Egy fesztivál tanulságai XII.

Elhangzottak az utolsó akkordok, eltávoztak az idegenek is a városból: túl vagyunk a 12. deb­receni dzsessznapokon. A tudósító jubilál: tizedszer ír beszámolót a legnagyobb hazai dzsesszfesztiválról, s olyan szempontokat, módszereket, érveket keresne cikkéhez, amiket az évek során még nem alkalmazott. Nincs könnyű dolga. Arról eleve le kell tennie, hogy érdem­ben taglaljon minden produkciót; így hát, a lényeghez közelítve, csupán arra szorítkozhat, hogy néhány általánosabb művészi és szervezési kérdésre irányítsa az olvasók figyelmét.

Elmúltak már azok az idők, amikor ékes szavakkal kellett bizonygatni a fesztivál létjogo­sultságát és jelentőségét. Bebizonyosodott, hogy gyümölcsöző megállapodást kötött 1972-ben a dzsessz és Debrecen. Történhetett volna rosszabbul (mint a többi vidéki város esetében), és jobban is (erre még nincs példa); de az, hogy a dzsessz immár egyetlen hazai fesztiváljának Debrecen ad otthont, s hogy a város nyári kulturális eseményei között a dzsessznapok vezető helyet vívott ki magának, jelzi: nem köttetett előnytelen alku.

A Magyar Rádió és a Kölcsey Művelődési Központ együttes erőfeszítéseinek eredménye­képpen, a nehéz gazdasági feltételek ellenére, az idén is színvonalas, sőt a korábbiaknál válto­zatosabb programból választhattak az érdeklődők. Az eseményt az különböztette meg az át­la­gos dzsesszfesztiváloktól, hogy az európai, sőt világklasszisok mellett igen erős középme­zőnyt tudott felvonultatni: kevésbé ismert együttesek is figyelmet érdemlő műsorral rukkoltak elő. Csalódásra egy-két kivétellel nem volt ok; de ezeket a kivételeket is „elbírta" a koncertek többi résztvevője nyújtotta élmény.

Összesen 33 különböző formáció mutatta be műsorát a 12 hangversenyen. Többnyire kisegyütteseket láttunk, big band ezúttal egy sem akadt. Stílusban a main stream és a modern swing dominált, de hallhattunk free, illetve dzsessz-rock együtteseket is. Megkülönböztető vonása a dzsessznapoknak, hogy ennyi jó gitáros talán még soha nem fordult meg Debrecen­ben. S ha John Abercrombie, Ralph Towner, Sigi Schwab, Toto Blanke, Alekszej Kuznyecov, Lubos Andrst mellett a többi kiváló hangszeres közül csak Jack DeJohnette, Dave Holland, Zbigniew Namyslowski, Jan Garbarek, Eberhard Weber, Simeon Shterev, Tomasz Szukalski, Chris Hinze nevét említjük, a műfaj ismerői számára máris érzékelhetővé válik a fesztivál kínálatának színvonala. Nincs még egy műfaj, amelynek ennyi jeles képviselője fordulna meg egyszerre magyarországi fesztiválon – jó, ha viszonyítási alapon ezt is fejünkben tartjuk. A legemlékezetesebb produkciókra – Szabados György, a Gateway együttes, a Namyslowski-Gárdonyi workshop, a Hinze-Schwab duó, az Oregon együttes, a Siger Small Band, a Garan­jan-Kuznyecov-Kurasvili trió, Stanislaw Sojka együttese, a Takase-Ino duó és Jan Garbarek együttese játékára – gondolva pedig megelégedéssel kívánhatjuk, hogy soha ne legyen rosszabb mezőnye a dzsessznapoknak. (örömmel tapasztaltuk, hogy a Debreceni Dzsessz­együttes és a Debreceni Ütőhangszeres Együttes megállta a helyét a sorban.)

Egy fesztivál rangját természetesen a közreműködő művészek adják meg, de az egész ren­dezvény hangulatában, megítélésében nem elhanyagolható szerepe van a szervezés, a lebo­nyolítás körülményeinek is. Nos, az idei fesztivál a korábbi évek jól bevált gyakorlatát követte ebben is – egyúttal magában hordozott olyan problémákat, amelyek megszüntetése az eddi­gieknél előrelátóbb, nagyvonalúbb tervezést, más léptékű gondolkodást kíván a jövőben. Tud­nivaló, hogy a dzsessznapok minden más nagy rendezvénynél kevesebb – mindössze 50 ezer forintos – támogatást kap a várostól, tehát önmaga lábán kell megállnia. Ez a helyzet elkerül­hetetlenné teszi, hogy fokozottabban építsen a közönségre – s ez bizony az eddigieknél haté­konyabb előkészítő munkát ró a rendezőkre. Olyan fázisba érkezett a fesztivál, amikor a szak­avatottabb, „profibb" ügyvitel kívánalmait nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni.

Mivel az életben maradás és az esetleges előrelépés feltétele alighanem az esemény nem­zetközi jellegének fokozása, közép-európai méretűvé tágítása, a muzsikusokéhoz képest a rendezés körülményeit is szükségszerű európai szintűvé emelni. Sajnos az idei találkozón több olyan mozzanat akadt, amelyek inkább borzolták a résztvevők idegeit, mintsem hogy közelebb hozták volna őket a fesztivál gondolatához. A jövőben nem engedhetők meg olyan, szinte botrányos hangtechnikai hibák, amik a sportcsarnokban vagy egyebütt zavarták a hang-versenyeket. Nem engedhetők meg olyan esetek sem, hogy a zenekarok félórákat töltsenek átszerelésekkel, hogy a sportcsarnokban egymásra hányt széksorok akadályozzák a közleke­dést, hogy három szerencsétlen büfés szolgáljon ki kétezer embert, hogy a füst miatt ne le­hessen levegőt venni, de szabad levegőért ne engedtessen a falakon kívülre lépni. A példák még sorolhatók.

Meg kell adni a módját egy nemzetközi fesztivál rendezésének. Ebbe épp úgy bele­tartozik a propaganda, mint a műsorok ésszerű egyeztetése, a programok figyelmesebb bekon­ferálása, a visszhangos termek szigetelése. Egy ilyen fesztiválnak a műfaj ünnepének kellene lennie, annak minden járulékos elemével (ismeretterjesztő foglalkozások, lemez-, könyv-, plakátárusítás) egyetemben. Ehhez azonban jobban meg kellene becsülni a közön­séget, akiért – még ha áttételesen, a rádióközvetítések révén is – az egész akció történik. Ez a közönség Berlinből, Prágából, Szentgotthárdról, Székesfehérvárról, Vámospércsről érkezik a fesztiválra – s egyre kevésbé közömbös, hogy milyen számban.

Kétségtelenül vannak jelei újfajta rendezői kezdeményezéseknek. Ilyen például a kedvez­ményes bérlet bevezetése, ami sikeres ötletnek látszik. De talán jobban figyelembe kellene venni, hogy a fesztiválra vékonyabb pénzű réteg (is) érkezik a városba, amely nem tud min­denüvé bejutni. Számukra egy hétórás időtartamú koncertre mondjuk, éjfél után lehetne ked­vezményes jegyeket is kibocsátani. Vagy a szállásgondokat megoldandó, néhány nagy katonai sátrat felütni a sportcsarnok mögötti üres téren; ha már az Express utazási iroda kínálatát nem veszik igénybe. (Amint azt a világ egyéb pontjain teszik, ha meghirdetnek egy dzsesszfeszti-vált.)

Nem lehet tagadni, hogy az adott kereteken belül a rendezők mindent igyekeznek meg­tenni a dzsessznapok sikeréért, öt napon át öt helyszínen hangversenyeket tartani, a muzsi­kusoknak és a közönségnek is kedvére lenni – ez bizony szinte erőt meghaladó feladat a Köl­csey Műve­lődési Központ és a Magyar Rádió számára. Elismerés és köszönet illeti őket azért, hogy vál­lalják ennek ódiumát. De úgy tűnik, a fesztivál kezdi kinőni eddigi kereteit, s ez a korábbi koncepció felülvizsgálatát teszi szükségessé. A rendezvénynek a város ad helyet; s látnunk kell, hogy a dzsessznapok közönsége Debrecenről állít ki bizonyítványt. Nem mind­egy, hogy milyen érdemjegy szerepel az okmányban.

(Hajdú-bihari Napló, 1983)