Debreceni Dzsessznapok XIII.
Időpontjában ismét változott, június utolsó hétvégéjére került a 13. debreceni dzsessznapok idei hangversenysorozata. Csütörtöktől vasárnapig 11 koncerten 31 különböző formáció mutatkozott be a közönségnek. A programban ezúttal kevesebb „nagy név" szerepelt, mint a tavalyi csúcstalálkozón, s a fesztivál hangulata sem érte el a korábbi felfokozottságot, de sokszínűségével, változatosságával így is érdekes, sőt néhány esetben kiemelkedő zenei élményt kínált a vártnál kisebb létszámú hallgatóságnak.
A sztárok nem okoztak csalódást: Anthony Braxton, Paul Motian, Randy Brecker, Rainer Brüninghaus, Peter Brötzmann, Takeo Moriyama, a Gismonti-Vasconcelos duó a kortárs dzsessz különféle irányait képviselték. Közös jellemzőjük volt a tökéletes felkészültség, a zene átgondolt szervezettsége, az előadásmód rendkívüli intenzitása. Példájuk mérce, hozzáállásuk a kreatív gondolkodásmód tiszteletreméltó megnyilatkozása azok számára, akik a dzsessz lényegi ismérveihez akarnak közel jutni.
A dzsessz nyelvezete lehetővé teszi az egyetemes megértést, a különböző országokból származó muzsikusok együttes játékát. A Magyar Rádió évek óta szervez ún. műhely együtteseket, amelyekbe külföldi muzsikusokat hív meg a magyar zenészek partneréül. A fesztivál egyik csúcspontja Szabados György és az amerikai Anthony Braxton közös fellépése volt.
A legnagyobb magyar dzsesszfesztivál minden évben a legrangosabb bemutatkozási lehetőség a hazai muzsikusoknak. Sajnos, az idei hangversenyek csak még jobban hangsúlyozták a nemzetközi és a hazai élmezőny közti különbséget. Az eltérés nem tehetség dolgában mutatkozik, hanem a zenéhez fűződő viszonyban, a motivációban, az elhivatottságban. Tét nélkül nincs alkotótevékenység, s a magyar együttesek játékát hallgatva az ember nem érzi, hogy személyiségük teljes jelenlétével, legjobb képességeik latba vetésével teremtenék meg zenéjük igazi fedezetét. Az igazodási hajlam, az eredetiség hiánya pedig nemcsak esztétikai, hanem etikai értelemben is megkérdőjelezi e játékfelfogás hitelét; legalábbis közömbössé tesz az eredmény iránt. A megállapítás persze nem mindenkire érvényes: a Binder együttes, a Dresch együttes például önálló utat keres; és sajátos színfoltot képviselt a Debreceni Ütőhangszeres Együttes. Gonda János először lépett fel a dzsessznapokon.
A fesztivál közönsége jó néhány kiemelkedő egyéni teljesítménynek tapsolhatott. Ilyen volt az NDK-beli Uwe Kropinsky virtuóz gitárkoncertje, Pege Aladár szólóprogramja és a csehszlovák Jiri Stivin szellemes rögtönzéssorozata. De említhetjük a japán dobos Takeo Moriyama, az amerikai bőgős Eddie Gomez, a brazil gitáros Egberto Gismonti, a nyugatnémet trombitás Markus Stockhausen (a zeneszerző fia), az amerikai bőgős Jay Olivér játékát is. A legjobbaknál az improvizáció nem cél, hanem a zenei mondanivaló kibontásának egyik eszköze volt.
Ami a stílusokat illeti, végérvényesen megszűnt a rock korábbi erőteljes jelenléte. Anthony Braxton absztrakt rögtönzései, a Moriyama kvartett dübörgő előadásmódja, a Brüninghaus trió romantikusan szép harmóniái vagy Peter Brötzmann együttesének hatalmas erejű free zenéje azt bizonyították, hogy a dzsessz a nyolcvanas években rendkívül széles kifejezési tartományt ölel át.
(Hajdú-bihari Napló, 1984)