Dzsessz és még valami XV.

A XV. DEBRECENI DZSESSZFESZTIVÁL két okból maradhat emlékezetes a jelenlevőknek. Egyrészt, a Magyar Rádió jó más­tél évtizednyi szünet után újból meghirdetett dzsesszver­senyének itt tartották a döntőjét; másrészt, a korábbi éveknél alacsonyabb színvonal ismét felvetette a deb­receni találkozó, s egyáltalán, a magyar dzsesszfesztiválok jövőjének kérdését. De szóljunk előbb a kellemesebbről, a verseny döntőjéről.

Fiatal előadók és együttesek számára hirdette meg tavaly ősszel versenykiírását a rádió, s a felhívásra csaknem harminc muzsikus és zenekar jelentkezett. Sok ez a szám vagy kevés? A kiírás ténye azt jelzi, hogy az utóbbi években felnövekedett egy olyan fiatal muzsikusnemze­dék, amely komoly kifejezési le­hetőségnek tekinti a dzsessz-zenét, és hajlandó érte azt az egzisz­tenciális bizonytalanságot is vál­lalni, ami művelésével jár. Je­lentkezésük különös módon ak­kor következett be, amikor az is­mert, s a kulturális életet is hát­rányosan érintő gazdasági nehéz­ségek miatt beszűkült a dzsessz mint kisebbségi, rétegzene élettere, s a szakmán belül kiéle­ződött a harc a fellépési lehető­ségekért, a jelenlétért, azaz a fennmaradásért. E fiatal nem­ze­dék színre lépése azt jelzi, (hogy a merev szabályozottságú, elsősor­ban reproduktív klasszi­kus zene, illetve az elüzletiesedett pop pó­lusai között) mind többen kere­sik önmaguk megvaló­sításának le­hetőségeit egy szabadabb, a krea­tivitásnak, az alkotó kezdeménye­zésnek nagyobb teret engedő ze­nei életben. A maga ritmikus, sajátosan XX. századi nyelveze­tével erre kínál esélyt a dzsessz, s ezért méltánylandó különösen, hogy a rádió felismerte a pillanat sugallatát, és a verseny megren­dezésével, az anyagi elismeréssel és a publicitással a feltörekvő te­hetségek mellé állt.

AZ EREDMÉNY SZERENCSÉ­SEN IGAZOLTA a szándékot: felszínre hozott olyan fia­talokat, akik a következő években a ma­gyar dzsessz meghatározó egyéni­ségeivé válhatnak. A nemzetközi zsűri a fődíjat Binder Károly zongoristának ítélte, aki Kontinentspiel című, a különböző zenei kultúrák és stílusok elemeit szuverénül ötvöző darabjaival az elhivatottság szép példáját adta. A Művelődési Minisztérium díját a No-Spa együttes kapta a cool stílusban fogant, kifinomult összjátékáért. A KISZ KB díját a Synapsis együttes érdemelte ki korszerű hangvételű, eredetien építkező műsoráért. Végül, Deb­recen város díját a Vasvári kvin­tett nyerte el színvonalas fúziós zenéjével.

S hogy teljesebb legyen a kép, tegyünk itt említést azokról is, akiknek nem juthatott díj: a Ma­kám együttes szuggesztív „pán-etno-folk” zenéjéről, Süle László egyéni zongorajátékáról, Pleszkán Frigyes szertelen, tehetségét is­mét csak jelzésszerűen mutató zongorozásáról, Snét­berger Ferenc technikás gitározásáról és az Aquarell együttes main stream-vonzalmáról. Ők így, kilencen a dzsessz értelmezésének különbö­ző példáit adták, olykor még a zsűrinek is fejtö­rést okozva mű­fajbeli illetékességükről. Ezek a viták egyébként azóta tartanak, mióta dzsessz a dzsessz, megoszt­va nemcsak a közönséget, hanem magukat a muzsikusokat, tehát a szakmát is. De hát mindig is az új és a régi szemléleti harca vitte előre a világot, s remélhetőleg abból is csak nyer a zene ügye, hogy nálunk újabban ezek az el­lentétek kiéleződtek. Mert szük­ség van a hagyományok ápolá­sára – s szerencsére a magyar dzsesszben van erre elég tehetsé­ges ember –, de szükség van olyan nyughatatlan szellemű al­kotókra is, akik e hagyományok­ra építve vagy azt olykor tagad­va létrehozzák a maguk sajátos zenei világát. A döntő mindkét esetben az, hogy követőik kellő alázattal és elkötelezettséggel vi­szonyuljanak saját zenéjükhöz – mert main stream vagy avantgárd egyként lehet lélektelen piaci termék, ha nem belső meg­győződés és őszinteség következ­ménye. Különösképpen a dzsessz­ben, a jelenlét és a pillanat zené­jében.

Kétségtelen, hogy a modern dzsesszre rég nem alkalmazható az egykori meghatározás: „Sem­mit nem ér, ha nincs benne szving.” Kitágultak a műfaj hatá­rai, nyelvezete ezerféle dialektus­ra bomlott, s csaknem azt mond­hatjuk, hogy az egymástól gyö­keresen különböző, és egymás­sal szembenálló „tájszólások­nak” ma már egyetlen közös ne­vezőjük van: az improvi­záció, a spontán alkotás. E tágasságban gondolkodva, tiszteletben tartva a hagyományokat és az ösztönös muzikalitást, a legfontosabb fej­leménynek mi azt tarthatjuk, hogy a magyar dzsessz újabb nemzedékeiben vannak olyan progresszív szemléletű muzsiku­sok, akik önmaguk kifeje­zését nem más minták követésében, hanem szuverén zenei világ kiala­kításában keresik; s ez nemcsak az egyéni hangra, hanem az egész világképre vonatkozik. Magam a versenyben szereplő Binder Ká­rolyt és Süle Lászlót, illetve a fesztivál fő programjában fellépő Dresch Mihályt és együttesét vé­lem olyan erőnek, akik eredeti törekvéseikkel képesek új, sajátos irányokat vinni a magyar dzsessz fejlődésébe, íly módon hozzá­járulva a műfaj érvényességének és méltóságának gyarapításához.

IGAZOLNI LÁTSZIK EZT A REMÉNYT az is, hogy az idei fesztiválon a legnagyobb sikerét éppen a Dresch együttes aratta. Tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna az, hogy a nemzetközi sztárokra áhítozó közönség egy fiatal magyar zenekart részesítsen a legforróbb ünneplésben. S nem azért szólt oly hosszan a taps Dreschéknek, akiknek még le­mezük sincs, mert ebben az évben hiányoztak az igazi nagy sztárok; hanem mert megérezték a jelenlevők azt a mélységes hi­tet, ami zenéjükből áradt. Min­den világégés, atomizálódás, elide­genedés ellenére az emberek lel­kük zugában igenis érlelik a vá­gyat, hogy csatlakozhassanak ah­hoz, ami határo­zott kiállás, ami felemeli és megrendíti őket. Ami­vel tiszta, odaadó kapcsolatba ke­rülhetnek. S ez már több, mint a zene technikai megragadása.

Ilyen élményt képes nyújtani a dzsessz. Tizenöt éve Debrecenben is, szinte minden alka­lommal. Külföldi együttes ezt most nem tudta megadni az arra változatlanul éhes közön­ségnek. Voltak pedig igen jó teljesítmények (James „Blood” Ulmer, Aki Takase, Jasper Van’t Hof, Tomsits kvartett, New Presentation), bár csalódá­sok is (Bireli Lagrene), s a ma­gyar dzsessz is jó színvonalon, változatos formákban képviseltet­te magát (Pege Aladár, Gonda János, Supertrió + Tommy Vig, S. Horváth Péter, Babos együttes, Lakatos Antal együttese, Lakatos Dezső, Debrecen Dixieland, Benkó Dixieland Bánd), de a lelkeket igazán megérintő muzsika nem hangzott el. S ez nem afféle neoromantikus vágyakozás: a dzsessz­fesztiválok sajátos értékét és mértékét ezek szabják meg. Álta­lában.

A HIÁNY MAGYARAZATAT KÖNNYŰ VOLNA az évek óta változatlan valutakeretek és a ro­hamosan emelkedő költségek fe­szültségében keresni. Nem két­séges, a fesztivál rang­jának visszaszerzése érdekében elkerülhetetlen a szervezők – a Magyar Rádió és a Kölcsey Művelődési Központ – lehetőségeinek, moz­gásterének bővítése, De nem azért, hogy Magyar­országnak le­gyen egy rangos dzsesszfesztiválja is. Hanem, mert a debreceni fesz­tivál már régen túlnőtt önmagán: jelképpé vált, egyfajta alternatív zenei gondolkodás, magatartás, mentalitás, humánus kapcsolatte­remtés szimbólumává. Túlszabá­lyozott világunkban a négy deb­receni dzsessznap a kötetlenebb, spontánabb, kreatívabb érintkezés lehetőségét kínálja muzsikusnak és közönségnek egyaránt. Tegyük hozzá: az értékkeresés jegyében. Mert a zenei értékeken ke­resztül emberi értékek tárulkoznak fel – Debrecenben magyar, kelet-euró­pai és európai értékek. (Nem kí­vánom, hogy ne legyen), de ha már nincs elegendő valuta vezető nyugati muzsikusok meghívására, nem lehetne-e például e profiltalan, összebűvészkedett program helyett mondjuk a kelet-európai dzsessz legnagyobb fórumává tenni a debreceni fesztivált? Hogy erről a tájról évről évre a legígéretesebb, legátgondoltabb zenét játszó együttesek jöjjenek Debrecenbe, hírt adva e nemzet­közi zenei nyelvezet sajátos dia­lektusairól! Hogy például a Szovjetunióból ne érdektelen ze­nekarok érkezzenek rendre a fesztiválra, hanem azok a prog­resszív csoportosu­lások, amely már nemcsak a Nyugat, hanem Amerika érdeklődését is felkeltet­ték! S ugyan mi adhatna – egy-­két valóban nagy sztár meghívá­sán kívül – különös vonzerőt a debreceni seregszemlének, ha nem éppen ilyen kelet-európai feltárulkozás?!

Nemcsak az anyagi feltételek javulására, hanem szemléletvál­tásra, megújulásra is szükség vol­na tehát ahhoz, hogy tizenöt év után a debreceni dzsesszfesztivál nevéhez tartalmában is hű ma­radjon. Mert persze, a dolgot úgy is fel lehet fogni, hogy négy na­pon át szól a dzsessz Ma­gyaror­szág valamelyik városában, fel­lépnek ilyen-olyan muzsikusok, összegyűlik ennyi-annyi magyar és külföldi fiatal, kapnak ezt-azt a pénzükért, s ezzel az ügy el van intézve.

Mert így valóban csak elintézni, azaz elsorvasztani lehet.

(Magyar Nemzet, 1986)