Leonardo lova és a dzsessz XXXVI.
A jó dzsesszfesztivál olyan, mint a nemes bor: lelke van. Kell, de nem elég a zene; fontos, de nem meghatározó a környezet – ha a körülmények együttállásából nem születik meg az élmény, ami az egyediség és a rendkívüliség érzetével tölti el a jelenlévőket, az esemény múló epizódként suhan át az emlékezeten.
A debreceni dzsessznapok, az ország legrégibb és egyik legnagyobb dzsesszfesztiválja, sajátos profilt talált magának az utóbbi években: sorozatban mutatta be a műfaj kialakulásában fontos szerepet játszó amerikai városokat. St. Louis, New Orleans, Chicago és New York neve olyanokat is nagyerdei békás tóhoz csábított, akik nem kifejezetten a műfaj történetéből szerezték tudományos fokozatukat. A zöldövezet, az ingyenes koncertek, a jamboree-jelleg, az oldott hangulat s nem utolsó sorban a színvonalas produkciók felülírták a dzsessz = rétegzene minősítést, és látogatók ezreinek adták meg azt az érzést, hogy igen, valami történt Debrecenben.
Az idei, szeptember 6-9. között lezajlott 36. fesztivál új szakaszba lépett. Az amerikai sorozat lezárultával Lengyelország lett a díszvendég, a szabadtéri koncertek pedig a belvárosba, Baltazár Dezső püspökről elnevezett térre költöztek. A Kölcsey Központ, a MODEM galéria és a Déri Múzeum által határolt, kőlapokkal burkolt terület, mint a város új kulturális helyszíne, életképesnek mutatkozott, még ha az épített környezettel szemben sokan a természetit részesítenék is előnyben. (Kérdés, ki hova sorolja Leonardo da Vincinek a téren magasodó, hétméteres lószobrát.). Azt, hogy az érdeklődés miért csappant meg a korábbi évekhez képest, csak találgatni lehet. Valószínűleg a hirtelen lehűlt idő – minden nyári rendezvény fenyegető réme – játszott ebben döntő szerepet: erős elkötelezettség és némi melengető nedű szükségeltetett ahhoz, hogy valaki végig ülje a kinti koncerteket.
Az időjárás azonban nem ad magyarázatot arra, hogy a látogatottság miért maradt el a várttól a Kölcsey nagytermében rendezett két kiemelt (belépődíjas) hangversenyen, illetve a közeli dzsesszklubban tartott éjszakai zenéléseken. Az okok másutt lehetnek. A lengyel dzsesszt a 70/80-as években nagy megbecsülés övezte Magyarországon, de a hiánygazdálkodás megszűnése, a neves amerikai és európai muzsikusok rendszeres megjelenése másfelé, a sztárkultusz irányába mozdította el a szélesebb publikum érdeklődését. Pedig az erős, jól szervezett lengyel dzsesszélet kiváló muzsikusokat tud felmutatni, s a nagy öregek nyomában fiatal tehetségek nemzedékei sorakoznak. Csak éppen kevesen tudnak róluk errefelé.
Kár, mert a Debrecenbe meghívott formációk a maguk nemében mind kiemelkedőt nyújtottak. A 65 éves Tomasz Stanko trombitás azon kevés európai klasszisok egyike, akik Amerikában is tekintélyt vívtak ki maguknak. Három fiatal muzsikustársával előadott, rendkívül koncentrált, a dzsessz lényeges jegyeit a legmagasabb szinten megjelenítő produkciója a fesztivál csúcspontja lett. Az ugyancsak fiatalokból álló RGG trió impresszionista programja a szlávos érzelemvilág aurájába vonta be a közönséget. Adam Pieronczyk szaxofonos triója a kontrolláltan szabad rögtönzésből adott példát. A Prowizorka Jazz Band remekül improvizáló hangszeresei a szving stílus lendületét hozták magukkal. Krzysztof Scieranski virtuóz basszusgitáros Colors nevű, inkább instrumentális rockot mint dzsesszt játszó együttese pedig az elektronikus eszközök újszerű hangzáslehetőségeivel kevert egyéni színeket a programba.
A fesztivál, amelyen az öt lengyelen kívül tizennyolc magyar együttes illetve szólista lépett fel, a korábbinál nagyobb teret adott a különböző zenei elemeket magukba olvasztó, a dzsesszhez olykor csak áttételesen kapcsolódó törekvéseknek. Ilyen volt az etno/világzene kategóriájába sorolható, elmélyült összeállítással jelentkező Ektár, a populárisabb hangvételű Djabe, a magyar népzenei háttérre (is) építő, cimbalmot használó East Side Jazz Company. Jelen volt a dzsessz-rock is a Nalanda kissé mechanikus, a Fusio Group professzionálisan kimunkált és a László Attila Kvintett árnyaltan artisztikus előadásában. A tradicionális vonalat a Debrecen Dixieland Jazz Band, a New Orleans-i rezesbandák játékát felidéző Feketeréz Masír Band és az ötletes hangszereléseket stílusos szólókkal ötvöző Little Jazz Band képviselte. Az Amerikából haza települt Tommy Víg vibrafonos és Zsoldos Béla marimbás Üssdob elnevezésű együttese az ütőhangszereket előtérbe állító, szving alapú, show-elemeket sem nélkülöző műsorral aratott sikert. És szép gesztus volt a rendezők részéről két zongorista, az idén 75 éves Gonda János és a vak Márkus Norbert meghívása: szóló produkcióikban a dzsessz törzsvonalához kapcsolódó, azt szuverén módon értelmező egyéniségek mutatkoztak meg.
(Magyar Hírlap, 2007)