Hogyan kell(ene) fesztivált rendezni? (1.) XIII.
A debreceni dzsessznapok a legjelentősebb magyar dzsesszfesztivál; olyan találkozó, amely programjaira immár külföldről is vonzza az érdeklődőket. Tizenhárom évvel ezelőtt a város jó ügyet vállalt megrendezésével, s valóban elismerést érdemel a buzgalom, amellyel fórumot igyekszik teremteni e sajátosan huszadik századi zene számára. Az idei műsor is bővelkedett színvonalas hangversenyekben – ám a fesztivál olyan, nem zenei természetű problémák kíséretében zajlott le, amelyek méltatlanok voltak a nemzetközi találkozó jellegéhez, céljaihoz, és beárnyékolták a négynapos rendezvénysorozatot.
Minden civilizált országban, ahol hasonló eseményeket szerveznek, tisztában vannak a nagy tömegeket mozgató hangversenyek rendezésének sajátos követelményeivel. A dzsessz közönsége elsősorban a fiatalok köréből kerül ki, akiknek döntő többsége a zene miatt utazik több száz kilométert. Jelenlétük nélkülözhetetlen a fesztivál számára, sőt a rentabilitás biztosítása érdekében éppen, hogy számuk növelése volna kívánatos, de ehhez elengedhetetlen feltétel a megfelelő körülmények megteremtése. Az idei tapasztalatok birtokában sajnos azt kell mondanunk, hogy o debreceni rendező szervek sem szemléletükben, sem módszereikben nem képesek eleget tenni a sajátos követelményeknek. Ami ezen a három éjszakán a városi sportcsarnokban történt, az nemhogy méltatlan a fesztivál rangjához, hanem egyenesen sürgetően hívta fel a figyelmet a fesztivál további létét fenyegető rendezési fogyatékosságokra.
Lehetetlen állapotnak kell tartanunk, hogy a sportcsarnokban – tavalyi észrevételünk ellenére – képtelenek biztosítani egy több órás hangverseny lebonyolításának kulturált körülményeit. Nemcsak arról van szó, hogy hosszú várakozás után lehet élelemhez és frissítőhöz jutni – bár az is megérdemelne pár mondatot, hogy egy néhány fős, a hasznon osztozni nem akaró büfés csoport miképpen befolyásolhatja egy ilyen nagyságrendű rendezvény hangulatát –, hanem arról is, hogy a szűk, nem ilyen célra tervezett előtérben, a szünetekben több száz ember kénytelen összezsúfolódni, mert az ajtók csak befelé nyílnak, kifelé nem. Felfoghatatlan, hogy miért nem szívhat odakinn szabad levegőt az, akinek éppen arra támad kedve, mindamellett, hogy ezzel a benti zsúfoltság is mérséklődhetne.
Tudomásul kellene venni azt is, hogy a dzsesszfesztiválra nem börtöntöltelékek érkeznek, jóllehet hálózsákot cipelnek magukkal, és esetleg hosszú hajat viselnek. Attól tartunk azonban, hogy a rend fenntartó erői még mindig potenciális ellenségként kezelik a rendezvény közönségét, és ennek megfelelő bánásmódot alkalmaznak velük szemben. Meggyőződésünk, hogy a kellő hangnem és módszerek használata elkerülhetővé tette volna a vasárnap hajnali beavatkozással járó és a város hírnevét nyilvánvalóan nem öregbítő atrocitást is. Ugyanakkor a rendezőknek finomabb, de határozottabb eszközökkel kellene fellépni az alkoholizálás megelőzése érdekében, hogy a néhány, magáról megfeledkezett „néző" ne zavarhassa meg a valóban érdeklődő, „normálisan" viselkedő nagy többség nyugalmát. Megfontolandó, hogy ebből a szempontból nem lenne-e eredményesebb fiatal, de felkészült gárda alkalmazása, amelynek jelenléte nem válthatna ki generációs ellenérzéseket.
Évek óta megoldatlan a fesztiválra érkező közönség elszállásolásának gondja is. Nyilvánvaló kudarcra ítéltetett az elképzelés, amely az Expressz Utazási Iroda szolgáltatásait ajánlotta az érkezőknek; ettől már a magas helyárak is megfosztják őket. Ennek tudatában viszont lehetőséget kellene teremteni a rendező Kölcsey Művelődési Központ számára ahhoz, hogy saját hatáskörén belül gondoskodhasson a probléma megoldásáról. Nem engedhető meg, hogy ez a kérdés évről évre neuralgikus eseményként tüntesse fel a város lakosai szemében a dzsessznapok egyébként nemesen érvényesülő gondolatát. A javaslattevés nem a mi dolgunk, de ismereteink szerint több megoldás is kínálkozik: akár a sportcsarnok mögötti tér, akár az ifjúsági park alkalmas területnek látszik erre a célra. S ha a szálláskérdés megoldódna, a város is levenne egy gondot a nyakáról; ráadásul többeket vonzaná az a tudat, hogy van hol nyugton alvásra hajtani fejüket.
Különösnek tartjuk, hogy ezekkel a kérdésekkel újságcikkben kell foglalkoznunk, de az elmúlt évek és mindenekelőtt az idei ' fesztivál tanulságai arra kényszerítenek bennünket, hogy ilyen formában is nyomatékosan felhívjuk az illetékesek figyelmét a dzsesszfesztivál megrendezésével járó gondok tudomásulvételére. Még egyszer hangsúlyozzuk: szemléleti és szervezési változtatásokra van szükség ahhoz, hogy a találkozó jellegének megfelelő megoldások születhessenek. Nem akarjuk kiélezni a kérdést, de látni kell: vagy sikerül megszüntetni ezeket a problémákat, vagy minden dzsesszfesztivál ismétlődően újra felszínre hozza őket.
A tét most már nagy. Valamiképpen Debrecen neve és becsülete is mérlegre kerül általa...
(Hajdú-bihari Napló, 1984)