Békés fesztivál XIV.

 

Tizennegyedik alkalommal rendezte meg a debreceni dzsessznapokat a Magyar Rá­dió és a Kölcsey Művelődési Központ. Július 18-21. kö­zött a városi sportcsarnok­ban, a Bartók terem­ben, a művelődési központban, a Kölcsey parkban és a nagy­erdei szabadtéri színpadon nyolc hangversenyen össze­sen huszonöt különféle for­máció lépett a közönség elé, köztük a nem­zet­közi dzsesszélet  kiemelkedő egyéniségei.

A benyomásokat összegez­ve az idei találkozó jellegze­tességeként nem annyira az el­hang­zott zenék sokféleséget vagy színvonalát, hanem in­kább a lebonyolítás békés és javulóan kul­turált menetét említhetjük. Ilyen nagy kö­zönség eddig még egyetlen fesztivált nem tün­te­tett ki figyelmével, s örömmel kell megállapítanunk, hogy az ország minden részéből, sőt Cseh­szlovákiából, NDK-ból, Lengyelországból, Jugoszlá­viából érkező érdeklődők kö­zött immár valóban abszo­lút többségben voltak azok, akiket a zene vonzott, s nem a tömeges együttlét mértéktelenségekre is okot adó „szabadságának” igézete. Abban, hogy az esemény zökkenők nélkül, békésen zajlott le, jelentős része volt néhány rendezési újításnak: végre sikerült elérni, hogy a legnagyobb tömeget koncent­ráló városi sportcsarnokban több helyen működjön büfé, és friss levegőért el lehes­sen hagyni a termet; ilyen­formán enyhült a zsúfoltság konflik­tus­helyzeteket terem­tő nyomása. Talán a tavalyi incidensek után azt is bizo­nyította a fesztivál, hogy kö­tetlensége ellenére lényegi ismérve a nyugalom, a zene szeretete és ünneplése, ami­nek kontrollálása nem igé­nyel megerősített rendfenntartói figyelmet.

Ez akkor is érvényes, ha az idén erre az ünneplésre kevesebb – jószerivel csak egy – lehe­tőség adódott. Mégpedig a Shankar-Garbarek-koncert után, amikor az egzotikus össze­ál­lí­tástól, a szinte mitikussá magasztosuló előadók látványától és a valóban remekül, nagysze­rű hangulatban megszólaltatott zenétől megittasult közönség két ráadás után sem volt hajlandó tudomásul venni kedvenceinek távozását. Ez a két óra így együtt az élet ritka adománya volt: öröm és boldogság, egyén és kö­zösség szép harmóniája, olyan megismételhetetlen él­mény, amire nemcsak a dzsessz, hanem a művésze­tek más ágai esetében is el­vélve akad példa.

Kellett is már szombat este ez a hangulat, mert addig kevés produkció ragadtatta lelkes tapsra a közönséget. Színvo­naltalan játékra ugyan alig volt példa, de ezen a feszti­válon több­ségbe kerültek a korrektül, igényesen elő­adott, ám új gondolatokat nem nagyon tartalmazó összeállítások. Ilyeténképpen rögzítette emlékezetünk a Supertrió, a Simeon Sterev kvartett, a Swing Session, a Tallinni dzsesszegyüttes, a Ratzer-Stäger-Pege trió, Lakatos Antal együt­tese, Geoff Warren együttese műsorát. S idekívánkozik, hogy a nagy sztárok közül üres­já­ratokban bővelkedő szintetizátor-varázsával csalódást okozott Josef Zawinul, s kissé heve­nyészett szólóprogramjával Larry Coryell gitáros.

Kellemes emlékeket hagyott viszont a dzsessz iránti fogékonyságában szépen fejlődő Debreceni Ütőhangszeres Együttes, Binder Károly zongoraszólója, a Gonda-Pleszkán-Darvas trió finom kamaramuzsikája, Rudolf Dasek és Karel Ruzicka összeszokott kettőse, a szen­zációs, 17 éves vibrafonossal fellépő finn Perkiömäki együttes, Kőszegi Imre lendületes hard bop formációja és a Coryell-Pege duó. Ha nem is teljesen kiérlelt, de izgalmas kísérletekkel jelentkezett az NDK-beli Fine trió és a Joe Sachse kvartett; s a legújabb, avant-funk irány­zatból nyújtott dinamikus példát a nyugatnémet Max együttes.

A legörvendetesebb, mert hozzánk legközelebb álló meglepetést a magyar Dresch kvar­tett szolgáltatta: következetes, tudatosan építkező zenéjük nem mintákat másolt, hanem tele volt eredeti ötlettel, egy önálló, magyar stílus kialakulásának reményében.

 

(Hajdú-bihari Napló, 1985)