A dramaturgia útvesztői XIV.

Több mint érdekes az a tünet, ami a XIV. debreceni jazznapok legszembetűnőbb kísé­rő­jének látszik. Még soha nem fordult elő, hogy a kibocsátott ezer bérlet mind egy szálig gaz­dára találjon, s a sportcsarnokban akkora közönség gyűljön össze, mint amilyen a Shankar-Garba­rek kvartett játékát éltette. Történt talán valami időközben?

Jó volna hinni. Jó volna tanúja lenni egy újabb reneszánsznak, amely fényesebb napokat hozhatna a jazz magyarországi helyzete számára, a fiatalabb nemzedékek mind nagyobb cso­portjait vonzva a műfaj köré. De alighanem önáltatás volna ebben ringatni magunkat. Mozgás, ha van, inkább a jazzen kívüli motivációk következménye (mert egy ilyen fesztivál sajátos szocio-generációs funkciót is teljesít); s az érdeklődés, a határok bármelyik oldaláról jelent­kezik is, főként a hiány szülötte: mert e tájon egyre kevesebb a hely, amit jazzügyben fel lehet keresni. S nem mindenkinek adódik lehetősége évenkénti látogató útlevelet szerezni a Lajta túlsó partjára.

A rendezők persze örömmel nyugtázhatták, hogy végre megállt a lábán a fesztivál, s nem kell aggódni a következő évi találkozó sorsáért. A közönség ebből keveset érzékelt: számára a legnagyobb változás az volt, hogy elviselhetően kulturált körülmények között lehetett részese a fejleményeknek. Ehhez mindössze annyi kellett, hogy elegendő büfé működjön, és szabad levegőért el lehessen hagyni a termet. Ahogy az rendesebb helyeken szokásos. Ha 1983-ig Debrecen a magyar jazz Woodstockja volt, 1984 Altamontot hozta rá, s emiatt meglehetős aggodalom előzte meg az idei fesztivált. Ám a négy nap csendben, békésen zajlott le, s ez biztató ómen a jövőre. Meg lehet kockáztatni, a rendezvény sorsa szempontjából ígéretesebb fejlemény bármilyen világsztár meghívásánál.

A zene?

Egy ilyen mezőny tíz évvel ezelőtt vágyaink netovábbja lett volna. Közben azonban eltelt egy évtized, a megismerés révén egyre szűkül a birtokba még nem vett tartományok köre, s ezzel együtt mérséklődik az izgalom is, ami az újjal való találkozáskor tölti el az embert. Így, valószínűleg, igaza van annak az idősebb zenetanárnak, aki elégedett volt a zenei szín­vo­nallal; de annak az ifjabb jazzkedvelőnek is, aki hiányolta az ismeretlen arcokat és a friss törekvéseket. Távozásra ingerlő produkció szinte alig akadt a négy nap alatt, de feltétlen maradásra késztető sem sok. Nagyszámú tisztes, szakmailag pontos előadás határozta meg a programot, de igazi, nagy élményekből a korábbiakhoz képest kevesebb jutott. A tényekhez tartozik, hogy ez a fesztivál az OIRT, a nemzetközi rádiós és televíziós szervezet égisze alatt zajlott le, ami annyit tesz, hogy néhány együttest rádióállomások delegáltak. Ez azonban még nem lett volna elég ok arra, mondjuk, hogy Bulgáriát immár sokad ízben az egyébként kitűnő Simeon Shterev képviselje; mintha nem volna más jazzmuzsikus arrafelé. És másfelé.

Viszont az is tény: a nagy nyugati fesztiválok egyike sem ad olyan teret saját országa muzsikusainak, mint a kelet-európaiak. S a honi jazzélet szempontjából ez mégiscsak kedvező állapot. Amennyiben élnek vele a zenészek. Abból, hogy az idén kevesebb magyar formáció szerepelt a programban, arra kell következtetnünk, hogy a hazai muzsikusokat nem inspirálja kellőképpen az alkalom. Márpedig ha ez valóban így van, akkor célszerű szűkíteni a kört, s csak azokat meghívni, akik komoly lehetőségként veszik számba a debreceni fesztivált. Hogy rangot jelentsen az itteni fellépés. És perspektívát.

Amúgy a négy nap alatt a szokásos öt helyszínen, nyolc hangversenyen huszonhét külön­böző formáció lépett a közönség elé; körülbelül fele-fele arányban külföldiek és magyarok. Ez persze önmagában semmit nem mond: minden azon múlik, hogy milyen muzsikusokat fednek a nevek. S ennél a pontnál kis kitérőt kell tennünk. Akik figyelemmel kísérik a különböző jazzlapokban megjelenő listákat, tapasztalhatják, hogy a kritikusi és olvasói rangsorok milyen hatással vannak a zenészek népszerűségére. Manipuláció minden művészeti ágban előfordul, de a rock kivételével talán egyikben sem olyan tömeges érvénnyel, mint a jazz esetében. A művészet nem áru, de kétségtelenül el kell adni; s óhatatlanul torz értékrendhez vezet, ha egy művészi vállalkozás, megnyilatkozás érvényre jutását piaci mechanizmusok (is) befolyá­solják. De nemcsak üzletiek: geográfiai, etnikai, sőt politikai vonatkozásúak is. Ame­lyeknek a muzsikusok csak ritkán urai; legtöbbször szenvedő alanyai.

Egy közeli példa. A nyugatnémet ECM lemezkiadó egy ideje minden más cégnél erő­teljesebb magyarországi jelenlétet könyvelhet el magának (lemezkereskedelem, rádió­közve­títések, publicitás), miközben nyugat-európai pozíciója korántsem olyan meghatározó. Ez az eset, amikor egy kiadó nevével és profiljával többlet piaci értékkel ruházza fel az általa foglalkoztatott muzsikusok produktumait. Nem arról van szó, mintha ezek a felvételek érték­telenek volnának, de Európában és szerte a világon tucatjaival akadnak még muzsikusok, akik kívül rekednek a figyelem koncentrált körein, mert nem áll mögöttük ilyen hathatós háttér­mechanizmus. S ha kontinensünknek a nemzetközi hanglemez-kereskedelembe bekapcsoló­dott országaiban ez a módszer érvényesül, ugyan mi segíthetné a tárgyilagosabb, érték-cent­rikus tájékozódást azokon a vidékeken, ahol a jazzlemez-kereskedelem gyakorlatilag a ma­gánszektor esetleges, de hasonlóképpen üzletközpontú kínálatára szorítkozik?

Mindenesetre az ilyen jazzfesztiválok újra és újra jó lehetőséget nyújtanak a manipuláció természetének tanulmányozására. Mert például – hogy az ECM-nél maradjunk – gondolta volna-e valaki a Shankar Group „Song for Everyone” című lemezének meghallgatása után, hogy az indiai-norvég-brazil csoport debreceni fellépését ilyen mámoros ünneplés követi? Igaz, a Shakti elmélyült, az indiai és az euro-amerikai zenét nagyszerűen ötvöző, ma már jazztörténeti jelentőségű lemezeihez képest ez az összeállítás populárisabb, könnyebben be­ve­hető tartományokat célzott meg. Éterien szép dallamok, melodikus és ritmikai hangszerek egzotikus együttese – mindig alkalmazható receptje a sikernek. Anélkül, hogy lebecsülendő erőfeszítésnek minősülne, hiszen mind a négy muzsikus kiemelkedő, tiszteletre méltó egyé­nisége a műfajnak – de hát mégsem ez a zene a meghatározó napjaink jazz­áramlataiban, mint ahogyan debreceni fogadtatása alapján vélhetnénk. Egy nyugati fesz­tiválon ez a műsor egy a sztárprodukciók sorában; Debrecenben ez lett a fő attrakció, ennek megfelelően fokozott várakozással és körítéssel. Ez az ügy manipulatív része. De ami végül is történt, az már csak kisebb mértékben volt külső befolyások következménye. S valamiképpen ez minden jazzsiker anatómiája, önmagán túlmutatva.

Tagadhatatlanul helyzeti előny, ha egy zenekar színpadra lépése már önmagában meg­teremti azt a bizonyos áramkört, ami a kommunikáció feltétele. A kölcsönös inspiráció olyan indítást adhat a zenének, amin könnyű továbbhaladni: de ahhoz már az előadók művészi érzéke szükséges, hogy ezt fokozni, minőségileg magasabb szintre tudják emelni. És Deb­recenben ez történt. Leegyszerűsítenénk az élmény lényegét, ha csupán a professzionalizmus diadalát látnánk benne. Shankar, Garbarek, Gurtu és Vasconcelos a közönségtől érkező impulzusok hatására fokozatosan jutottak túl a sokadszori előadás rutinérzetén, és nemcsak megszólaltatták a zenei anyagot, hanem – főként a felszabadult improvizációkban – magával ragadó vitalitással saját maguk számára is új tartalmakat fedeztek fel benne. A zene jellegétől (pop-jazz?) függetlenül értek a mindenkori közölhetőség csúcsára, s ez már meghaladja a manipuláció fogalomkörét: ez már jazz, igazi művészet volt. Ez az életteliség, ez a sodró lendület és kifinomult érzékenység csak párlatként őrződött meg a stúdió zárt falai között készült lemezükön; s ez az a többlet, ami ugyanazt a zenei matériát a hűvös értékelés tartományából az egyszeri élmény rajongást kiváltó tárgyává emelte.

De akadt példa ennek az ellenkezőjére is. Jóllehet hangzásának újszerűségét az idő kissé megkoptatta, ma sem kétséges, hogy a Weather Report a világ egyik legjobb combója; ve­zetője, Josef Zawinul pedig korunk hangszerének, a szintetizátornak dús fantáziájú, kísérle­tező kedvű mestere. A muzsikus és a közönség találkozására tehát itt is adva volt minden esély – s nem az utóbbin múlott, hogy az ünneplést a csalódás udvarias tapsa váltotta fel. A szólóprogram ugyanis nem egy, Zawinul újabb oldalát felvillantó önálló vállalkozásnak bi­zonyult, hanem a W. R. újabb lemezein szereplő szerzeményeit szólaltatta meg a zenekar nélkül. Ilyenformán a témák körülményes bemutatása, a billentyűsre jellemző motivikus rög­tönzések kibontása lépten-nyomon a partnerek hiányára utalt, s hiába élt Zawinul most is a poliritmika és az akkordikus ritmizálás eszközeivel, a dobgép programjainak, a hangzásoknak és hangszíneknek az előállítása túl sok üresjárattal lazította a szerkezetet, s nem a pillanat ihlette ösztönös kreativitás csodálatára, hanem az eseménytelenül pergő percek mind türel­metlenebb számolására késztette a közönséget. Zene és technológia küzdelmében az előbbi ezúttal alulmaradt: a Weather Report ehhez egyelőre még gyümölcsözőbb környezetet kínál.

S ha már itt tartunk: a formai és dramaturgiai érzék hiánya a fesztivál egyik jellemző vonása lett az idén. Érdekes kísérletek maradtak torzóban a megbicsakló logikai szerkezetek miatt. A keletnémet Fine trió például egyedülálló próbálkozást mutatott be a zene és a mozgás (pantomim) egyesítésére. Egy bőgős és egy fúvósjátékos zenén kívüli elemekkel tűzdelt „standard" NDK-s free jazzére Fine Kwiakowski, ez az extravagáns, kopasz fejű, csontsovány hölgy különféle mozdulatokat végzett, ami körülbelül tizenöt percig félelem, fájdalom és szenvedés döbbenetes erejű, művészi kifejezése volt, ami a későbbiekben nem emelkedett új szférákba, hanem egyfajta laza, ad hoc happeninggé hígult, tragikum és komikum határán ingadozva bizonytalanul. Igazán kár érte, mert a produkció valóban új színnel gazdagította a fesztivált, s feszesebb dramaturgiai építkezéssel döbbenetes hatású lehetett volna.

A program másik meglepő jegye az avantgárd vagy free zenekarok csaknem teljes hiánya volt. Ez természetesen szerkesztői koncepció függvénye is lehet, mindenesetre összhangban van évtizedünk jazzének egyik fő vonulatával, egyfajta akadémizmussal (más szavakkal: konzervativizmussal), amely szorosan kötődik a jazz hagyományos eszközeihez, és óvakodik a nehezebben befogadható stílusújításoktól. Ez a gondolkodásmód a technikai tökéletességben és az egyéniség hangsúlyozásában talál igazolást. Debrecenben több csoport tartozott ebbe a kategóriába.

Legsikerültebb példáját Larry Coryell és Pege Aladár közös játéka nyújtotta. Mi történik, ha két különböző, de technikailag és stilisztikailag egyaránt képzett muzsikus találkozik?  Blues- vagy bop-standardekben találhatnak közös nevezőre, elegendő helyet kínálva egy­másnak a virtuóz improvizációkra. Ezúttal sem adódott másként. Az amerikai gitáros és a magyar bőgős hamarosan elérte a kölcsönös megértés szintjét, és ettől kezdve a zene öröm volt, két kiemelkedő személyiség boldog egymásra találása. Nem hangzottak fel ismeretlen hangok, új ötletek, inkább a bevált eszközök mesteri kezelésének lehettünk tanúi, ami a ze­nészeket és a közönséget egyaránt felvillanyozta. Ilyen egyszerű ez. (Coryell szólóprogramja ennél szórtabb, mechanikusabb volt.)

Érdekes módon Pege másik együttese, régi ismerőseivel, az osztrák Kari Ratzerrel (gitár) és Rudi Stägerrel (dob) alkotott triója korántsem tudott ilyen kellemes benyomásokat hagyni. Feltehetőleg nélkülözték az igazi inspirációt, mert bopos előadásuk ugyan profi, de enyhén rutinszerű volt. Mindazonáltal Pege itt is remekül játszott: swingje erős, masszív, szólóiban pedig két-három ujjal is bravúrokra képes.

A finn Jari Perkiömäki kvartettje kisebbfajta felfedezésszámba ment. A 17 éves Severi Pyysalo vibrafonossal és a veterán Reino Laine dobossal átgondolt, modern hangszereléseket játszottak szélsőségektől mentesen. Pyysalo máris vonzó szólista, a zenekarvezető pedig férfias tónussal kezelte altszaxofonját.

Hasonlóan ismeretlen volt a közönség számára az angol Geoff Warren együttese; csak a gitáros Ed Speight járt korábban Debrecenben Graham Collier zenekarával. A kvartett modern, gyakran rockos lüktetésű szerzeményeket adott elő, de a világosan építkező zene egy kicsivel több tűzzel hatásosabb lehetett volna. A túl sok intellektus olykor akaratlan önkontroll forrása.

S itt meg kell említeni a lengyel Swing Sessiont, amelynek az a hálátlan feladat jutott, hogy Shankarék után lépjen színpadra. Képességeiket jelzi, hogy ezt sikerrel teljesítették: lendületesen swingelő, nagyszerű hangszereléseiket kitűnő és modern improvizációkkal szí­nesítették.

Finom, de kevés újat hozó kamarazenét játszott a cseh Dasek-Ruzicska duó és a Tallinni Jazzegyüttes; s úgy tűnt, hogy Simeon Shterev jobb együttessel érkezett, mint az előző évben.

Ha másfajta szempontot is akarunk keresni az értékeléshez, akkor külön szólhatunk azokról, akiknek fő célja a jazz hagyományos korlátainak tágítása. Mindenekelőtt a kelet­német Joe Sachse kvartettje tartozott ebbe a kategóriába, amely a „régi" free zenét játszotta nem annyira annak kollektív improvizációkra építő modorában, mint inkább gondosan ügyelve minden konvencionális megoldás elvetésére. Szarkasztikus vélemények szerint Sachse jobban játszik a gitár testén, mint a húrjain; szerencsére célja társaival együtt nemcsak a tagadás, hanem az állítás is volt, s ilyenkor mindig kiderült, hogy jó muzsikusokkal állunk szemben.

A másik, a nyugatnémet Max együttes az európai avant-funk mezőny (ez a helyes ter­minus-technikus?) élvonalába tornászta magát újabban. Maximillian Nobel Steinberger basszus­gi­tárja tisztára olyan, mint újvilági társáé, Jamalaaden Tacumáé: igazán alkalmas hangszer az erősen ritmikus, erőszakos zene előadására. Ez már nem a hetvenes évek optimista jazz-rock zenéje: a döngölő ritmusok fölött disszonáns akkordok ívelődnek kaden­ciákba, s idegesebb-idegesítőbb az egész jelenség. Jó együttes a Max: Frank Samba értel­mesen hangsúlyozott dobjain, a gitáros Evert Brettschneider főleg harmóniailag szolgált sok meglepetéssel, a New York-i vendég, Henry Scott III. harsány trombitajátéka pedig további dimenziókat nyitott a zene előtt. (Micsoda kontraszt volt velük szemben az avitt, konven­cionális jazz-rockot játszó szlovák Klobasa együttes!)

És végül szenteljünk külön fejezetet a magyar együtteseknek. Ha egy külföldi az itt látottak alapján akarna képet alkotni a magyar jazzről, be kellene érnie egy redukált változattal. Ebből kétfajta megközelítés bontakozhatna ki: egyfelől az amerikai, főként hard pop minta követése, másfelől törekvés az eredeti, magyar jazz megteremtésére. Ez nem generációs kérdés, inkább a beállítódásé és lelki irányultságé. A színképet az előbbi do­minálja, a technikai hatékonyságra és a virtuóz improvizálásra helyezve a hangsúlyt; az utóbbi kicsiny, de elhivatott, és növekvő körre szorítkozik. (Zárójelben: akárhogy is, feltűnő, hogy a sportcsarnoki fő programokban mindössze „másfél" magyar csapatnak jutott hely.)

Vezető dobosunk, Kőszegi Imre újból fiatal muzsikusokkal vette magát körül. A hard bop legjobb hazai képviselőjeként lendületes, riffeket is alkalmazó ötletes hangszerelésű, úgy­ne­vezett straight ahead zenével jelentkezett. Ígéretes társulás. Partnerei közül mindenekelőtt Zakar Zoltán érdemel említést, de meggyőzően szaxofonozott Csepregi Gyula is.

A Supertriót ez alkalommal utolérni látszott az átkos magyar betegség: a mindent eljátszani akarás vágya. Bár talán ez a formáció ma a legprofibb magyar együttes, a trión belüli arányokat most nem sikerült harmonikussá tenniük: a tolakodóan hangos dob (Kőszegi) ütéseit a zongora (Vukán György) és a bőgő Berkes Balázs) akkordok és hangfürtök halmozásával igyekezett ellenpontozni, gyakran kaotikus eredménnyel. Pedig hát ősrégi a szólás, hogy aki sokat markol... A bemutatott több tételes szvit részei erőltetetten illeszkedtek egymáshoz, a túlzott modernkedés egyébként sem illik a Supertrióhoz. Ezt az is bizonyítja, hogy legsikerültebb darabjuk egy lírai ballada lett. Talán nem állok egyedül véleményemmel, hogy az egyébként nagyszerű teljesítményekre képes trió legotthonosabb terepe a korszerűen harmonizált, de swinges alapú jazz.

Lakatos Antal, aki két évet az NSZK-ban töltött Toto Blankével, újbóli hazai „debü­tá­lásához" alkalmi kvintettet toborzott. A kompozíciók a bop és a jazz-rock pólusai között ingadoztak, néhány jó hangszerelési ötlettel, de egészében nem elég kidolgozottan és átütően. Tónika technikailag sokat fejlődött az idők során hangszerén, de még úton van muzsikusi egyéniségének megtalálásához.

Másokkal együtt igazán sajnálom, hogy a hangversenyek átfedése miatt nem nyílott mó­dom a Snétberger-Lattmann-Horváth trió, a Vasvári együttes és a fesztiválon először szereplő Szabó-Major duó játékát meghallgatni. A program elsődlegesen szórakoztató volta miatt pedig inkább csak hangulatjelentést lehet adni a Videoton big band és a Molnár dixieland vasárnap délelőtti matinéjáról: s az volt már forróbb is.

A dramaturgia alapszabálya szerint zárásként essék szó azoknak a magyar előadóknak a teljesítményéről, akik – különböző vonatkozásokban – a leginkább figyelemre méltót nyúj­tot­tak a fesztiválon.

Binder Károly volt a találkozó egyetlen részvevője, aki szólózongora programmal léphe­tett a közönség elé. Ez önmagában nem feltétlenül érdem: sokkal inkább az, hogy a bemu­tatkozást egyértelmű rokonszenv fogadta. Az egykori zenekarvezető szólistaként stílust váltott: az elvont, sokszor atonális játékmód helyett tonális, személyesebb, líraibb szerze­ményekkel lepte meg hallgatóságát. A különböző folklór- és kompozíciós elemek ugyan még nem mindenhol szervesülnek felismerhetően egyedi kifejezésmóddá, de érzelmi intenzitásuk mégis sajátossá teszi előadásukat. Dollár Brand balladisztikus játékát idézte a Táncdallamok szép melódiája és scat énekszólama, s Szabados-hatást mutatott a preparált zongorán meg­szólaltatott darab; de a tolmácsolás mihamar sikerrel feledtette a reminiszcenciákat. A nagy tapsból arra lehet következtetni, hogy a közönség korántsem érzi veszteségnek a zongorista lépésváltását.

A jazznapok kevés átütő sikere közül külön is említést érdemel Gonda János, Pleszkán Frigyes és Darvas Attila triójáé. A kétzongorás társulás a magyar jazzben nem új (Szakcsi-Vukán például), oka pedig a zongoristák nagy száma; de ez még nem szükségszerűen vezet eredményes együttműködéshez. Gonda János és tanítványa azonban ritka szerencsésen egészítik ki egymást. Az ötvenes éveiben járó előadóművész-tanárnak a blues, a swing és a modern jazz elemeit elegyítő szólókompozíciói jól ismertek a jazzkedvelők előtt, de ez a koncert több volt, mint kétzongorás, illetve bőgővel kiegészített változatuk: más minőség született. Gonda kifinomult formakultúrája ezen az estén remek diszpozícióval, felszabadult improvizációkkal és gyönyörű lírai menetekkel párosult, amit nagyszerűen egészített ki Pleszkán virtuóz technikája és Darvas pontos bőgőkísérete-szólamvezetése. S azt is öröm volt látni, hogy a közönség mennyire fogékony az ilyen kamarazenélésre.

A Debreceni Ütőhangszeres Együttes nem feltétlenül előadásának kvalitásai miatt került beszámolónk zárófejezetébe. Hanem azért, mert a bemutatkozásuk óta eltelt három év alatt folyamatos fejlődést tapasztalhatunk teljesítményükben. Egyre jobban mernek elszakadni a kottában rögzített anyagtól, játékukba mind több jazzes ritmikai és frazírozási elem kerül, és talán saját kreativitásukban is jobban bíznak már. Koncertjük jó néhány kitűnő ötletet vonultatott fel (csettintés kézzel, közös marimba játék), az ütőhangszerek változatos alkalmazására adott példát (főként a playbackről kísért kompozíciót követően) – de az ő műsoruk is hatásosabb lehetne ökonomikusabb dramaturgiai szerkesztéssel.

Kialakult, megrögzött kereteket új vonásokkal csak friss erők és szellemek képesek tágítani. Ezért lehet a változás-változtatás hordozója mindig a fiatalság, s a magyar jazz fejlődése szempontjából a magam részéről ezért tartom a fesztivál legígéretesebb bemu­tatkozásának a Dresch együttes szereplését. A korábbiakkal ellentétben az előadott két szerzemény mentes volt a paródiától. A Sóhaj, keserű pentaton folklórtémáját alt- (Grencsó István) és tenorszaxofon intonálta élesen, majd két(!) basszusklarinét is szóhoz jutott. A csúcspontot Dresch free tenor-improvizációja érte el; a darabot keret foglalta egységbe. A Szennyes ingem szintén folklór indíttatású bőgőszólóval (Benkő Róbert) kezdődött, majd furulya szólt kurucos felhanggal. Siratószerű motívumot vehemens szaxofonrögtönzések követtek, majd Baló István különösen jól felépített dobszólója következett. A kompozíció egyik fő építőeleme a dinamikai váltások szerencsés alkalmazása volt.

Nem hallgathatom el: a tárgyilagos megfigyelő tartózkodása lelkes együttérzéssé válto­zott bennem a Dresch kvartett játékának végére. Úgy éreztem, hogy ez az együtt gondolkodó csapat nem csupán (jól) akar zenélni, hanem mondani is akar valamit. Azt, ahogyan az életet megélik itt és most: „szennyes" ingben, keserű sóhajjal, zenében bujdosva. S ez adja tartását, elemi közlésvágyának erejét. A gyökerek tudatos vállalása, a világról formált önálló kép meg­fogalmazásának igénye húzódik meg a Dresch együttes játékának mélyén: a sajátosság méltó­sága. S a találkozás azért megrázó élmény, mert az ember érzi: ez a zene nemcsak neki, hanem érte is szól. Manipulációtól mentesen.

(Jazz, 1985/3)