Békés fesztivál XIV.
Tizennegyedik alkalommal rendezte meg a debreceni dzsessznapokat a Magyar Rádió és a Kölcsey Művelődési Központ. Július 18-21. között a városi sportcsarnokban, a Bartók teremben, a művelődési központban, a Kölcsey parkban és a nagyerdei szabadtéri színpadon nyolc hangversenyen összesen huszonöt különféle formáció lépett a közönség elé, köztük a nemzetközi dzsesszélet kiemelkedő egyéniségei.
A benyomásokat összegezve az idei találkozó jellegzetességeként nem annyira az elhangzott zenék sokféleséget vagy színvonalát, hanem inkább a lebonyolítás békés és javulóan kulturált menetét említhetjük. Ilyen nagy közönség eddig még egyetlen fesztivált nem tüntetett ki figyelmével, s örömmel kell megállapítanunk, hogy az ország minden részéből, sőt Csehszlovákiából, NDK-ból, Lengyelországból, Jugoszláviából érkező érdeklődők között immár valóban abszolút többségben voltak azok, akiket a zene vonzott, s nem a tömeges együttlét mértéktelenségekre is okot adó „szabadságának” igézete. Abban, hogy az esemény zökkenők nélkül, békésen zajlott le, jelentős része volt néhány rendezési újításnak: végre sikerült elérni, hogy a legnagyobb tömeget koncentráló városi sportcsarnokban több helyen működjön büfé, és friss levegőért el lehessen hagyni a termet; ilyenformán enyhült a zsúfoltság konfliktushelyzeteket teremtő nyomása. Talán a tavalyi incidensek után azt is bizonyította a fesztivál, hogy kötetlensége ellenére lényegi ismérve a nyugalom, a zene szeretete és ünneplése, aminek kontrollálása nem igényel megerősített rendfenntartói figyelmet.
Ez akkor is érvényes, ha az idén erre az ünneplésre kevesebb – jószerivel csak egy – lehetőség adódott. Mégpedig a Shankar-Garbarek-koncert után, amikor az egzotikus összeállítástól, a szinte mitikussá magasztosuló előadók látványától és a valóban remekül, nagyszerű hangulatban megszólaltatott zenétől megittasult közönség két ráadás után sem volt hajlandó tudomásul venni kedvenceinek távozását. Ez a két óra így együtt az élet ritka adománya volt: öröm és boldogság, egyén és közösség szép harmóniája, olyan megismételhetetlen élmény, amire nemcsak a dzsessz, hanem a művészetek más ágai esetében is elvélve akad példa.
Kellett is már szombat este ez a hangulat, mert addig kevés produkció ragadtatta lelkes tapsra a közönséget. Színvonaltalan játékra ugyan alig volt példa, de ezen a fesztiválon többségbe kerültek a korrektül, igényesen előadott, ám új gondolatokat nem nagyon tartalmazó összeállítások. Ilyeténképpen rögzítette emlékezetünk a Supertrió, a Simeon Sterev kvartett, a Swing Session, a Tallinni dzsesszegyüttes, a Ratzer-Stäger-Pege trió, Lakatos Antal együttese, Geoff Warren együttese műsorát. S idekívánkozik, hogy a nagy sztárok közül üresjáratokban bővelkedő szintetizátor-varázsával csalódást okozott Josef Zawinul, s kissé hevenyészett szólóprogramjával Larry Coryell gitáros.
Kellemes emlékeket hagyott viszont a dzsessz iránti fogékonyságában szépen fejlődő Debreceni Ütőhangszeres Együttes, Binder Károly zongoraszólója, a Gonda-Pleszkán-Darvas trió finom kamaramuzsikája, Rudolf Dasek és Karel Ruzicka összeszokott kettőse, a szenzációs, 17 éves vibrafonossal fellépő finn Perkiömäki együttes, Kőszegi Imre lendületes hard bop formációja és a Coryell-Pege duó. Ha nem is teljesen kiérlelt, de izgalmas kísérletekkel jelentkezett az NDK-beli Fine trió és a Joe Sachse kvartett; s a legújabb, avant-funk irányzatból nyújtott dinamikus példát a nyugatnémet Max együttes.
A legörvendetesebb, mert hozzánk legközelebb álló meglepetést a magyar Dresch kvartett szolgáltatta: következetes, tudatosan építkező zenéjük nem mintákat másolt, hanem tele volt eredeti ötlettel, egy önálló, magyar stílus kialakulásának reményében.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)