Ünnep nélkül XV.

Nem lett belőle jubileum, de még szerény megemlékezés sem. A XV. debreceni jazz­fesztivál menetrendjét tekintve éppen úgy zajlott le, mint az eddigiek, viszont ama kiegészítő prog­ra­mok nélkül, amelyek eddig valamennyire színesítették a kínálatot. Műsorfüzet gyanánt pél­dául kisméretű leporelló szolgált, amely a külföldi együtteseknek még a tagjait sem sorolta fel. Információk dolgában ilyen önkínzóan visszafogott még sohasem volt a fesztivál, pedig hihetetlen, hogy a rendezők ne tudnák: hosszabb távon maguk ellen dolgoznak. Vagy ennyire függetleníthetik magukat a közönség létszámától, véleményétől és hangulatától?

Tételes beszámoló helyett szívesen idézném azoknak az "egyszerű" jazzkedvelőknek a megjegyzéseit, akik csak úgy ismeretlenül mellém álltak a teremben, és kérdezés nélkül mondták a magukét. Hogy nem nekik szól a fesztivál, nem értük szerveződtek a koncertek, hanem négy napon keresztül egy érzéketlen, automata gépezet állítja elő a programot. Tizenöt év kemény szervező munkájával sikerült oda is eljutni, hogy a közönség csak megerősített biztosítás mellett léphette át a sportcsarnok küszöbét. Lehet, hogy nálunk éppen ezt kell természetesnek tartanunk. Nyitottság? Spontaneitás? Jazz-érzés? Az ügy lassan emlékeztetni kezd az "eszi, nem eszi, nem kap mást" mondásra. Ugyan milyen "üzenete" van a debreceni fesztiválnak? Az ad hoc program? A szájkosaras kutyák látványa?

Persze vigyáznunk kell, hogy ne legyünk igazságtalanok. Ez a fesztivál minden évben sok ember előkészítő munkájának az eredménye. Akár azt is beláthatnánk, hogy a feltételek nem tesznek többet lehetővé. Olyan pontra érkezett a rendezvény, hogy a valutakorlátok a jövőjét fenyegetik. Ám úgy gondoljuk, hogy ennél a jelenlegi körülmények is nagyobb moz­gásteret engednének. Koncepcióban, műsorkínálatban, a kiszolgálás színvonalában.

Igazodva az egyetlen szakmai lap higgadtságra, tárgyilagosságra intő szerkesztési elve­i­hez, hadd kezdődjön a beszámoló azzal, aminek jó érzéssel lehettünk részesei, s ami prog­resszív fejlemény a magyar jazzben. Ez pedig a Magyar Rádió jazzversenyének döntője. Vele a fesztivál új színfolttal lett gazdagabb, s a siker indokolttá tenné három-ötévenkénti ismét­lését.

Minden elismerés megilleti a rádió zenei osztályát, hogy a hatvanas évek végének, hetve­nes évek elejének hagyományait felújítva ismét meghirdették a versenyt. Megérettek rá a feltételek. Olyan fiatal muzsikusnemzedék lépett a hazai jazzélet képzeletbeli színpadára, amely elhivatottságával, sokszínűségével nemcsak a folytonosságot biztosítja, hanem arra is képes, hogy új irányokat jelöljön ki a magyar jazz számára. Mindez akkor történt, amikor a gazdasági nehézségek következtében beszűkült a műfaj élettere, megcsappantak a fellépési alkalmak, s a szakmán belül kiéleződtek a – sokszor stiláris vitákkal álcázott – egzisztenciális feszültségek.

A verseny nemzetközi zsűrije is komoly vitákba keveredett néhány résztvevő jazz-ille­té­kességéről. Mi már és mi még jazz? Amióta jazz létezik, a legtöbb újítás éppen jazz-voltának kétségbe vonása miatt ütközött falakba. Emiatt (is) jellemzi macska-egér viszony a kriti­ku­so­kat és az előadókat, de van emiatt elég viszály a muzsikusok között is. "Binder Károly zenéje nem jazz, hanem improvizatív kortárs zene". "A Makám együttesnek is csak annyi köze van a jazzhez, hogy tagjai időnként rögtönöznek" – hangzottak az ellenérve most. Volt olyan zsűritag, aki nem is akarta őket figyelembe venni a pontozáskor.

Az biztos, hogy a jazzben nincs idő kivárni az utókor ítélkezését. Különösen nem Ma­gyarországon, ahol a kevés megjelent lemez korántsem dokumentálja a muzsikusok alkotói pályáját. Érthető a harc az adódó lehetőségekért, de nem szabadna annak bekövetkeznie, hogy az erőszakosabb, élelmesebb érdekképviselet torz értékrendhez vezessen. Ezért volna fontos, hogy minél több képzett muzikológus, szakíró vegyen részt a szélesebb "jazztudat" formálá­sá­ban. Kis ország vagyunk, élénk komolyzenei élettel, bimbózó rétegkulturális jelenségekkel. A jazz is már jó negyedszázada különösebb időjárási viszontagságok nélkül igyekszik szárba szökkenni. Művelői nem egységesek: vannak, akik kijárták az iskolát, és folyékonyan beszélnek az elsajátított nyelven, míg mások saját szókészletet és grammatikát választanak közlendőjük kifejezéséhez. Amazok a "jazz" minősítést is megvonnák emezektől "elfajzott, érthetetlen avantgárdizmusuk" miatt; emezek viszont úgymond "zenét" akarnak játszani, nem kész mintákat másolni. A kétfajta felfogásra azonos nemzedékbeliekből is adódik példa: Lakatos Antal és Dresch Mihály.

Nem kétséges, a szorosabban vett "jazz-terminológia" alapján Lakatos jobb szaxofonos, mint Dresch. Frazírozása, dallamformáló képessége, harmónia-érzékenysége, a jazz-hagyományokban gyökerező, de a korszerű hangzáseszményeknek elkötelezett zenésszé teszik. Ideálja a sokféleség, nem akarja magát egyetlen stílus vagy irányzat mellett sem megkötni, hanem igyekszik minden környezetbe harmonikusan beilleszkedni, s a feladatokat egyéni képességei szerint megoldani. Célja az egyéni, csak rá jellemző szaxofonhang kimunkálása. Nem vátesz-elhivatottságú, játékára biztos szakmai ismeretek a jellemzőek, és tudatosan vállal populárisabb kifejezésmódokat, mert minél több emberhez akar szólni.

Dresch Mihály ösztönös zeneisége számára a jazz nem elsősorban harmóniamenetek, ritmusképletek, frazírozási módok összessége, hanem a "helyzet" megragadásának eszköze. Ez a helyzet az adott történelemben, kultúrában gyökerezik, s nem véletlen, hogy párhu­za­mo­kat a hatvanas évek néger avantgárd törekvéseiben talál. Csakhogy amíg indíttatásban, ér­zet­ben felfedezhetők hasonlóságok, a Dresch együttes más hagyományokból, zeneiségből, gon­dolatforrásokból merít, ezért zenei nyelvezete sem lehet kizárólag amerikai, hanem magyar és kelet-európai vonatkozású. Ez utóbbi zeneiség tágassága adhatja az alapot ahhoz, hogy önazonosságukat sajátosságuk felmutatásával érjék el. Zenéjük lüktetése, időkezelése (parlando-rubato), harmóniakészlete (pentaton) különbözik a swing-bop iskoláétól. Nem a közönség megnyerésére, hanem a szembesítésre törekszenek. Fogalmazásmódjuk nyers, erő­teljes, konvenciómentes. Meglehet, technikailag nem mindenkor a kívánt szinten, ám akkor is olyan expresszivitással, életerővel, ami, ha nem feledteti is a jazz-iskola hiányának (időnként Grencsónál tapasztalható) jeleit, de másodlagossá teszi azokat.

A rádió jazzversenyén sem Lakatos Antal, sem Dresch Mihály nem vett részt. Benevezett viszont csaknem harminc együttes és szólista, akik közül kilenc jutott be a döntőbe. A nagy­díjat Binder Károly nyerte el "Kontinentspiel" című darabjával. Ez az akusztikus és preparált zongorán előadott mű szép példája annak, hogyan párosulhat a technikai megalapozottság az eredeti mondanivalóval. Binder egy ideje tudatosan dolgozik a "világzene", vagy "zenék fölötti zene" koncepciójának kimunkálásán, ez a szerzeménye hűen tükrözi a zenei kultúrákat és stiláris eszközöket egységbe foglaló törekvéseit. A hosszú darab belső kohézióját a szemlélet határozottsága teremti meg. Előadásmódjában valóban sok a nem jazz elem, játéka mégis eredendően jazzes indíttatású. Komoly muzsikus, nagyratörő programmal.

A Művelődési Minisztérium díját a No-Spa együttesnek ítélte a zsűri. A fiatal csapat meglepően érett, letisztult játékkal jelentkezett. Hangzásviláguk a cool stílust idézi, modern harmóniákkal és ritmusokkal. Érdekes volna tudni, mi vonz egy mai komponistát – Farkas Mihályt – ilyen intellektuális, kontrollált világhoz. A zenekar jeles tehetségei a Cvikovszky fivérek, a bőgős György, illetve a szárnykürtöt magyar viszonylatban egyedülálló líraisággal megszólaltató Gábor.

A KISZ KB díja a Synapsis együttesé lett. Nagy öröm tudni, hogy Süle László zongo­rista személyében – aki szólistaként is bejutott a fináléba – olyan eredeti gondolkodású mu­zsikussal gyarapodott a magyar jazzvilág, aki képesnek ígérkezik a szintézisre: a hagyomá­nyok és a kortárs hangzás ötvözésére. Nem az éppen divatos hangzásokra kacsingat, hanem a jazz progresszív, kamarazenei vonulatába illeszkedve harmóniai (politonalitás) és ritmikai újításokkal él egyéni hangvételű szerzeményeiben. Improvizációinak kifejezésteljessége, az előadásmódját átható kemény, jazzes "feeling" magával ragadja a hallgatót.

A döntő negyedik (Debrecen város által felajánlott) díja a Vasváry kvintettnek jutott. Az együttes a fúziós zene nyomvonalán halad, hangszereléseik változatosak, igyekeznek kerülni a sablonokat. Tonális zenéjük jellegzetessége az elektromos és akusztikus hangszerek egymásmelletiségére épülő hangzás, ebben az együttes profi erényeket mutat. Csepregi Gyula és Gadó Gábor életrevaló szólisták; kár, hogy Zakar Zoltán csak a szintetizátort kezelte – jól –, harsonázni nem hallhattuk.

A Makám együttes zenéje az én normáim szerint is kívül esik a jazz keretein. Mégsem érzem feltétlenül szükségesnek a mundér védelmét. Improvizációkkal dúsított, "pán-etnofolk" muzsikát játszanak ritka, népi hangszereken, egyedlülálló módon dúsítva a keleti zenei elemeket a szabad rögzöntéssel. A jazz világából talán az Oregon játéka rokonítható velük. Rokonszenves, muzikális és elhivatott vonós- és fúvóshangszeresek társulása a Makám, tévútra vinne, ha a swinges jelleg erősítésére buzdítanánk őket. Őrizzék meg irányultságukat, hatoljanak mélyebbre a különféle zenekultúrák érintkezési lehetőségeinek feltárásában, s akkor ők válnak önmaguk mértékévé.

Pleszkán Frigyesről nem jó szívvel ejtek szót ez alkalomból. Kiemelkedő tehetsége, rendkívüli zongorista adottságai régóta nyílvánvalóak, s ez alapján az ő fejére kellett volna kerülni a koronának. Hogy nem így történt, hogy az elismerés az elmélyült koncepciózus zenei gondolkodást méltányolta, arról az ő már-már attrakcióba illő programja is tehet. Vajon mikor szedi már magát rendszerbe, s mikor veti le az Oscar Peterson virtuóz epigonjának maga választotta jelmezét? Ismét csak sajnálkozhatunk azon, hogy képességeit szertelen magamutogatásban, tehcnikai fogások bűvészi halmozásában élte ki.

Snétberger Ferenc alkatilag gyökeresen különbözik Pleszkántól, de eredménytelensége hasonló fogantatású. Ő csendes, visszafogott, a maga személyiségét félénken előtáró mu­zsikus. Hangszeréhez fűződő viszonya megkapóan bensőséges, nyilvánvaló a vonzódása a latin harmóniákhoz és ritmikához, technikai képzettsége kiemelkedő; mégis, szerzeményeiben nehezen érhető tetten a határozott vonalvezetés, az egyértelmű megnyilatkozás. Mintha stúdiumokat, bonyolult skálameneteket, ördöngős fogásokat rögtönözne, értelmezhető irány nélkül.

Az Aquarell együttes modern main stream zenével jelentkezett. Zongora, gitár, bőgő, dob felállásban játszottak, látható átéléssel. Az anyanyelvűség azonban, ami az ilyesfajta zenéket igazán élvezhetővé tenné, még nincs teljesen a birtokukban. De honnan kaphaták éltető nedveiket az ágas-bogas oldalhajtások, ha a jazz-életfa törzse elsorvadna? (Darvas Attila érett bőgőzése máris figyelmet keltett.)

És most a fesztivál fő programjairól. Gonda János együttese a Zeneakadémián tavasszal hallott Improvizációk nyolc hangszerre című kompozíciót szólaltatta meg. Jó érzés, hogy a kortárs zene és a jazz kapcsolatát sokrétűen, izgalmasan példázó darab élete nem ért véget egyetlen előadással. Magam a pesti változatot dinamikusabbnak éreztem, de a kedvező fo­gadtatás újfent igazolta, hogy a közönség szívesen fogadja a nagyobb lélegzetű, több tételes szerzeményeket, ha érzi az átgondoltságot – még akkor is, ha ezek elvonatbb eszközökkel élnek.

A jazz gyökeresen más – életrevalóságát szintén bizonyító – oldalát villantotta fel Tom­my Vig és a Super Trio laza örömzenéje. A nagy tudású, a jazz nyelvét tökéletesen beszélő vir­tuóz muzsikusok boldogan lubickoltak az örökzöldekben, amiben a népes közönség is nagy kedvét lelte. Tommy Vig elismert nagyzenekari tekintély a tengeren túl, de most Debrecenben meggyőződhettünk arról, hogy a vibrafonnak is nagy mestere. Azonnal megtalálta a hangot Vukán Györggyel és együttesével, és nagyszerű rögtönzésekkel ragadtatták tapsokra a bra­vú­rokért hálás hallgatóságot.

A sportcsarnokban lépett a színpadra Tomsits Rudolf kiváló jugoszláv muzsikusokból álló modern main stream kvartettje. Különösen Bora Rokovic zongorista volt elemében. Csa­lódást okozott viszont Bireli Lagrene triója. Nem azért, mert mindenáron Django Reinhardt mai kö­vetőjét keressük benne, hanem mert sematikus rock-blues programmal igyekeztek meghódí­ta­ni a közönséget. Lagrene nagyon jó gitáros, szinte "folyik" belőle a zene, dal­lamérzéke, im­provizaációs technikája kiemelkedő, de jobban örültünk volna, ha jazz-énjének enged na­gyobb teret.

Aki Takase másodszor szerepelt Debrecenben. Technikailag képzett zongorista, aki kro­matikus hangfürtökből pillanatok alatt képes lírai hangulatba váltani. De éppen az eklek­ti­kusság kelti a gyanút, hogy nincs saját zenei világa. Európában mindenesetre kuriózum je­lenléte. Csakúgy, mint Pege Aladárnak volna Japánban. Duójuk olyan alkalmi együttes já­téknak bizonyult, amely nem hozta az, amit várni lehetett tőle. Ha egy produkció mércéje az, hogy technikailag milyen nehéz, sőt ördöngős megoldásokat sorakoztat fel, akkor egyértelmű lelkesedéssel kellene ünnepelnünk. Ha viszont két ember egymásra találásából fakadó, csak ebben az összeállításban létrejövő minőséget keresünk, akkor hiányérzetet hagyott játékuk. Rejtve maradt a zene lelke, nem kaptunk választ a miért kérdésre. Pege bőgős kvalitásait nem érheti rosszindulatú megjegyzés, de hogy ismét szólóban, illetve alkalmi duóban vett részt a legrangosabb hazai eseményen, azt jelzi, nincs állandó csapata, hiányzik saját alkotói közege.

Zavarba ejtett a Szakcsi Béla-Lakatos Dezső-Torma Rudolf-Jávori Vilmos kvartett játéka. A magyar jazz két rendkívüli tehetsége – Szakcsi Lakatos Béla és Lakatos Ablakos Dezső – évek óta nem jelentkezik a képességükhöz méltó zenével. Akiknek ilyen istenadta érzékük van a jazzhez, azoktól okkal várják el, hogy mindig megfelelő szinten képviseljék magukat. A várakozást nem lehet összefércelt műsorral, felmelegített standard-konzervvel kielégíteni. Önálló megnyilatkozásra, koncepciózus zenei jelenlétre volna már szükség.

A szovjet Igor Brill együttese alighanem tévedésből került a hajdúság fővárosába. Lassacskán tele a világ kiváló, eredeti szovjet jazzmuzsikusok nevével, de nekünk be kell érni utánérzésekkel. Meg kellene vizsgálni, hogy vajon helyénvaló-e a kiválasztás és a delegálás módja. Sem a szovjet jazznek, sem a debreceni fesztiválnak nem használ, hogy érdemtelenül, formális nevezések révén kerüljenek szovjet zenekarok a programba.

Nem volt szerencsés a finn-magyar műhely összeállítása sem. A modernebb felfogású finn muzsikusokhoz hagyományosabb beállítottságú magyar zenészeket választott a rádió, s az ellentmondás hamar nyilvánvalóvá vált. A muzsikusoknak és a közönségnek egyaránt kellemetlen perceket gondosabb előkészítéssel kellene megelőzni.

A lengyel New Presentation együttes 1985-ben megnyerte a Nemzetközi Jazz Szövetség európai tehetségkutató versenyét. Debrecenbe eggyel kevesebben, kvartettben érkeztek trom­bita és ritmusszekció felállásban. Kidolgozott, korszerű hangvételű, a jazz hagyományaiban gyökerező műsoruk valószínűleg kedvezőbb fogadtatásban részesül, ha a közönség előzetesen részletesebb tájékoztatást kap az együttesről.

Jasper van`t Hof ugyancsak visszatérő vendége a fesztiválnak. Pár éve mintha nagyobb izgalom kísérte volna fellépését, pedig zongoratudása nem csökkent azóta. Visszafogott, lírai programjában akusztikus zongorán és szintetizátorokon egyaránt játszott. Szerzeményei dal­lamban és harmóniákban gazdagok, bár esetenként kísérletieknek tűntek. Európai jazz volt ez a romantikus-klasszikus kultúra igézetében. Van`t Hof holland és fehér: a blues nem az anya­nyelve.

Nem úgy, mint James "Blood" Ulmernek. Ez a fekete bőrű amerikai gitáros nehezen meg­határozható zenéjével fejtörést okozott a jazz híveinek. Free-funk? Fekete rock? Avant-funk? Ilyesfajta jelzők forognak muzsikájával kapcsolatban. Debrecenben szenvtelen hangján énekelt is Amin Ali fémes, funkys basszusgitározása és Calvin Weston lendületes, rockos dobolása kíséretében. Gitártechnikája egyéni: a témákat és a szólókat a két felső húr egyidejű lefogásával, többnyire kvint és szext hangközökben intonálta, miközben basszushangokkal és akkordbontásokkal tömörítette a hangzást. Eredetisége mindenekelőtt sodró erejű, sötét tó­nusú – és érzelemgazdag! – szólóinak koherens építkezésében nyilvánult meg.

Rendhagyó hangszerösszeállítással jelentkezett az NDK-beli Manfred Schulze: együtte­sében négy szaxofon és egy pozan kapott helyet. Gyakran lekezelő mosoly kíséri a keletnémet zenekarok elszánt avantgárdizmusát, pedig oka van annak, hogy ott ez a jazz vezető iránya lehet. Schulze átgondolt, komoly programja remélhetőleg segít oldani a tartózkodást, nyel­ve­zete ugyanis érthetőbb fogalmakkal is élt. Bármit játsszanak is a keletnémet muzsikusok, ta­gadhatatlan, hogy előadásukat mindig rendkívüli odaadás, a közlés elemi kényszere hatja át. E tekintetben akár példaként is állhatnának egyes magyar muzsikusok elé.

A fesztivált ez évben a dixieland zenekarok vasárnap délelőtti, remek időben és han­gu­lat­ban, fölöttébb nagy érdeklődés mellett megtartott műsora zárta. Kell ez a szín a palettára, s ez a program ki van találva. Itt mutatkozott be az 1985 őszén tapasztalt és fiatal muzsikusokból alakult Debrecen Dixieland Band. A nyolctagú csapat lelke és motorja Gyarmathy Zoltán szaxofonos, aki, ha annak idején ösztönzőbb környezetbe kerül, az ország vezető fúvósai közé fújhatta volna be magát. Ízes rögtönzései ma is élményszámba mennek, s reméljük, hogy szó­listatársai felnőnek melléje. Ami a DDB színpadi jelenlétéből még hiányzik, azt a BDB, azaz a Benkó Dixieland Band magabiztos könnyedséggel teremti meg. Persze, ne feledjük: hatá­ro­zott fellépésük, profi megszólalásuk, kapcsolatteremtési képességük mögött három évtized munkája húzódik meg. Ennek is köszönhető, hogy az utolsó naptól jó emlékkel búcsúzhatott a XV. debreceni jazzfesztivál közönsége.

(Jazz, 1986)