Dzsessztelenül XIX.

Hát véget ért az egy híján huszadik is: vasárnap délben a sörkertnek átkeresztelt Kölcsey parkban a Molnár Dixieland Band zenéjével befejeződött a 19. debreceni dzsessznapok rendezvénysorozata. A rendező művelődési központ gárdája alighanem nagy meg­könnyeb­büléssel vette ezt a tényt, hiszen két héten belül két rangos, nagy tömegeket megmozgató nemzetközi seregszemlét kellett lebonyolítaniuk. A feladatot sikerrel teljesítették, az éves tervnek ez a passzusa kipipálható. Kérdés, hogy azok, akik eljöttek, és azok, akik nem jöttek el, miképpen vonják meg a találkozó mérlegét.

A dzsessznapok szakmai mérlegét természetesen lapunk is megvonja, ezúttal csupán gyorsjelentésre vállalkozunk. Ami a lényeg: aggasztóan megcsappant a közönség érdeklődése, a koncertek általában fél házak előtt zajlottak, s ez természetesen a hangulatra is rányomta a bélyegét. Nem így volt ez néhány évvel ezelőtt, amikor az ország minden részéből, sőt külföldről is érkező dzsesszkedvelők zsúfolásig töltötték a KMK színháztermét, a Bartók-termet, sőt esetenként a városi sportcsarnokot.

Mi változott meg? Sokan az inflációt jelölik meg az apály okaként – ennek azonban több tényező ellentmondani látszik. Magas jegyárak ide, hosszú utazás oda, az érdemleges produkciókért ma is hajlandók áldozni a fiatalok. A hangsúly az érdemlegesen van. Sajnos, a debreceni fesztivál az utóbbi években elvesztette vonzását, kínálata nem elégíti ki az igényesebbé vált publikumot. S ennek sem csupán a rendelkezésre álló anyagiak szűkössége a magyarázata. Kezdve azon, hogy a reprezentatívnak éppen nem nevezhető műsorfüzet csak a második napra készült el, folytatva azzal, hogy valamirevaló konferálást az egész fesztivál ideje alatt nem hallottunk, egészen odáig, hogy még az utolsó napokban is történt változás a műsortervben, s hogy hiába kereste valaki a plakátokat az ország nagyobb városaiban – egy sor anomália kíséri a dzsessznapokat, amelyek megszüntetése nélkül jelenlegi formájában aligha van jövője a rendezvénynek. Felülvizsgálatra szorul a fesztivál egész koncepciója, előkészítési, rendezési gyakorlata, s újra kell gondolni azt is, mi a célja a vállalkozással Debrecennek. Ne feledjük, mert a tíz évvel ezelőtt itt jártak sem felejtik: a fesztivál maga elé állított mércét. A múlt kötelez, s ha a rendezvény megtartása mellett dönt, a varos is csak ezt a követelményt állíthatja a jövő szervezői elé.

Persze, azért még ezen az apályos fesztiválon is akadtak szép, figyelemre méltó teljesítmények. Ilyen volt a nagyot nyújtó Charles Lloyd, a Csik Gusztáv-Niels Pedersen duó, Philip Catherine, Lakatos Dezső, Binder Károly, a dán-magyar dzsesszműhely, a Kis Rák­fogó. Volt tehát jó zene is ezen a fesztiválon, de a kérdés nem ez, hanem az egész esemény­sorozat szellemisége, amely sajnos sokat halványult az utóbbi időkben.

Nem kívánhatunk mást, mint hogy ragyogjon ismét fényesen jövőre, a huszadik fesz­tiválon.

(Hajdú-bihari Napló, 1990)