A bor és a jazz találkozása XLV.
Egy kifulladó és egy felívelő rendezvény „házasítása” a debreceni Nagyerdőn
A cívisváros évekkel ezelőtt pálcát tört a nagy múltú és hírű jazznapok fölött, de nem szívta el a levegőt a gasztronómia divathullámain egyre magasabbra ívelő, zenét is kínáló borkarnevál elől. A nagyrendezvények házigazdája, a Főnix Kht. az idén kármentésként úgy döntött, hogy összevonja a két rendezvényt. Így társult a kulináris élvezetekhez a rétegzenének minősülő jazz.
Mivel vonatkozási pontunk az utóbbi, volna elegendő okunk a kifogások sorolására. Hogy a fel-alá korzózó embersereg elsősorban nem a fül, hanem a gyomor táplálékai, a jó borok és finom ételek miatt vette útját a Békás tó felé. Hogy a zajos környezet zavaró tényező. Hogy a fogyasztásnak alárendelt elhelyezés alkalmatlanná teszi a színpadokat az elmélyült játékra, a nézőteret a befogadásra. Hogy a kortárs jazz palettájáról csak a harsány színek érvényesülnek. Hogy akusztikus zongorák helyett elektromos hangszerek szólnak a színpadokon. Hogy ez már nem jazzfesztivál: a jazz csak járulékos elemként jutott lehetőséghez Bacchus ünnepén.
Volna tehát elég indíték arra, hogy fejünket a jazzsiratófalhoz verjük, de többre jutunk, ha nem csak a fülünket, hanem a szemünket is nyitva tartjuk. Akkor azt is észre kell vennünk, hogy a lenyugvó nap fényében festői látványt nyújtó, felújított Nagyerdő és a megnagyobbított Békás tó környéke a nagy tömegeket vonzó rendezvények ideális helyszíne lett. Hogy az egymástól sétálótávolságra elhelyezett színpadok, a köréjük fürtszerűen illesztett, jófajta italokkal, ételekkel és kézműves árukkal megrakott pavilonok a minőség jegyében kínálják portékájukat. Hogy a négy estén fellépő harminchárom együttes százhatvan zenészének produkciója sok ezret vonzott a jazz közelébe olyanok közül is, akik hírből sem hallottak e zenéről.
Ötszáz féle bor, harminchárom zenekar – mégis a jazzbarátoknak volt könnyebb dolguk. Kérdés persze, hogy a költségvetés szűkösségén és az alkalmazott funkción túl van-e más indok a hazai jazz ilyen mérvű felvonultatására. Mert csak magyar, főleg az ifjabb nemzedéket képviselő zenekarok kaptak meghívást a rendezvényre, némely esetben tizenéves, még érlelődő tehetségek személyében.
A krónikások a 44. Debreceni Jazznapokként tarthatnák nyilván a rendezvényt, ha a név nem múlt volna ki a tavalyi, mérsékelt érdeklődést kiváltó fesztivállal. Az idei program kissé mondva csinált gerincét a Hammond orgona nyolcvan éves évfordulója adta, amire a főszínpad szombat esti programját fűzték fel. A sort nyitó Ávéd János szaxofonos Fassang László orgonistával felálló kvartettjének koncepciózus, elmélyült zenéje igazolta a tételt, miszerint egyes produkciók méltóbb helyszínt és időpontot érdemeltek volna. A hely szelleméhez ugyanakkor tökéletesen illeszkedett a hangszer reneszánszában élen járó Premecz Mátyás (orgona) – Gyárfás István (gitár) – Badics Márk (dob) vérbeli szvinges zenével előrukkoló, remek improvizációkkal díszített, nagy tapsot arató triója. A jegyzőkönyv kedvéért: két egymást követő estén itt zárta a műsort két jeles énekesnő, Harcsa Veronika (Bin-Jip) és Fábián Juli (Random Trip) is a jazzel kevés rokonságot mutató, de újszerű hangzásokkal élő, lendületesen előadott alternatív rock/pop zenével. Mindkét este izzott az egyébként is forró levegő.
Kaptunk-e képet a harminchárom együttes játéka alapján arról, hogy holt tart a magyar jazz? Ellentétes folyamatokat észlelhetünk: miközben a szélesebb közönség számára a jazz misztikus fogalommá vált, a magas szintű képzés eredményeként egyre több tehetséges muzsikus kerül ki a Zeneakadémia jazz tanszékéről. Megannyi kiváló hangszeres, akik, ha túljutnak az útkeresés fázisán, irányban is új fejezetet nyithatnak a magyar jazz jelenében. Mert nem elég a magas szintű szakmai tudás: önálló személyiség, saját hang és zene szükséges az érdeklődés felkeltéséhez. Mint törekszik erre Kézdy Luca hegedűs a Santa Diver trióban vagy Subicz Gábor trombitás a Subtones együttesben.
Megnyugtató, hogy a középnemzedék képviselői jó példát mutatnak ehhez. Bágyi Balázs dobos együttesének modern hangvételű programjában a két szaxofonos, Ávéd János és Lakatos „Szoszó” Sándor olyan elementáris erejű párbeszédet folytatott, amilyenre ritkán adódik példa hazai koncertpódiumokon.
(Magyar Nemzet, 2015)