A dzsessz napjai XXVII.

Ha tavasz, akkor rügyfakadás és dzsessz. Ilyenkor az energiatablettáktól megjön a koncert­rendezők kedve, egymást érik a hangversenyek és a fesztiválok. A budapesti, amelyik nevé­ben is a tavaszt hordozza, rendszeresen helyet ad ennek a zenének, pár éve ehhez a sereg­szemléhez csatlakozott a harmadik évtizedében járó debreceni dzsessznapok, nem beszélve az egyre jobban terjeszkedő, kecskeméti bázisú Bohém Ragtime és Jazzfesztiválról. A múlt hét végén Budapesten zajlott le a nemzetközi sztárokat felvonultató ECM-BMC kortárs- és dzsessz-zenei fesztivál is. Az ország minden szegletébe jut valami dzsessz, vagy ha nem az, hát valami dixieland, szép új világ.

Ebben a nagy bimbózásban a leglátványosabb felfutást a Bohém Fesztivál produkálta, amelyik tizenkét éve létezik, és az idén az ország tizennégy (!) városában kínál hallgatnivalót a tradicionális dzsessz kedvelőinek. Meghívottjai közül kétségkívül a Kecskeméten, Debre­cenben, Sopronban és Budapesten is fellépő amerikai Golden Gate énekegyüttes a legnagyobb attrakció, de megkülönböztetett figyelemre számíthat az amerikai Butch Thompson zongo­rista, a cseh The Prague JazzPhonics és az ugyancsak amerikai Port City Jazz Band is.

E sorok írásakor már túl vagyunk a Golden Gate debreceni fellépésén, amelyre a dzsessz-fesztivál zárásaként a református Nagytemplomban került sor. A spirituálék és himnikus dalok ihletett előadói már kétszer jártak Magyarországon, legutóbb a hetvenes évek közepén. Az 1934-ben alakult, mára intézménnyé vált együttesben az eredeti tagok közül Orlandus Wilson basszista még mindig énekel, túl a nyolcvanon is teljes értékű tagja a kvartettnek. A Nagytemplom ezerfőnyi közönsége a szeretet és a tisztelet szűnni nem akaró jeleivel méltányolta a négy fekete énekes rendkívüli teljesítményét. A kétórás koncert az előadók és a hallgatóság egymásra találásának felemelő alkalmává vált. A világhírű, szerénységében mégis rendkívül rokonszenves Golden Gate úgy képviseli a színpadi professzionalizmus csúcsát, hogy hűen őrzi ennek a zenének a vallásos indíttatását és jellegét. A két tenor, a bariton és a basszus polifonikusan egymásba olvadó, ritmikusan tagolt, szinkópált éneke az ezerszer hallott dalokat (Joshua..., Nobody Knows..., Rock My Soul, Sometimes I Feel..., Down By The Riverside) is képes volt méltóságteljes, személyes hitvallássá tenni.

Ez a belső béke és elhivattság egyre kevésbé jellemzi az egykor szebb időket megélt deb­receni dzsessznapokat, amely a Kölcsey Művelődési Központ nagytermében március 20-22. között immár huszonhetedik alkalommal várta a dzsessz kedvelőit. Hiába.

A háromnapos találkozó másfél estéjét a bohém fesztivál előadói tették ki, s vagy a cívisváros nehezen mozduló közönségével, vagy a programmal volt a baj, de két-háromszáz nézőnél több nem volt kíváncsi a bemutatkozásokra. A tradicionális és a modern dzsesszt se­hol a világon nem keverik össze a fesztiválrendezők, és ez az érdektelenségből következően Debrecenben sem járt eredménnyel.

A modern dzsessz a pénteki nyitóesten kapott teret, amelyen a mércét alulról érintő Deb­receni Jazz Combo játékát, a Szakcsi Lakatos Béla-Kőszegi Imre zongora-dob kettős élve­zetes, lendületes programját és rögtönzéseit, Pege Aladár középszerű együttesének erőfe­szítéseit és Binder Károly rendkívüli invenciózus játékát hallhatta a közönség. Tudjuk, meg­változott a világ, a hűséges dzsesszközönség nem képes megfizetni a külföldi előadók kon­certjeinek jegyárait, ám egy fesztivál arculatát a sztárokon kívül sok minden teheti von­zóvá. Ezt kellene kitalálni sok helyütt. Debrecenben is.

(Napi Magyarország, 1998)