt ülve hanyagul cigarettáztak; de ha rájuk került a sor, hibát­lan érzékkel kapcsolódtak be a zenébe. Mike Mainieri vibrafonos és Eddie Gomez bőgős ki­vételével a többiek – a szaxofonos Michael Brecker, a zongorista Don Grolnick, a dobos Peter Erskine – jazz-rock zenekarokban muzsikálták végig a hetvenes éveket, most azonban, össz­hangban a nyolcvanas évek tendenciájával, modern main stream zenét játszanak, amely nem újszerűségével, hanem a tagok muzikalitásával és rendkívüli technikájával tűnik ki. Hang­szerükön mindannyian klasszisok, s jól értenek a közönséglélektanhoz is: stilizált elemeket is felhasználó, változatosan és remek érzékkel felépített műsoruk magával ragadta a rossz akusz­tikájú csarnok hallgatóságát.

A Steps koncertjének hatása nem múlt el néhány perc alatt, így érthető, hogy az éjszakai hangversenyt nyitó Saturnus zenéje kevésbé tudta megmozgatni a közönséget. Pedig jellegét nagyban módosította az, hogy közreműködött a hosszú évek után haza térő kitűnő altszaxo­fonos, Lakatos Dezső, s így a jazz-rock szóösszetétel első tagja vált meghatározóvá. (Záró­jelben említsük meg azt a meghökkentő tényt, hogy a fogadtatásból ítélve a mai fiatal ge­ne­ráció nem tudja, ki is igazában "Ablakos".)

Ismét kamaratársulás következett: zongorán Binder Károly, bőgőn Lőrinszky Attila. A jazz és a kortárs kompozíciós zene határán mozgó, elmélyült gondolkodásra valló műso­ruk­ban két saját szerzeményt adtak elő. Az Erdély a Szabados által választott utat követi. Öröm látni, hogy mások – fiatalok! – is vannak, akik a népzenéhez nemcsak divatból és témavá­lasztás miatt, hanem annak belső törvényszerűségeire ráérezve, a megőrzés és a túllépés kettős szándékával fordulnak.

Az NDK-beli Evidence együttes az ott igen népszerű free irányzatot képviselte. Elsza­kadás a ritmus hagyományos, szabályos felfogásától, a funkciós harmóniarendtől, a tisztán intonált melódiától; ezzel szemben szabadon áramló impulzusok, a kölcsönhatásokban ki­a­la­kuló fokozások és oldódások, teljes részvétel a zene létrejöttében – ezek a vonások uralták összeállításukat, amit a tagok hangszeres képességei tettek hitelessé.

A harmadik nap szólókoncertekkel kezdődött. Balogh Gyula rövid, technikailag szépen kidolgozott programot mutatott be; Pege Aladár csillogtatta sokoldalúságát, beleérző képes­ségét és káprázatos technikáját; Szabados György pedig a játékára az utóbbi időben jellemző, most kissé mechanikusnak érzett (a bal kéz ostinatója fölött a jobb bontja ki a témát), de így is rendkívül szuggesztív előadásmóddal tartotta fogva a közönséget.

Két műhely jött ezután, mindkettő a Rádió kezdeményezte. Az egyikben három finn és öt magyar muzsikus játszott, a másikban Lakatos Antal kvartettjéhez a lengyel Krzesimir Debski hegedűn, a jugoszláv Stepko Gut szárnyürtön, a görög Iorgos Trantalidis dobon csatlakozott. Az ilyen alkalmi muzsikálás szerencsés esetben ösztönzőleg hat a közreműködőkre, de az is megtörténik, hogy elmarad a találkozás. Ezúttal az első csapat mutatott be kidolgozottabb programot, a második esetlegesnek hatott, de mindkettőben jó képességű zenészeket ismer­hettünk meg.

A nap fő eseményének színhelye ismét a Sportcsarnok volt, ahol először a Binder kvintett játszott John Tchikai vendégszólistával. A Dániában élő fekete szaxofonos az avantgárd jelentős személyisége, a Binder együttesnek itthon vannak ezen a téren érdemei, úgyhogy a közös fellépés izgalmasnak ígérkezett. Két Binder-, egy Tchikai-szerzemény hangzott el. Saj­nos a rossz hangosítás miatt (a zongora alig hallatszott, a bőgő és a dob játéka monoton zörej­ként hatott) nem jutott el fülünkig a zene minden árnyalata, kaotikus élményeink pedig meg­nehez0tik az értékelést. Úgy tetszett, Tchikai kedvét leli az együttes nehézveretű, szabad im­provizációkra építő zenéjében csakúgy, mint a fricskákban, stílusparódiákban. Figyelemre méltó volt Binder Károly zongoraszólója.

A modern jazzgitározás három atyja, Charlie Byrd, Herb Ellis és Barney Kessel közös műsorral érkezett a fesztiválra. Játékukban mintha a jazztörténet elevenedett volna meg: Kes­sel sodró ritmikája, Ellis tüze, Charlie Christiant és a country gitározást egyaránt idéző tech­nikája, Byrd áradó, dallamos rögtönzései három nagy egyéniség műhelyébe engedtek be­pillantást. Hallatlan könnyedséggel és természetességgel vették át egymástól a szerepeket, göngyölítették tovább a témákat, s ha kellett, alázattal kísérték a másikat. Örökzöldeket és mai slágereket játszottak; kétségtelenül nem kreatív zenét, viszont saját stílusukon belül a leg­ma­gasabb szinten.

Nem volt könnyű dolga ezek után Deseő Csabának, de sikerült maga mellé állítani a kö­zönséget. Rockos elemekkel is élő, könnyed hangvételű mainstream zenéjük és ízes rög­tön­zéseik nagy tapsot arattak.

Ismét műhely következett, ezúttal Szakcsi Lakatos Béla vezetésével. A szólista, Charles Tolliver amerikai, trombitajátéka szinte szárnyakat adott az együttesnek. Magyar zenekartól rég hallottunk ennyire erőteljes, lendületes modern jazzt játszani. Elemében volt Lakatos De­zső is, aki a fesztiválon harmadszor állt a közönség elé. Tolliverrel remekült kiegészítették egymást, hard bopos szólóik magukkal ragadták a többieket is.

Az utolsó nap délelőttje a szokásos Benkó-térzenével szolgált jó hírveréssel a feszti­válnak. A kellemes időben több ezren élvezték a vidám zenét és a nap jótékony sugarait.

Délután három magyar együttes muzsikált. Mindegyik gondosan összeállított, korrekt main stream műsort mutatott be. A Kaszakőben László Attila és Füsti Balogh Gábor vitte a prímet, a Regős és a Friedrich együttesek pedig az énekhangnak biztosítottak főszerepet. Va­don Irén és Bontovics Kati eltérő egyénisége jól érvényesült: az előbbi hangja gyakran hang­szerként épült be az előadásba, az utóbbi viszont határozott, stílusos frazeálásával tűnt ki.

A záró koncert újabb különlegességet ígért. Pege Aladár partnereként az új szaxofonos csillag, Benny Wallace és a kitűnő francia dobos, Daniel Humair lépett a deszkákra. Már nem először játszottak együtt, így túl voltak az ismerkedésen. Saját szerzeményeket és a jazz prog­resszív korszakaiból származó számokat adtak elő dinamikailag néhol egysíkú, de virtuóz, ki­fejező tolmácsolásban. Wallace tónusa erőteljes, már-már erőszakos, Humair viszont finoman, ironikusan kezeli a dobokat. Pege több szólót vindikált magának, de azt is megfigyelhettük, hogy ha kell, alázattal kísér. A három különböző egyéniség egységes zenében találkozott, amelynek fő érdekessége a hagyományok sajátos értelmezése volt. Kiforgatták, ízekre szedték, idézőjelbe tették a régi darabokat, ízig-vérig modern zenét játszottak a fesztivál méltó befeje­zéseként.

(Jazz, 1982/2)