Dzsesszfesztivál Debrecenben XIII.
KÉTFÉLE NÉZŐPONT kínálkozik a Magyarországon rendezett dzsesszfesztiválok megítélésére. Tágabb perspektívából nézve lehetőségeik viszonylagossága tűnik szembe; szűkebb optikán át szemlélve viszont a viszonylagosság lehetőségei válnak inkább láthatóvá. A megfelelő látószög alighanem a kettő között található, hiszen illúzió volna a nagy külföldi seregszemlékhez mérni a kötött költségvetésből gazdálkodó hazai találkozók adottságait; másfelől viszont folyamatos kontrollnak kell kísérnie az eredményt, hogy vajon ezzel a szűk kerettel miképpen sáfárkodtak a rendezők.
Joe Lovano, Paul Motian, Bill Frisell
Jó évtizede más, arra hivatottabb intézmények érdektelensége arra késztette a Magyar Rádiót, hogy kezdeményező szerepet vállaljon fel a hazai dzsesszfesztiválok szervezésében. Partnereket néhány nagyváros (Debrecen, Nagykanizsa, Szeged, Békéscsaba, Miskolc) művelődési központjaiban találva, kialakította a vidéki dzsesszhétvégék rendszerét, amely évente három-négy alkalommal kínál figyelemre méltó hangversenyeket a műfaj kedvelőinek. A fesztiválok közül a leghosszabb életűnek és legtartalmasabbnak a debreceni bizonyult, ma már nemcsak a magyar, hanem a környező országokban élő dzsesszkedvelők számára is utazásra csábító programot kínálva. Tizenhárom év alatt a legnagyobb és elérhetetlen amerikai sztárok kivételével sok tengeren túli és csaknem valamennyi jelentősebb európai muzsikus megfordult az alföldi városban, a hazai muzsikusok számára pedig egyértelműen ez a legrangosabb bemutatkozási lehetőség.
AZ IDEI TERMÉS szerényebb aratást ígért a tavalyinál, legalábbis ami a meghívottak elismertségét, népszerűségét illeti. Ám a dzsesszben, csakúgy, mint más művészeti ágakban, az esztétikai érték nem mindig fedi a piaci értéket, s így valóban előfordulhat. hogy kevésbé „jegyzett” muzsikusok vagy együttesek meglepetésszerűen színvonalas produkciókkal rukkolnak elő. Akadt erre is meg az ellenkezőjére is példa Debrecenben, mégis a muzsikusok és a közönség egymásra találásának azt a felfokozott, szinte mámoros hangulatát, mint amit a múlt évben a Gateway, az Oregon vagy Jan Garbarek együttesének játéka ihletett, alig-alig élhette át a jelenlévők élményekre áhítozó gyülekezete.
Oka lehetett ennek az, hogy különösebb műsorszerkesztési koncepció nem volt felfedezhető a programban; hogy néhány előadó már sokadszor jár Magyarországon, tehát elveszett újdonságvarázsa: hogy nem mindig a helyszíneknek megfelelő formációkat választották ki a szervezők; és hogy bizony a rendezés ezen a fesztiválon, pontosabban a legnagyobb tömegeket vonzó sportcsarnokban alaposan levizsgázott, és beárnyékolta a túlnyomó többségében békességre és a spontán jelenlét laza atmoszférájára vágyó közönség debreceni napjait. Ok tehát volt elég ahhoz, hogy elgondolkozzanak rajta a szervezők, és levonják a szükséges tanulságokat a jövőre.
ZENEI TARTALMAIBAN mindazonáltal a fesztivál, ha új jelenségeket nem hozott is felszínre, látni engedte, miképpen élnek tovább és teljesednek ki a dzsessz utóbbi két évtizedében meghatározóvá váló tendenciák. A rock immár visszavonta a dzsesszben elfoglalt hadállásait, és szabaddá telte az utat a két domináns alkotói magatartás és stílus érvényesülése számára. Az egyik a sokak által még mindig a „legtisztább” dzsessznek tekintett szvinges és bopos alapokon nyugvó main stream irányt követi, illetve egyfajta klasszicizálás vagy új kon- zervativizmus jegyében annak elemeiből igyekszik modernebb ötvözetet formálni. Ez a megközelítésmód itt leginkább az amerikai Randy Brecker együttesét jellemezte, tökéletesen professzionális, de nem túl eredeti zenéjével.
A másik irány az avantgárd, vagy mai kedveltebb nevén kreatív muzsika, amely eszközeiben részben a kortárs komponált zene, részben a hatvanas évek free mozgalmaiból merít, és elvontságában már semmiképpen nem hozható egy platformra a dzsessz szórakoztató vonulataival. E stíluson belül is megfigyelhetők változások: egyrészt ironikusabb, parodisztikusabb gesztusokban, másrészt a korábban minden kötöttséget elvető free melodikusabbá és strukturáltabbá váló jellegében megtestesülően. Az európai free egykori enfant terrible-je. a nyugatnémet Peter Brötzmann például már kifejezetten logikusan építkező, kerek formát alkotó, a szándékoltan egyszerű témákat hatalmas erejű kollektív improvizációkban csúcsosító együttes játékkal képviselte ezt az irányt; s rokonítható vele a japán Moriyama Takeo ellenpontozásos előadásmódja is. Viszont inkább a kortárs komponált zene felé hajlott Szabados György és az amerikai szaxofonos, Anthony Braxton mélyen átélt és egymásra talált kommunikációja.
NEM SZORÍTHATÓ BE természetesen minden hallott együttes ezekbe a kategóriákba, hiszen a mai dzsesszt éppen törekvéseinek, irányainak, eszközeinek változatossága jellemzi a legjobban; s ennek megfelelően akadt példa e sokféleségre Debrecenben is. A brazil Gismonti-Vasconcelos duó az etnikai tudatosságra, a nyugatnémet Brüninghaus trió a rock impreszszionista továbbfejlesztésére, az amerikai Paul Motian triója a megkomponált, szép hangzások alkalmazására, a japán New Herd a kimunkált big band játék hatásosságára mutatott fel meggyőző módszereket. Megközelítésmódjuk a zene abszolút komoly felfogására, az önálló közlendő és kifejezőkészség igényére utal, s éppen ezzel tudták maguk mellé állítani az őszinteséget magasan értékelő közönséget is.
És ez az a pont, amely ezen a fesztiválon különösen hangsúlyozta a magyar és a külföldi muzsikusok magatartása és teljesítménye közötti különbségeket. Míg az utóbbiak játékának minden percében érződik a tét, az alkotás mögött felsejlő azonosulás vágy és odaadás, addig sajnos a hazai együttesek többsége rutinfeladatot megoldó, a dzsessz bevált fogásait ötlettelenül és meggyőződés nélkül ismételgető, a zenei gondolatokat vég nélküli improvizációkkal helyettesítő alakulatnak tűnt. Kivételként csak Binder Károly, Dresch Mihály, Gonda János együttese és a Debreceni Ütőhangszeres Együttes említhető, mint amelyek, ha eredményeikben nem is mindig, de szándékaikban legalább meghaladták ezt a szintet. S ez egy olyan szakaszban, amikor a dzsessz egyre nehezebb feltételek között küzd fennmaradásáért, mindenképpen elgondolkodtató.
(Magyar Nemzet, 1984)