Debrecenbe kéne menni? XIII.

A pesszimizmusra hajlók már ko­rábbra várták bekövetkeztét. Is­mervén a debreceni jazz­napok szervezésének anyagi, tárgyi és szubjektív feltételeit, már egy ideje jósolgatták a fejlődés lehetőségei­nek kimerülését, a megállapodott­ság beköszöntét. Nem lehet állíta­ni, hogy a szkep­tikus megnyilatko­zás minden valóságalapot nélkülö­zött volna. Az idei műsorterv két­ségtelenül szürkébb mezőnyt ígért a tavalyinál, s az előzetes érdeklő­dés is ennek megfelelően alakult; ráadásul ismét megváltozott a fesztivál időpontja – tehát igazo­lódni látszottak a kételkedők fenn­tartásai.

A végeredmény azonban – ha tendenciájában ebbe az irányba ha­tott is – árnyaltabb képet mutat a 13. debreceni jazznapokról. Ugyan kevesebb „nagy" név akadt a programban, de né­hány kiemelke­dő teljesítmény mégiscsak felidézte a korábbi évek forró hangulatú hangver­se­nyeit; s jóllehet elővétel­ben kevesebb jegy talált gazdára, összességében nem csökkent a né­zők száma az elmúlt esztendeihez képest.  Az addig folyamatosan emelkedő hullámhegyet tehát nem követte hirtelen zuhanás – de az el­bizonytalanodásnak olyan jelei kí­sérték a négy nap kon­certsoroza­tát, amelyek megingathatják a fesztivál most már országhatáro­kon túlra is kiterjedő vonzerejét, és elriasztó színekkel árnyékolhatják be a rendezvény tekintélyét.

Ezek a jelek mindenekelőtt a jazznapok technikai lebonyolításá­ban nyilvánultak meg oly módon, hogy legalább annyira éles nyomot hagytak a jelenlévők emlékezeté­ben, mint maga a zene. Ezért lát­szik szükségesnek felidézésükkel kezdeni a beszámolót. E jelek sze­rint ugyanis a rendező és rendfenn­tartó szervek módszereikben és toleranciájukban még mindig nem nőttek fel ahhoz a rendkívüli feladathoz, amit egy ilyen nagyszabású fesztivál zavartalan megrende­zése jelent. Ezt sajnos egyértelműen bizonyítják a sportcsarnokbeli áldatlan állapotok és a va­sárnap hajnali, erőszakos hatósági beavatkozással végződő események, amelyek azt példázták, hogy miként torzulhat el szervezői éretlenség miatt a fesztivál nemes gondolata. Pedig látni kell: a megoldatlan problémák nem csupán az egyes koncertek hangulatát veszélyeztetik, ha­nem megkérdőjelezik mindazon képzetek valóságfedezetét, amelyek a jazzkedvelők tudatában a debreceni jazznapokkal összekapcsolódtak. Ez a fesztivál ugyanis több pusztán zenei rendez­vénynél: egy szubkulturális mítosz megtestesülése, hazai zarándokhelye, amelyből az efféle földhözragadt fogyatékosságok száműzik a lényeget, a kollektív tartalmat. Holott atomizált, értékválságban szenvedő világunkban féltve őrzött kincsnek kellene lenni minden alkalomnak, ami a partikularitásból kilépő azonosulás esélyét (vagy legalább annak illúzióját) kínálja az elszigetelődött individuumnak. Az ilyen természetű találkozások nem hiúsulhatnak meg néhány odavetődött céltalan randalírozásán, a rendezők agresszív fellépésén vagy a szolgáltatások mél­tatlanul színvonalán; ez lealacsonyítja, szociálpszichológiai (és zenei) értékeitől fosztja meg az eszmét, ami pedig a fesztivált mindmáig élteti. Éltetné.

Ennek védelmében újfent hangot kell adnunk olyan változtatási javaslatoknak, amelyek megítélésünk szerint mérsékelhetnék az említett konfliktusok kialakulásának lehetőségét. Messzemenőkig egyetértünk a Rádiónak azzal a törekvésével, amely a külföldi muzsikusok felléptetésén kívül a magyar zenészek rangos bemutatkozási fórumává kívánja tenni a jazznapo­kat. A magyar jazzélet fejlődéséhez járulhat hozzá az, hogy erős nemzetközi mezőnyben, értő közönség előtt kelljen vállalniuk a megmérettetést. Ez indokolja a fesztivál négynapos időtartamát is. Viszont éppen a hangversenyek zavartalan élvezése érdekében volna helyénvaló a seregszemle időpontjának megállapodása; a gyakori változtatás ugyanis elbizonytalanítja az érdeklődők egy részét. Változatlanul bonyodalmakat okoz egyes hangversenyek átfedése; meg­osztja a közönséget akkor, amikor éppen egyesítése volna érdek. Felülvizsgálatra szorul az az elképzelés is, amely a sportcsarnoki koncert hivatalos részének befejeztével örömzenéléssel kívánja megoldani a neurotikus szálláskérdést. A jam sessionök ideje egyébként is leáldozóban van: ha spontán módon nem alakul ki (amihez kötetlenebb, klubszerűbb forma kellene), akkor hiába a papíron ígért névsor, többnyire erőlködés, nyögve nyelés a vége. Alvásra nem való sportcsarnok, zenélésre és hallgatásra pedig alkalmasabb a délután, amikor muzsikus és közön­ség is jobb képességei birtokában van...

Akadna még említésre méltó részletkérdés (például a propaganda, a közönség tájékoz­tatása, az ellátás minősége), de elemzésük már aránytalanul sok helyet vonna el attól, ami mégiscsak a fesztivál lényege: a zene. Előre kell bocsátanom, hogy a közreműködők nagy száma és néhány koncert átfedése miatt ezúttal nem vállalkozhatom minden egyes formáció teljesítményének értékelésére. Rögzítésre érdemes általánosabb megfigyelésekkel adhatok csak képet a fesztiválról – remélve, hogy a tengerben meglátszanak a cseppek is.

Újra végigböngészve a meglehetősen szűkszavú műsorfüzetet, több név is személyes ismerősként ötlik a szemünkbe. Anthony Braxton, Jiri Stivin, Stepko Gut, Paul Motian, Rainer Brüninghaus, Peter Brötzmann nem először jártak Debrecenben vagy Magyarországon, szerep­lésük így a törzsközönség előtt már elvesztette azt az újdonságvarázsát, ami az első találkozás élményét adhatja. Természetesen – elsőrendű zenészek lévén – mindig szívesen látott vendégei ők a magyar pódiumoknak, de ismételt jelenlétük arra enged következtetni, hogy lassan bezárul a Rádió által elérhető (vagy elérni szándékozott) muzsikusok köre, és beköszönt az ismétlődés, a forgás ideje. Hogy ez objektív szükségszerűség-e, annak taglalása kívül esik e cikk keretein; mindenesetre reménykedünk abban, hogy elsődlegesen a szakmai szempontok határozzák majd meg a műsorterv összeállítását, legalábbis az adott költségvetési kereteken belül.

Különösebb szerkesztési koncepció híján nehéz volna közös nevezőt találni a 31 program számára; ha csak azt nem, hogy sokféleségük ellenére a különböző formációk nem adták a kortárs jazz keresztmetszetét; ehhez reprezentatívabb névsor szükségeltetett volna. Illetve, egy alapvető szempont mégis két, viszonylag jól elkülöníthető csoportba sorolta a közreműködőket. S ez nem más, mint a zene felfogása, a muzsikusnak zenéjéhez (és saját magához) fűződő vi­szonya. Ennek a végső soron etikai megközelítésnek a jazzben megkülönböztetett szerepe van. A jazz mint a pillanat művészete, éppen közvetlensége miatt, alapvető feltételként támasztja az előadóval szemben az intenzív jelenlét, a kitárulkozás, azaz az őszinteség követelményét. A muzsikusnak a játék során teljes mértékben azonosulnia kell a zenével, máskülönben az hitelét veszti, és lényegének egyik jegyétől fosztatik meg. A hűvös távolságtartást nem tűri el a jazz, s ezért, fejezze ki bár a kor disszonáns viszonyait, mélységesen humánus és emberi meg­nyi­latkozás, mert természetével összeegyeztethetetlen az elidegenedés. Az eltávolodás legelső lépésekor már megszűnik jazz lenni – hiába számítana annak formai jegyei alapján. A muzsikus azonos a zenével, és a zene azonos a muzsikussal; a tét az önazonosság elérése, a személyiség szuverenitásának felmutatása – ami erőt, akaratot emésztő küzdelem. Kompromisszum nincs a jazzben; vagy ha mégis, akkor az már nem jazz, vagy nem igazán jazz. Ebbe kétségtelenül bele lehet halni – de ha a muzsikus nem hal meg estéről estére a színen, akkor léte úgyis értelmetlen a jazztársadalomban.

Nos, e színpadi életek és halálok alapján sorolhatók a Debrecenben hallott előadók két csoportba. Szeretném hinni, hogy e kategorizálás erőltetett és hamis felismerésekhez vezető agytevékenység eredménye csupán, de a tapasztaltak e különbségtétel megfogalmazására kész­tetnek. Nem volt öröm rádöbbenni, hogy a határ – néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – a magyar és a külföldi muzsikusok szemléletmódja, játékfelfogása és tartása között húzódik; s különösen hálátlan szerep ennek kimondására vállalkozni, de a műfaj számára létfontosságú minőségi váltás szükségessége most már elengedhetetlenné teszi az egyértelmű beszédet. A különbség nem a manuális képességek vagy a technikai felkészültség dolgában érhető tetten, hiszen ebből a szempontból a magyar zenészek mindenféle összehasonlításban kiállnák a próbát; hanem az eredetiségre, önállóságra törekvés tekintetében. E mögött pedig a zene fel­fo­gásának a kérdése húzódik meg.

A Nyugat kíméletlen versenyében talpon maradni akaró muzsikusok már régen rájöttek arra, hogy életteret nem a divatok szolgai követésével, hanem egyéni hangjuk kimunkálásával – azaz a különbözőséggel – szerezhetnek maguknak. Az állandó készenlétet, örökös megújulási képességet és a világ jelenségeit alkotó módon befogadó nyitottságot igénylő jazzmuzsikusi lét folyománya lehet csak az önálló zenei világ megteremtése; a megszerzett ismeretek és a meg­szenvedett tapasztalatok küzdelmes szintéziseként. Ez a belső feszültség, elmélyültség és komolyság hatja át a játékukat, s ez adja végül is zenéjük személyiségfedezetét. Ez a magatartás önmagában még nem garantálja a minőséget, de méhe az értékek születésének, feltétele a teremtésnek.

A magyar muzsikusok produkcióiból éppen ez a tét, az elemi közlésvágy és az önálló gondolatok megfogalmazásának igénye hiányzik. Mintha a törekvések kimerülnének egyfajta technikai képzettség, stiláris biztonság és virtuóz improvizációs készség elérésében. Mintha céljuk az eszköz volna – feledni látszanak azt, hogy ma már nem az a mérce, ki hogyan beszéli a jazz nyelvét; hanem hogy mit közöl vele. Közölni pedig csak az képes, aki eljut önmagához, és a sajátosság méltósága hatja át cselekedeteit. Akit örökké az alkalmazkodás, idomulás kény­szere hajt, nem jut tovább a mások által kitaposott ösvényeknél. Természetesen nem mindenki szuverén, alkotó személyiség; de ha nem éri be az ennek tudatában tett engedményekkel, hanem állhatatosan kutatja lehetőségei végső határait, már megszerzi önmagának azt az erkölcsi alapot, amellyel kivívhatja a közönség figyelmét és rokonszenvét. Sajnos, a magyar muzsikusok jó része eddig a felismerésig sem érkezik el; egy torz és hamis – mert elavult szemléletű – szakmai értékrend útjelzői között téblábol céltalanul, anélkül, hogy felmérné: mások nem formálhatják helyette önmagát.

Tisztában vagyok azzal, hogy a két pólus megrajzolása óhatatlan egyszerűsítéssel járt. Ha még vulgárisabb akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy elegendő lett volna a nyugati profi és a keleti „amatőr" labdarúgás teljesítménye közötti különbségre, mint egymondatos minősítésre hivatkozni; de ennyire azért ne legyünk vulgárisak. Néhány ezer, tízezer embernek ebben az országban a jazz ügye többet jelent, mint egy-egy futballmeccs kimenetele. De ahhoz, hogy a jazz-muzsika a magyar kulturális életben kedvezőbb megítélést kapjon, és a szellemi szférákban is értékelhető jelenségként tartsák számon – ami perspektíváira meghatározó szempont –, legalább olyan elkötelezettséget, alkotó jelenlétet kell felmutatnia, mint amilyennel a debreceni jazznapok külföldi vendégei a pódiumra léptek.

Idéznem kell most már példákat is; sorrendjük nem feltétlenül értékrendet jelöl. Kezdjük a külföldiekkel.

Tudjuk, hogy a hetvenes évek végére módosult a free fogalma: nem annyira a hagyo­má­nyos eszközök tagadását, mint inkább minden eszköz szabad alkalmazását jelenti. Öt évvel eze­lőtti „vérengzéséhez" képest Peter Brötzmann együttesének bemutatkozása mégis meglepetés: komponált darabok, szándékoltan egyszerű (olykor primitív) alapanyag változatos fejlesztése, „strukturalizált" és „melodizált" free zene, olyan kollektív játék, amilyet csak közös gondolati platform kovászolhat. A fesztivál méltó lezárása.

A legnagyobb siker: Takeo Moriyama Japánból. Yosuke Yamashita egykori dobosa dina­mizmusban nem szenved hiányt; hangszerei örülhetnek, ha ép bőrrel megússzák kemény kéz­jegyeit. Találmánya nem új keletű, de hatásos: finom, olykor éterien szép, szaxofonok intonálta dallamokat dübörgőén ellenpontozó dobjáték. Sugallva, hogy e nap alatt nincs helyük tiszta harmóniáknak?

Randy Brecker kvartettje. Új szupercsapat: Elian Elias az akusztikus zongoránál, Adam Nussbaum a dobnál és meglepetésként Eddie Gomez a bőgőnél. Abszolút profik: majdnem sikerül kitölteniük az összeszokatlanság és a tovatűnő ihlet miatt keletkezett űrt. Modern main stream, utánozhatatlan frazeálási megoldásokkal, lüktető ritmikai alappal, időnként felszikrázó feszültséggel. Milyen lehet, ha igazi formájukban játsszák?

ECM-sikerduó: Egberto Gismonti-Nana Vasconcelos. A háttérben brazil és indián zene és filozófia, a felszínen sokoldalú muzsikusok, egzotikus hangszerek. A tízhúros gitár dallamos ágyúként szól, a berimbau-szóló nemcsak az etnográfusokat hozza izgalomba.

Sokadjára Magyarországon: Rainer Brüninghaus. A fényes színek (Colors) idején ismertük meg, most új triójával érkezik. Basszus nincs (időnként szintetizátor pótolja), a trombitákat Marcus Stockhausen kezeli. Az indíttatás a régi, a témák a zongora és a trombita intonációjában nagy íveket írnak a rockos lüktetés fölött. Tonális, szép hangzások; időnként kissé üresen.

Paul Motian. Tavasszal kvintettben mutatkozott be – sikeresen – Budapesten; mire Debrecenbe ért, trió lett belőle. A tagok aktív közreműködésére számító, pontosan komponált, modern zene. Helyenként – fájdalom – enyhén unalmas: a budapesti lendületes hangzáshoz képest hiányzik a bőgős és az egyik szaxofonos. A gitárnál Bill Frisell: egyéni hang.

Anthony Braxton-Szabados György. Talán a fesztivál leginkább elvont zenéje; hívek táborát megosztó. Szabados kompozíciói, egységes, „kongeniális" játékkal, Braxton káprázatos technikai megoldásaival, absztrakt lépéseivel. Az ára: Szabados zenéje elveszti (pentaton) magyar alapjait, etnikai-érzelmi vonatkozásait. Kortárs muzsika lesz, magas szinten, szinte bárhol előadható formában. Ha ez hátrány, akkor így is vállalni kellett.

Egyszemélyes show: Jiri Stivin. Playback alapról hol Mozart, hol free szól, Stivin remek rögtönzéseivel. Kötéltáncos mutatvány korunk clown-maszkjában: egyensúlyozás a humor és a humorizálás között. Ízlés kérdése.

Uwe Kropinski: gitárvirtuóz az NDK-ból, Baden Powell után szabadon. A húrokon akkord és melódia, a káván fergeteges ritmus. Spanyol rapszódia.

S most a mérleg másik serpenyője: a magyarok.

Például Pege Aladár, a kétéltű ember. Szólistaként a világ egyik legjobbja, önálló prog­ramja – ugyan visszatérő elemekkel – most is virtuóz, sokszínű, lenyűgöző. Zenekarral: majdnem érdektelen. Vérszegény témák, mechanikus szerkesztés, kvázi bopos hangzás. Világ­színvonal a bőgőn, magyar színvonal a kottapapíron. S ez ma már kevés.

Egy régi kapcsolat felújítása a Modern Jazz Quartet mintájára: Gonda-Kruza-Tóth-Zsoldos kvartett. Kifinomult kamara jazz ígérete, de a varázslat csak részben sikerül: korrekt előadás, igazán belülről fakadó impulzusok nélkül. Érezhető az akarat az elmélyülésre, de az együttes játék ezen az estén nem jön létre teljesen. Itt is, többi együttesében is szembetűnő Kruza Richárd passzív vibrafonozása; mintha kötelező volna ezt a zenét játszani.

Ébrenlét és álom között hajnali háromkor: Binder Károly alkalmi együttese. Szokatlan hangszerösszeállítás (fagott, brácsa), izgalmasan kortárs hangzás atonális mezőkön kalandozva. Szinte szűz terület a magyar jazzben; folytatásra ösztönzően.

Dresch Mihály és barátai: érzék a groteszk iránt. Ritka képesség, pedig a kor jellegéből ragadhat meg lényegeset; ha kiszűri az üresjáratokat és tartalmasabbá teszi a szabadon rög­tönzött részeket.

Dán-magyar alkotóműhely: feszes, élvezetes együttműködés. A kitűnő dán muzsikusok lendületet adtak a magyaroknak is. Egyedül nem megy?

És a többiek?

Nem azért marad el nevük, mert nincs mondanivaló róluk. De egyeseket nem hallhattam, másokról pedig inkább hallgatok. A mércét mindenki megütötte, de könnyebb és vonzóbb a szélsőségekről – a nagyon jókról és nagyon rosszakról – beszélni; a középszer, még ha tisztes is, nem lobbantja fel az emberben az aktivitás lángját, nem hagy lelkivilágán maradandó nyomokat. Középszer nélkül persze nincs kiemelkedő, és nincs elviselhetetlen; a középszer ezért nélkülözhetetlen. De ahol alig van elviselhetetlen, és alig akad kiemelkedő, ott már baj van az arányokkal, mert a középszer lesz az úr. Monopolhelyzet pedig nem lehet ösztönzője a fejlődésnek; kiváltképp, ha az maga a középszer.

13. debreceni jazznapok, 1984. június 28-július 1. A közreműködő együttesek a fellépés sorrendjében: Debreceni Ütőhangszeres Együttes, Gonda-Kruza-Tóth-Zsoldos kvartett, Vasvári kvartett, Stepko Gut, Debreceni Jazzegyüttes, New Herd (Japán), Beljajev-Ruzskin duó (Szovjetunió), Binder együttes, dán-magyar alkotóműhely. Kőszegi PWO+Brass, Jiri Stivin, Horváth Péter-Faragó Antal duó, Anthony Braxton-Szabados György duó, Pege együttes, Takeo Moriyama kvartett (Japán), Eckardt-Szakcsi Lakatos együttes, New Paul Motian trió (USA), Dresch együttes, Pege Aladár-Uwe Kropinski (NDK)-Snétberger trió, Egberto Gismonti-Nana Vasconcelos duó (Brazília), Randy Brecker kvartett (USA), Kaszakő, Molnár Dixieland, Mini Robot Company, Salsamania (Finnország), Hot Club Budapest, Budapest Ragtime Band, Brüninghaus trió (NSZK), Brötzmann Workshop (USA, Anglia, NSZK, NDK).

(Jazz, 1984/3)