Fesztivál rövid pórázon XLI.
Idén ötödik évtizedébe lépett a legendás Debreceni Jazznapok
Csökkentsd minimumra a költségvetését, vidd az eseményt félreeső helyre, hagyd el a marketinget, tárd szét a karod, ha távol marad a közönség, a következő évben aztán érdektelenségre hivatkozva töröld a kínálatból: a kivéreztetett kulturális rendezvények sorsa sajnos a debreceni jazznapokat is elérte.
Debrecennek, úgy tűnik, már nem fontos a jazz. Az volt a ’70-es években, az a rendszerváltozáskor, az még tíz éve is, mára azonban a támogatott városi események között páriasorsra ítéltetett a nagy múltú jazzfesztivál. Kétmillió forint sok mindenre elég lehet, vonzó külföldi előadók meghívására azonban nem. Álmodozás helyett így a túlélést célozta meg a szervező Főnix Kht. (Maloschik Róbert művészeti tanácsadó közreműködésével) az idei 41. Debreceni Jazznapok megrendezésével. Szerencsére akadt egy helyszín, a sokáig használaton kívüli Retro Sörkert, amelynek üzemeltetője hajlandó volt áldozni a seregszemle befogadásáért. A fellépő zenészek ugyan a bódészerű tákolmánynál alkalmasabb színpadot is el tudtak volna képzelni maguknak, de a ’60-es éveket idéző körülmények és az afrikai hőmérséklet nem akadályozták meg őket abban, hogy tudásuk javát nyújtsák. Az adott lehetőségek között tisztességesen összeállított, színes műsornak tapsolhatott az esténként összeverődő 3-400 fős közönség.
Míg tavaly a „40 év 40 együttes” mottó jegyében szervezték meg a fesztivált, az idén három nap alatt kilenc együttes mutatkozott be, külföldiek híján csupa magyar, többségében fiatal formáció. A műsor sztárja a Csoóri Sándor Sündi brácsást vendégül hívó, a jazz és a magyar népzene ihlette kompozíciókat játszó Dresch Quartet volt. Más kulturális dimenzió felé nyitott az ’50-60-as évek bebop és hard bop stílusában magas szinten muzsikáló Pataj Jazz Quintet, és a mainstream jegyeit modern hangzásokkal ötvöző Meleg Tamás csapata. Fiatalos lendületükhöz képest erőtlennek hatott a fesztivált hagyományosan nyitó Debreceni Jazzegyüttes műsora.
A legifjabb nemzedék képviseletében élvezhette a közönség Benkó Ákos együttesének a legendás basszusgitáros, Jaco Patorius előtt tisztelgő dinamikus, de kissé mechanikus játékát, a Miegymás együttes versmegzenésítéseket is felvonultató előadását, valamint Vörös Janka énekét. A Step Time Band révén a fesztivál történetében először jutott térhez a smooth jazz, és a szokásos dixie-matiné hiányában a program zárásaként lépett fel a Fritz József klarinétossal kiegészült Debrecen Dixieland Jazz Band.
Ha a sokszínűségen kívül ki a fesztivál sajátos vonását keressük, a dobosok hangsúlyos jelenlétét kell kiemelnünk. Lenyűgöző volt a tavasszal megrendezett Jávori Vilmos tehetségkutató verseny első három helyezettjének (Benkó Ákos, Csízi László, Nyírő Áron) technikai tudása, muzikalitása, csakúgy, mint a korábbi rádiós verseny győztesének (Lakatos András) játékkultúrája. Őket hallgatva biztosak lehetünk abban, hogy a magyar jazznek nemcsak jelene, hanem jövője is van.
(41. Debreceni Jazznapok, Retro Sörkert, július 6-8.)
(Magyar Nemzet, 2012)