Dicsérni, nem temetni XXV.
Alkalmi meditáció a dzsessznapok ürügyén
Merenghetnénk a jubileumon, ha nem éppen a fennmaradás volna a tét. Mondhatnánk, milyen kitűnő ötlet csak magyar muzsikusokat meghívni a fesztiválra, ha nem tudnánk az okát: a Magyar Rádió közreműködése és támogatók jelentős hozzájárulása nélkül Debrecen városának ennyire futja. Legyünk azonban pontosak: így, ebben a konstrukcióban ennyire futja.
A valaha szebb napokat megélt debreceni dzsessznapok a kimúlás határára ért fennállásának huszonötödik esztendejére. A program eljelentéktelenedésével érdekességét, az árak emelkedésével vonzását veszítette, s az utóbbi években már csak néhány tucat megátalkodott dzsesszkedvelő jelent meg a rendezvényeken. A gazdasági-társadalmi átalakulás jellegzetes közép-európai kultúrjelensége ez: az állami és önkormányzati szerepvállalás csökkenését a magántámogatások rendszere egyelőre nem képes ellensúlyozni. Ezzel egy időben megváltozott a dzsessz helyzete is. A szabadság állapotának beköszöntével elveszítette a szembenállásban megnyilvánuló politikai pikantériáját, s az lett, ami normális körülmények között lehet: igényesebb hallgatóságot feltételező rétegzene.
Itt tartunk most, 1996-ban, amikor, érdekes módon, halottaiból feltámadni látszik a főnix madár. A rendezéssel megbízott Kölcsey művelődési központ nem volt képes többlettámogatást szerezni, s úgy döntött, hogy a város által rendelkezésére bocsátott öszegből sajátos módját választja az ünneplésnek: 25 forintért kínálja a csak magyar közreműködőket felvonultató jubileumi fesztivál jegyeit. Az akció sikerrel járt, a koncertek telt házak előtt zajlottak, visszatért a régi idők várakozásteljes hangulata. Rég tapsolhatott ilyen sikeres rendezvénynek a debreceni közönség.
A program minden ízlésnek kedvezni igyekezett. A nyitó délután a Sörkertben fiatal magyar muzsikusok léptek a pódiumra, s játékuk bizonyította, hogy már jóval többek tehetségnél, hamarosan az ő nemzedékük lesz a magyar dzsessz meghatározó csapata. A Palermo Boogie Gang és Török Ádám lendületes bluesdélutánja nagyon sok érdeklődőt vonzott, a hagyományos, záró dixielandkoncerten pedig a jó formában lévő Debreceni Dixieland Jazz Band és a kitűnő budapesti Hot Jazz Bánd ringatta kellemes hangulatba a napon sütkérező hallgatóságot.
A két esti koncert eltérő világokba vitte a közönséget. Pénteken azok a muzsikusok - Szabados György és a MAKUZ zenekar, Dresch Mihály, Grencsó István - kaptak teret, akik erőteljesen kötődnek a magyar népzenéhez, a magyar zeneiséghez, és programjukban ezt igyekeznek szintézisre hozni a dzsessz kifejező eszközeivel. Dresch Mihály kvartettjével ezen az estén is hallatlan érzékenységgel és intenzitással szólaltatta meg régebbi és újabb kompozícióit, de még ezen is túltett az energiáknak és hangoknak az a zengzetes, gyönyörűséges áramlása, amely Szabados György nyolctagú zenekara révén töltötte be a termet. (A Novus Jam szerepeltetése, mivel etnozenét és nem dzsesszt játszanak, tévedésnek bizonyult.)
Szombaton az ún. magyar sztároké volt a színpad. Muck Ferenc szaxofonos kvartettjének lehengerlő funkyja magával ragadta a fiatal közönséget, de nagy sikert aratott az amúgy eklektikus, iránytalan programmal jelentkező Babos Gyula gitáros is. Szakcsi Lakatos Béla ezúttal nem eredetiségével tündökölt: standardokat játszott, mégpedig nagyon magas szinten, kvartettjében a nagyszerű Lakatos Dezső kezelte a szaxofonokat.
Ritka felállással, szextettel érkezett a fiatal nemzedék nagy tehetségű zongoristája, komponistája, Oláh Kálmán, és remekül meghangszerelt, kitűnő szólókkal megspékelt darabjai a fesztivál emlékezetes perceit szerezték (kár, hogy Balázs Elemér dobos időnként túldimenzionálta a saját szerepét).
A borúlátók aggodalmai nem igazolódtak, ez a dszesszfesztivál zenei és közönségszempontból is eseménynek volt nevezhető (bár azt soha nem tudjuk meg, hogy teljes árak esetén milyen lett volna az érdeklődés). Tény azonban, hogy egy korszak lezárult, a városnak felül kell vizsgálni a status quo-t. Ha Debrecen áldoz a dzsesszre (márpedig a múlt és a megszerzett hírnév erre érdemesít), akkor új alapokra kell építeni az elképzeléseket. A jelenlegi professzionális, de személytelen és mechanikus rendezési gyakorlat jövője leáldozott, nem beszélve arról a képtelenségről, hogy egy ilyen zenei fesztivál műsoráról a rendezéssel megbízott intézmény vezetője egy személyben dönt. A tervezést társadalmasítani szükséges, indokolt bevonni azokat a helyi erőket, civil szervezeteket, amelyek jobban érzékelik a befogadói igényeket, és szakértelmükkel képesek humanizálni a programot. Ez nem csupán a dzsessznapok kérdése: a kultúra fennmaradásának esélye a jövőben.
(Hajdú-bihari Nap, 1996)