Hagyomány és korszerűség
Fesztivál Varsóban
A MODERN DZSESSZ kialakulásával kezdődött el az a folyamat, amelynek során a dzsessz szórakoztató muzsikából egyre inkább pódiumzenévé vált, s előadásának helyszínei is ennek megfelelően módosultak: presszókból, éttermekből, klubokból kilépve a műfaj meghódította a koncerttermeket, s megjelenésének legélőbb fórumai a többnapos fesztiválok lettek. Egy ideje a nyár a dzsessz legkedvesebb évszaka; ilyenkor szerte a világon egymást érik a fesztiválok, hangversenyek. Vannak persze olyan koncertsorozatok is, amelyek az őszi-téli „dzsesszmentesebb" időszakban kínálják programjukat az érdeklődőknek, éppen a konkurencia hiánya miatt élvezve kivételes helyzetet. Csaknem három évtizede így teremtett magának hegemóniát Közép-Európában a varsói „jazz jamboree", amely október utolsó hetében a lengyel, cseh, keletnémet és magyar dzsesszkedvelők rendszeres találkozóhelye. Az idén 28. alkalommal adott helyet programjainak a több ezer személyes Sala Kongresowa.
Az igazsághoz tartozik: nem csak a szerencsésen megválasztott időpont okozza, hogy e fesztiválnak valóságos nimbusza alakulhatott ki a régióban. Hanem az is, hogy itt olyan neves amerikai muzsikusokat hallhat a közönség, akiknek meghívására a többi kelet-európai fesztivál rendezőinek aligha van lehetőségük. A lengyel szervezők igénylik s élvezik a különböző nagykövetségek támogatását, ezzel kerülhettek helyzeti előnybe szomszédos partnereikkel szemben. Így érhették el, hogy a három évtized alatt a dzsessztörténet csaknem valamennyi jelentős muzsikusa megfordult Varsóban. A névsor valóban impozáns, s különösen azzá teszi, hogy – egy év megszakítással – a legnehezebb időkben is megőrizte színvonalát a fesztivál, s csak most érezhettük először a nagyra törő elképzelések megingását.
AZ AMERIKAI SZTÁROK meghívásán és a hazai élmezőny felvonultatásán kívül a varsói seregszemle korábban mindig adott valamiféle körképet az európai dzsessz-színtérről is, ezúttal azonban sem Kelet-, sem Nyugat-Európából nem szerepeltek előadók a programban. Így hát meglehetősen beszűkült a találkozó etnikai színképe, s emiatt is van, hogy „hozadékában" a fesztivál alatta maradt az utóbbi években megszokottaknak. Régebben négy-öt együttessel, naponta egy hangversenyre került sor, s előfordult, hogy a közönség két órán keresztül nem engedte le kedvenceit a színpadról. Ma a kiírt három zenekar délután és este is eljátssza műsorát szigorúan ökonomikus beosztásban, legfeljebb egy ráadásra kapva lehetőséget a rendezőktől. Az időkorlátok érthetően köteleznek, s az sem mellékes – főleg a jegyhez jutni akaró magyarok számára –, hogy a napi két koncerten kétszer annyian részesedhetnek az élményekből; csak éppen a fesztivál hajdani spontaneitása, lazasága, a közönség és a muzsikusok egymásra találásának kötetlen alkalma veszett el valahol ebben a beszabályozottságban. Nem beszélve arról, hogy a lengyel-amerikai kizárólagosság kissé groteszk megvilágításba helyezi a sztárkultusz megnyilvánuló jeleit.
A FÖMŰSORBAN öt lengyel és hét amerikai produkció hangzott el. Ez a szám kevés ahhoz, hogy általánosabb következtetésekre adjon okot napjaink dzsesszmuzsikáját illetően, néhány érdekesebb tendencia megfigyelésére azonban lehetőséget kínált.
Ilyen például az elektronika ellentmondásos jelenléte. A lengyel Michal Urbaniak, aki jó évtizede Amerikában él s a fúziós zene egyik képviselőjeként szerzett magának nevet, elektronikus szerkezetek egész ládáival érkezett a hazai földre. Elektromos hegedűje úgy szólalt meg, hogy közben fejhallgatót tett fülére, és még a szájába is bedugott valamilyen műszert Ennek következtében a hangszer sokféle hang imitálására képes lett, még, a hegedűére is. E technikai tobzódásnak igazában akkor volná értelme, ha zeneileg is új, korszerű hangzásképet szolgálna; Urbaniak műsora azonban inkább amerikai fogyasztásra szánt konzumterméknek tetszett, a hetvenes évekből már ismert harmóniai és ritmikai megoldásokkal. Tétova kísérletnek hatott az egyébként kiváló trombitás. Tomasz Stanko Freelectronic nevű együttesének programja is, amely a hagyományos, tematikus építkezés és a szokatlan hangszer-összeállítás (trombita, szintetizátor, bőgő, elektronikus effektek) kontrasztjával operált.
E próbálkozások azt érzékeltették, hogy az elektronika valóban teljesen új dimenziókat nyithat meg a zenei alkotás előtt, lehetőségeinek kihasználása azonban ennek megfelelően új gondolkodásmódot is kíván. Hamar kiderül az, hogy ki viseli csupán köpönyegként, s ki az, aki eredeti módon képes lehetőségeivel élni.
MINT AHOGY NEM A TECHNIKA, hanem elsődlegesen a zeneiség jellemezte a szintén elektromos hangszereken megszólaló John Scofield együttesének játékát. A Miles Davis együttesében világhírűvé vált gitáros napjaink egyik legkiválóbb blues-interpretátora. Még ha nem a szorosan vett blues harmóniamenetekre épülnek is témái, a „blues-érzés" minden hangját áthatja. Előadásmódja nemcsak hangereje miatt lehengerlő, hanem mert egységes, egyértelmű zenei gondolkodásra vall; a nyolcvanas évek technikai és zenei újításait ötvözi a dzsessz éltető gyökerével.
Ezzel éppen ellentétesen, a dzsessz avantgárd szárnyának remek együtteseként ismerjük a World Saxophone Quartettet, amely azonban, összhangban más zenekarok törekvéseivel, változtatni látszik beállítottságán. Dobossal kvintetté bővültek, s ez jelzi, hogy populárisabb irányt vettek. Standardeket, blues- és funky-darabokat játszottak, nagy teret engedve az egyéni improvizációknak. Tagjai külön-külön is jelentős zenei egyéniségek, csak azt nem lehet tudni, hogy az irányváltás tudatos koncepció része-e, vagy kényszermegoldás csupán, amiért egyik társuk távolléte miatt alkalmi beugró partnerrel kellett játszaniuk.
Ez a partner egyébként Branford Marsalis volt, aki Herbie Hancock együttesének szólistájaként a WSQ után újból a színpadra lépett, a fesztivál egyik legjobb teljesítményét nyújtva. Buster Williams (bőgő) és Tony Williams (dob) játszott még a kvartettben, amely mintapéldáját adta a dzsesszhagyományok és a korszerű hangzás szintézisének. Esetükben ez nem a technikára, (hiszen akusztikus hangszereket alkalmaztak), hanem a legmagasabb rendű tudásra, a koncentrált játékmódra, a kimunkált hangszerelésre és az egyéniség tiszteletben tartására vonatkozik. Szemléltető tananyagként kellene ezt az ötven percet mutogatni mindenkinek, aki szeretné tudni: miben áll ma a dzsessz kvintesszenciája, ha ilyen nagyszerű amerikai muzsikusok játsszák.
HASONLÓKÉPPEN AUTENTIKUS forrásnak számított a Count Basie Orchestra, amely vezetőjének halála után Frank Foster irányításával járja a világot. A swing korszak egykori zászlóvivő zenekara akár kegytárgynak is számíthatna, ha játéka nem igazolná életképességét. Néhány szólójában Frank Foster fel is villantotta, hogy ők pontosan tudják, mi a modern, csak épp a maguk zenéjét művelik. S mert remekül, ettől lehetnek korszerűek.
Hagyomány és korszerűség viszonya ugyanúgy alapkérdése a dzsessznek, mint bármely más művészeti ágnak. Ebből a szempontból a fesztiválon Dave Holland kvintettje mutatta fel a leginkább előremutató szintézist. A kitűnő bőgős rendkívül intenzív ritmusalapot alkot a csodálatos Marvin „Smitty" Smith dobossal, s erre a motorikus, állandóan mozgásban lévő, változatos alapra épülnek a szólisták polifonikus témabemutatásai, illetve szólói. Benne van ebben a zenében a huszadik század egész zenetörténete úgy, hogy mindvégig megőrzi dzsesszes lüktetését, ritmikai feszességet, s megszervezettségében is tág teret enged az egyéniség kibontakozásának, a pillanat ihlette rögtönzésnek.
Öt muzsikus: hasonló felfogásban gondolkodva zenéről, történelemről, kultúráról. Így lehet belőlük több mint individuumok összessége: így lehet belőlük együttes.
(Magyar Nemzet, 1986)