Kell-e még Debrecenbe menni? XVIII.

A cím három éve még így hangzott: Debrecenbe kéne menni. A szórend azóta felcseré­lődött, a mondat végére kérdőjel került. Nem újságírói leleményből: ez fejezi ki ma a jaz­z­kedvelők dilemmáját a debreceni jazznapokkal kapcsolatban.

Érdemes-e útra kelni egy olyan fesztiválért, amely hevenyészett, az utolsó pillanatban is változó programmal várja az érkezőket; s amelyből jószerivel minden kiveszett, ami ünnepi alkalommá avathatja a muzsikusok „nagy" seregszemléjét? Ezt fontolgatják azok, akik a jazz­napok meg-megújuló közönségét alkotják, s akik jövőre már nemcsak fontolgatnak, hanem döntenek. Mégpedig talán úgy, hogy Wiesen és a Kamaraerdő után nem kíváncsiak arra, amit fesztivál címén a Magyar Rádió és a Kölcsey Művelődési Központ nekik kínál.

Mi lesz Debrecennel közönség nélkül?

S mi lesz Debrecennel muzsikusok nélkül?

Hangversenyeket még csak-csak rendezhet a Rádió 50-100 ember előtt, hiszen úgyis a felvétel számít. De mi történik akkor, ha – mint most – a magyar élmezőny is távol marad a fórumtól; vagy, mert az egy héttel korábbi kamaraerdei találkozó koncepcionálisan jobban vonzza (Szabados, Dresch, Grencsó, Binder, vagy, mert egy alkalmi nyugati haknit többre taksál a legrangosabb hazai jazzeseménynél...?

Akkor meghal a fesztivál, és jóvátehetetlen kárt szenved az amúgy is agonizáló magyar jazzélet.

Egy idő után az ember belefárad abba, hogy borsóként hányja a falra észrevételeit, gon­dolatait. A végjátszmákban nincs helyük az érzelmeknek, csak a világos és egyértelmű sza­vaknak. Vegyük hát számba az okokat, amelyek a debreceni fesztivál elsorvadásához vezet­tek.

1.  Érdektelenség, fejetlenség, ötlettelenség a szervező Rádió részéről.

2.  Változatlan, a (nyugati) meghívási lehetőségeket beszűkítő valutakeret.

3.  Önállótlanság, a valódi érdekeltség hiánya a debreceni rendezők munkájában.

Az eredmény: három nap hangulattalan jazz; olyan provinciális fesztivál, amely szé­gyenkezésre késztet a külföld előtt.

Vannak persze eredmények is. Például sörkert nyitása a Kölcsey Művelődési Központ parkjában, ahol hamvas Spatent csapoltak dixie-muzsika és ECM-lemezek kíséretében. S eredmény az is, hogy szombat este John Scofield nevére több mint ezer ember összegyűlt a sportcsarnokban, ahol a hangulat majdnem a régi szép időket (Oregon, Steps, Garbarek) idézte. Ugyanott pénteken öt-hatszázan lézengtek.

Vitatható viszont, hogy a blues-programok beiktatása eredménynek számít-e. Kétség­te­le­nül szükség van a legfiatalabb korosztály megnyerésére, zenei szempontból azonban aligha nyomatékos érv Deák Bill Gyula, a Hobo Blues Band, a Palermo Boogie Gang vagy a Mini Rt. szerepeltetése. Ezek az együttesek ugyanis nem blues-t, hanem a rock-blues magyarított változatát játsszák, helyük tehát inkább rock-fesztiválon volna. A jazznek csak jó jazzel lehet megnyerni a közönséget – az energiákat inkább ennek megszervezésére kellene fordítani. E nélkül csak kvázi fesztiválról beszélhetünk, kvázi jazz-zenével.

(A program: július 20: Palermo Boogie Gang, Muck Ferenc együttese, Trio Priest and Big Cork – Lengyelország, Camera 06, Szakcsi Lakatos Béla. Július 21: Molnár Dixieland Band, eMeRTon big band, Ivan Svager együttese – Jugoszlávia, Hermeto Pascoale együttese – Bra­zília, Trio Stendhal, Deseő Csaba és az Eckert kvartett – Csehszlovákia. Július 22: Debreceni Dixieland Band, Mini Rt., Boris Pilleri Duó – Svájc, Hobo Blues Band, Los Papines – Kuba, John Scofield trió – USA, Super Trió + Allan Praskin – USA, Deák Bill Blues Band, Csepregi Gyula együttese. Július 23: Debreceni Dixieland Band, Lucky Boys Dixieland Band.)

A fesztivál két külföldi sztárja John Scofield és Hermeto Pascoale volt. Scofield akusz­tikus trióval érkezett, a rendkívül intenzíven doboló John Riley-vel és a masszívan bőgőző Anthony Cox-szal. Bemutatták, milyen a világszínvonal, az amerikai profizmus. Feszültség, sodró lendület, szabad mozgás a ritmikai alapokban („a fejükben van a négy" -jegyezte meg elismerőleg egy magyar muzsikus), s teljes egység. Scofiel oktávjátéka időnként Wes Mont­gomery-t idézte.

Hermeto Pascoale együttese, mint várható volt, latin zenét játszott, populáris hangvétel­ben, nem ritkán bonyolult hangszerelésekkel. A zenekar tagjainak aktivitása, odaadó színpadi jelenléte példaértékű volt. Ugyanez a dinamizmus jellemezte a Los Papines ütős együttest is, amelynek folklorisztikus programja kellemes színfoltja lett a fesztiválnak.

A külföldiek közül sikert aratott a szokatlan hangszer-összeállítású (fuvola, szaxofon, basszusharsona) lengyel trió kerekded, ám kissé kiszámítható kompozíciókból megszerkesz­tett műsora.

S a magyarok?

Muck Ferenc együttese – más híján – kétszer is helyet kapott a programban. Másodjára maga­biztosabban zenéltek, de a tagok szólisztikus adottságai ellenére műsoruk stílustalan, amolyan téma-improvizáció-téma típusú „tekerős" magyar jazz maradt.

Szakcsi Lakatos Béla legújabb fazonját és zenéjét vitte Debrecenbe: elegáns zakójához és kalapjához neoromantikus „new age" muzsika társult. Ügyes fogás üzletileg a new age elne­vezés, a vevő tud­ja, hogy mit kap a pénzéért: melodikus, nem túl bonyolult, a moll-hangzást előnyben részesítő harmo­nizációjú, technikailag tökéletesen kivitelezett darabokat. Szakcsiban mindez benne van, de Szakcsi nem csak ennyi – volna, ha nem kötné szerződés a GRP lemeztársasághoz. De köti, s hogy a normákat nehezen tűri, azt kihallhattuk előadás­módjából: nagy dinamikával játszotta a darabok többségét, életet lehelve az előre gyártott zongoradarabokba.

Az eMeRTon big band ismét jól szólt, hála Tomsits Rudolf avatott kezeinek és zenekar­vezetői rátermettségének. Szép szólóval ékesített egy lassú balladát az angol bariton­szaxo­fonos, George Haslam. A Trio Stendhal ismert programját nyújtotta, a szokásosnál talán kevesebb inspirációval, beleszürkülve a fesztivál egészébe. Deseő Csaba szólistaként a cseh Vojtech Eckert akusztikus kvartettjének vendége volt. Régebbi és újabb standardokat ját­szottak cizelláltan, elegánsan. Érdekes volt a kontraszt Deseő hagyományosabb, szvingelő játékmódja és a másik hegedűs, Martin Zbrozek modernebb, nyersebb felfogása között.

A Super Trio amerikai szólistával, Allan Praskin altszaxofonossal szerepelt. Különös ellentét: a trió talán a legprofibb magyar ritmusszekció, játéka egy idő után mégis unalmassá vált. Alighanem azért, mert zenéjük kiszámítható, nem tartogat meglepetést, újszerű megol­dásokat. Praskin kimunkált technikájú, kissé narcisztikus hajlamú szaxofonos; többre jut­hat­na, ha kevesebbet fújna.

Csepregi Gyula ma már az egyik legkitűnőbb magyar szaxofonos: tónusa árnyalt, impro­vizációi gördülékenyek, fantáziadúsak. Zenei világa a modern main stream és a fúziós zene határain keresendő, önálló együttese is ilyen programmal jelentkezett (Tóth Gyula – gitár, Zsoldos Béla – vibrafon, ütők, Vasvári Pál – bőgő, basszusgitár, Demeter László – dob). Szerzeményeikben igyekeztek meghaladni a hagyományos struktúrákat, változatos építkezési módokkal éltek. Stílusuk még nem kiforrott, de benne van a lehetőség, amit akkor tudnak majd felszínre hozni, ha a minták követése helyett önmaguk belső útjait járják végig.

A Camera 06 együttes rock-jazzt játszott, így kissé elütött környezetétől. Hangszereléseik kidolgo­zottak, de hatásukat mérsékli, hogy a billentyűs Berki Norberten kívül nincs igazi jazz-szólista a csapatban.

A dixieland zenekarok funkciójuknak megfelelően kellemes hangulatot teremtettek. Elő­ször szerepelt Debrecenben a Lucky Boys: tehetséges fiatalok, kitűnő fúvósokkal, látványos előadásmóddal.

Kell-e tehát ezek után Debrecenbe menni? Valahová menni kell élőzenét hallgatni, mert a jazz lényegét csak ilyen formában közelítheti meg a hallgató. A debreceni fesztivál megrende­zésével eddig missziót töltött be a Rádió. A körülmények az utóbbi két-három évben alap­vetően megváltoztak (világútlevél, infláció, alternatív fesztiválok) – kérdés, tudnak-e ehhez alkalmazkodni a szervezők. A lehetőség elvben nem kizárt, de ezért Debrecen városnak is nagyobb erőfeszítéseket kell tennie. Tudomásom szerint erre megvan a szándék, s ez némi reményt ad a jövőre. Igazi változást azonban csak az hozhat, ha megszűnik a kulturális elosztás központosított, diktatórikus jellege, s a nagyobb vidéki kultúrcentrumok önálló valutagazdálkodási jogot szereznek. Csak ekkor lehet majd felszámolni a Rádió mára egészségtelenné, öncélúvá vált monopóliumát, s megteremteni az önálló kezdeményezések esélyegyenlőségét.

Átmeneti időket élünk, s a debreceni jazznapok sorsa e frusztráció pontos tükre. Diktatúra és demokrácia küzdelme folyik az országban, amely harc a jazz jelenét és jövőjét is alapvető­en meghatározza. Azt már tudjuk a történelemből, hogy a diktatúra semmilyen művészetnek nem melegágya; most annak megtapasztalása következne, hogy a demokrácia viszonyai között mire juthatnak az önkifejezés olyan formái, mint például a jazz. Fohászkodjunk érte.

(Jazz, 1989/2)