Meddig fesztivál? XVI.

Az 1987-es debreceni jazznapok alighanem, mint mély­pont vonul be a fesztivál tizenhat éves történetébe. A városi sportcsarnok felújítása miatt az időpont július közepéről kénysze­rűen október végére került át. S bár a költségek meghaladták az egy évvel azelőttit, a fesztivál jóval szürkébb mezőnyt vonultatott fel, mint a korábbiak.

Nagy nemzetközi sztárokat hiába várt az ember: ismeretle­nek mellett régi, bejáratott nevek köszöntek vissza a műsor­lapról. A ter­ve­zetben az utolsó pillanatban is akadtak válto­zások, s ez ismételten arra utal: koncepció nélkül, az éppen adódó lehetőségek megragadásával állt össze a fesztivál közreműködőinek listája.

Kétségtelen tény, hogy a szűkös valutakeret behatárol­ja a lehetőségeket, de átgondoltabb előkészítéssel, tudato­sabb tervezéssel a jelenlegi feltételek között is karaktere­sebb fesztivált lehetne (kellene) rendezni. Ehhez azonban több kezdeményezőkészségre és újító hajlamra volna szük­ség. Akadnak például Európa keleti és déli részén olyan tehetséges muzsikusok, akiknek meghívása nem kíván sztár­gázsit – csak a helyzet, a kínálat ismeretét.

Csütörtök

Már e kezdet sem indult túl ígéretesen. A Super Trió, a legösszeszokottabb, legprofibb magyar jazzegyüttes játé­kából ezúttal hiányzott a megszokott ihletettség, előadásuk így in­kább a rutinra támaszkodott. Szólistájuk, Bontovics Kati szereplése rejtélyek elé állította a közönséget, a máskor oly dinamikus énekesnő most mintha nem lett volna telje­sen tudatában helyzetének, mintha egy másik világban léte­zett volna.

Szabados György most egy ,,majdnem új” művel és nagyzenekarral érkezett Debrecenbe: október elsején, a zenei világnapon, Tatabányán volt a bemutatója Régi zene című kompozí­ciójának, amit itt a Periférikus koncert elő­adása egészített ki. A huszonöt perces darabból sugárzó erő és intenzitás fizikai értelemben is lehengerlő: az emberben rejlő ősi érzeteket, in­dulatokat mozgósítja pozitív hatással. Eszközeiben különbözik az energiazenék másutt hasz­nála­tos formáitól: a pentatónia illetve tizenkét fokúság, a szim­fonikus megkomponáltság, illetve a szabad improvizáció egyidejű érvényesülése, továbbá a ritmus meghatározó, erő­teljes jelenléte Kelet és Nyugat zenéinek szintézisét ered­ményezi.

Szabados György...

...és együttese

Így sem volt könnyű dolga a szabadosi zene hangulatá­ba magát beleélő közönséggel az angol Level Two (Első emelet) együttesnek. Vezetője, a rokonszenves George Haslam bari­tonszaxofonos harmadszor járt Debrecenben; előző együttesével, a Siger Small Banddel 1983-ban emlé­kezetes sikert aratott a sportcsarnokban. Új zenekara nél­külözi amannak robbané­konyságát, dinamizmusát: az angol free jazznek azt a vonalát követi, amely nem az erőimpul­zusokra, hanem a kontrolláltan szabad improvizációkra he­lyezi a hangsúlyt.

Igazi happy hangulatot varázsolt viszont a színpadra a zeneileg egyneműbb – és egy­szerűbb – programmal je­lentkező Berki Tamás és együttese. Berki vérbeli előadó­ egyéniség, aki jól ismeri a színpadi hatás mechanizmusait, s még koreografált megnyilvánulásaiban is képes a spon­taneitás érzését kelteni. Humora és (ön)iróniája ügyesen al­kalmazott feszültség­oldó eszköz. Standardeket, bluesokat, saját funky szerzeményeket énekelt nagy kedvvel, megszo­kottan változatos énektechnikával, öttagú együttese kísére­tével, amelynek hangzását Kruza Richárd vibrafonjátéka árnyalta.

Péntek

Trombitása nélkül érkezett a No-Spa együttes, a hiány rányomta bélyegét játékára: a sebtiben áthangszerelt main stream kompozíciók meggyőződés nélkül, rutinszerűen hangzot­tak el. A zenekarban egyébként jelentős személy­cserék történtek, tagja lett a sokoldalú harso­nás Gőz László, a bőgőt pedig az éppen ügyeletes tehetség, Hárs Viktor kezeli. Biztosak lehe­tünk abban, hogy a No-Spának nem ez volt az igazi arca.

Némiképp meglepetést keltett viszont – kellemes érte­lemben – Török Ádám MRC nevű triójának bemutatkozá­sa. A változatos, tiszta logikával szerkesztett, levegős kom­pozíciókat a zenekarvezető fuvolistán kívül György Ákos billentyűs, Tarján Zsolt basszusgitáros és egy dobgép szólal­tatta meg.

Este Igor Nazaruk és együttese a teljes ismeretlenség­ből lépett a sportcsarnok nem túl nagy létszámú közönsége elé, teljesítményük ezért kétszeres elismerést érdemel. Az együttes vezetőjének Keith Jarrett-reminiszcenciákat éb­resztő szólója ugyan még nem kötötte le tel­jesen a figyel­met, de ezt követően a kvartett többtételes, nagy lélegzetű programzenéje már osztatlan sikert aratott. Az alapvetően tonális, a megkomponáltság és a funkcionális rögtönzés har­monikus arányait megteremtő zenedarab elmélyült műhely­munkáról tanúskodott.

Felfokozott érdeklődés előzte meg az egykor legendás hírű trombitás, Chet Baker magyar­országi bemutatkozását, ami sajnálatos módon a fesztivál negatív szenzációjává vált. Ez a másfél óra a jazz-életformában felőrlődő muzsikus em­beri-zenei leépülésének fájdalmas drámája lett. Borostásan, zokni nélkül, lecsupaszult, öregedő hipster benyomását keltve jelent meg a színpadon Baker, az utóbbi években állandó európai partnerei, Michel Graillier – zongora, Nicola Stylo – gitár, fuvola, illetve egy alkalmi bőgős (Rocky Knauer) kíséretében. Játékának első húsz perce a régi idők varázsát idézte. Aztán – talán a stimulálószer fokozódó hiánya miatt – Baker egyre nyughatatlanabbá vált. Lete­remtette zongoristáját, maga a dob mögé ült, és rossz tempó­jával kizökkentette társait, majd egyujjas zongora-improvi­zációkra vállalkozott. Türelmetlensége oly mértékűvé foko­zódott, hogy cókmókját összeszedve lero­hant a színpadról.

Chet Baker kvartettje

Amikor a nyolcvanas években a free játékfelfogás módosulásának lehetünk tanúi, szinte heroikusnak számít az erőfeszítés, amellyel az NDK-beli Ullricht Gumpert Trio a szabad kifejezés képviselete mellett kiáll. Mindenesetre ezen az estén a trió meggyőzően bizonyította irányultságá­nak jogosságát. Felvonultatták a free játék teljes eszköz­tárát: játszottak „erőből", játszottak „fejből", bemutatták a free csoportdinamikában rejlő lehetőségeket, ellenállhatat­lan humorral és iróniával tették nevetségessé az elavultat, a sablonosat, sőt saját free zenéjük panelfordulatait is. Külö­nösen Dietmar Diesner szaxofonos volt elemében: groteszk mozgása és mimikája zenén kívüli eszközökkel is gazdagí­totta a trió műsorát.

Babos Gyula új együttessel vett részt a fesztiválon. Fiatal, kezdő muzsikusokat vett maga mellé, s ez még inkább kiemelte az ő szerepét. Funky ritmusokra bopos imp­rovizációk – így lehetne egy mondatban összefoglalni a kvartett elektronizált zenéjét. Babos élt új gitárszinte­tizá­torának megannyi hangszínével, technikai trükkjével.

A Binder workshop délutánra hirdetett hangversenyé­ből a fesztivál időpontjára Binder Károly és Theo Jörgensman duójának fellépése lett. Bindernek különös érzéke van ahhoz, hogy kitaláljon valami meghökkentő újdonságot. Most ilyen volt koreografált „bevonulásuk” a videójáték csipogó hangjaira, szellemesen kifigurázva korunk technika­imádatát. Az már nem számított rendhagyónak, hogy a zon­gorát is kipreparálta. Ám a középső regiszterekhez nem nyúlt, így egyszerre élhetett a zongora akusztikus és perkusszív tulajdonságaival. Az el­ső, avantgárd fogantatású darab mindenekelőtt arról győzte meg a figyelmes hallgató­ságot, hogy a két zenész néhány rövid próba után mennyire érti és érzi egymást (pillérül ostinato rit­mus fölött kibonta­kozó pentaton dallam szolgált). Másodikként Jörgensman szép, klasszikus formáltságú klarinétszólóval igazolta hang­szeres képességeit; végül közösen, egy swinges rögtönzéssel (illetve annak idézőjelbe tételével) fogalmazták meg a jazz hagyományos fel­fogásához fűződő viszonyukat. Gondolat­gazdag, kölcsönös inspiratív találkozása volt ez két komoly muzsikusnak, amit a közönség is kellőképpen méltányolt.

Binder Károly és Theo Jörgensman

A sportcsarnoki estét a kacifántos nevű eMeRton nem­zetközi big band nyitotta bolgár, cseh, finn, NDK-beli, ju­goszláv és magyar szólisták, Dancso Kapitanov – trombita, Jiri Hlava – trombita, Severi Pyysalo – vibrafon, Henry Walter – pozan, Misa Blam – bőgő, Alex Deutsch – dob, Ivan Svager – szaxofon, Tomsits Rudolf – trombita, Snétberger Ferenc – gitár közreműködésével. A vállalkozás Kiss Imre szerkesztőt dicséri, akinek sikerült nemzetközi tekintélyt, az egykori Count Basie zenekarban muzsikáló, ma Európában élő Ernie Wilkinst megnyernie dirigensnek. Keze nyomán – s az előkészületekbe bekapcsolódó Tomsits Rudolf segédletével - a fellépésre egységessé formálódott a big band.

Külön bekezdést érdemel viszont a Magyar Jazz Kvar­tett, amely ezen az estén olyan mo­dern main stream zenét játszott, ami a nagy könyvben meg van írva. Feldolgoztak hagyomá­nyosabb örökzöldeket, de választottak számokat Miles Davis és Charles Lloyd hatvanas évek­beli, modernebb repertoárjából is, mintegy jelezve kapcsolódásukat a jazz újabb, progresszív korszakaihoz. Az együttes érzelmi töltés­ben és improvizációs készségben egyaránt kiválót nyújtott. Szakcsi Lakatos Béláról örömmel írom le, hogy végre igazi feelinggel, dinamikus muzikalitással zongorázott, Csepregi Gyula „felnőtt módra kezelte szaxofonját, Vasvári Pál és Jávory Vilmos pedig abszolút megbízható ritmusalapokat teremtett a rögtönzésekhez. Nagy tapsot kapott az együt­tes finn vendégszólistája, Severi Pyysalo vibrafonos, aki ördöngös, néhol azonban kissé terjengős szólóival bizonyí­totta rendkívüli hangszeres adottságait.

Vasárnap

Zárónap délelőtt, a szabadtér helyett színháztermi dixie-matinéval. Aki vette a fáradságot – nem voltunk túl sokan –, az összevethette a Molnár Dixieland Band és a Debrecen Dixie­land Band játékát, és felmérhette, miért tart­ják sokan európai színvonalúnak a szegedi együt­test. Bár so­kat fejlődtek a debreceniek is - elsősorban zenekari megszólalásban, a kiállás magabiz­tosságában, előadás­módjuk Molnárékhoz képest iskolásnak, didaktikusnak tűnt. Molnárék stílusismerete, hangszerelésbeli jártassága (főként a dinamika árnyalt használatával) és improvizációs képességük nyilvánvaló. Játékukban minden olyan termé­szetesen, magától értetődően volt a helyén (pedig a beteg Garay Márta helyett Weszely Ernő vendég­zongo­ris­tával dol­goztak), hogy még azokat is a maguk oldalára állították, akik egyébként nem hívei a dixieland zenének.

(Coda helyett: Most látom csak, hogy arról a fesztivál­ról, amelyet a bevezetőben mély­pontnak neveztem, részle­teiben mégis sok említésre méltó akadt. Nos, nem történt más, mint hogy ismét tévesnek bizonyultak az előítéletek: sztárok szerepeltek halványabban, s kevésbé jegyzett elő­adók rukkoltak elő színvonalas programokkal. Végső soron tehát zenei szem­pont­ból eredményesebben zárult a feszti­vál, mint ahogyan azt előzetesen, csak a műsorlapot te­kint­ve, várni lehetett. Ez azonban nem feledtetheti a kirajzoló­dó tendencia veszélyeit; ha a debreceni fesztivál nem kap nagyobb valutáris támogatást, és nem képes megújítani kere­teit, nemzetközileg számon tartott seregszemléből lokális érvényű magyar rendezvénnyé fejlődhet vissza a következő években. Csak reménykedhetünk, hogy nem ez fog bekövet­kezni.)

(Jazz, 1988/1)