Varsói melódiák

Varsóban valami megváltozott. A Sala Kongresowa a régi, az emberek is ugyanolyanok – mégis, ez a fesztivál már nem ugyanaz, mint egykor volt.

Elenyészni látszik a Jazz Jamboree mítosza. Jönnek még, akik tehetik, Csehszlovákiából, az NDK-ból, Magyarországról (főleg innen), tehát a fesztivál ma is közép-európai talál­ko­zóhely, ám az atmoszféra átalakult. Nagyüzem lett a jamboree. Nagyüzem, amelyet esetenként kisipari szemlélet irányít. Tavaly volt először, hogy a napi programot megkettőzték: délután ugyanaz szerepelt a műsorban, mint este. Nyilván a megnövekedett érdeklődést akarták így kielégíteni, érthetően. Az ebből tavaly adódó kaotikus szervezési pillanatok száma az idén lecsökkent, viszont minden korábbinál nagyobb méreteket öltött a korrupció. Elég egy százas az ajtónállóknak, s máris a kapun belül van az ember. Így aztán nem csoda, hogy zsúfolásig megtelnek az átjárók, a sorközök, méltatlan tülekedésre kényszerítve azokat, akik megváltott jegyekkel próbálják helyüket megközelíteni. Kellemetlenebb fejlemény azonban a fesztivál jellegének megváltozása. Régebben a délutáni és az esti programban helyet kaptak figyelemre méltó kelet- és nyugat-európai együttesek is. Az idén csak lengyel és amerikai formációk szerepeltek a kínálatban. Lehet véletlen is a névsor ilyetén alakulása, ám rosszabb sejthető mö­götte: a gazdasági feltételek nehezedésével a két véglet, a lengyel- és az Amerika-kultusz fele­rősödése. Nem érheti amiatt szó a szervezőket, hogy a legnagyobb lengyel jazzfesztivált egyben a hazai jazzélet reprezentatív fórumává teszik.

Ez a legtermészetesebb, amit saját érdekükben cselekedhetnek. Ésszerűtlen volna a szá­munkra megfizethetetlen amerikai sztárok jelenléte ellen is ágálni, hiszen éppen azért utazunk Varsóba, mert őket Magyarországon – legalábbis ilyen számban – nem láthatjuk. Mi hát akkor a kifogás?

Az, hogy az érvényre jutott rendezési koncepció a jazz lényegével ellentétes szemléletet tükröz: csak a befutott, üzletileg is megalapozott formációknak ad teret, s kizárja keretei közül a feltörekvő, friss hangú, új látásmódú és közlendőjű muzsikusokat. Az a baj ezzel a rendezési felfogással, hogy konzervatív: a jazz eredendő nyitottságával, megújulásra kész hajlamával szemben a sztárkultuszt táplálja, s a nevek bűvöletével akarja elkápráztatni a közönséget, megfosztva őt az értékelés reális lehetőségétől. És hát az is baj, hogy bizonyos értelemben sovinizmust tükröz: mintha a lengyel és az amerikai jazz-zenén kívül nem létezne más érdem­leges produktum a világ többi részén. (Ismétlem: lehet, hogy a körülmények kényszerítik a rendezőket ilyen megoldásokra, de ez a módszer bennem – s több, külföldi kritikusban – visszatetszést keltett. Őszintén remélem, hogy ennek ellentmondásosságára maguk a rendezők is ráébrednek. Még a következő jamboree programjának összeállítása előtt.)

A napi két előadással függ össze egy további kedvezőtlen fejlemény is. Nevezetesen, hogy az időterminusok betartása csak korlátozott ideig engedi a színpadon maradni az előadókat. Olyan, mint ami 1980-ban történt, hogy Sonny Rollinst két órán keresztül nem engedte vissza­vonulni a megmámorosodott közönség, ma már elképzelhetetlen. A profi amerikai sztárok mérnöki pontossággal tartják be a 45 vagy 60 percet, s jó esetben adnak egy ráadást. Az a tapasztalat, hogy ők úgy fogják fel varsói szereplésüket, mint egy koncert két részét, hiszen mást játszanak délután és mást este. Tavaly ezt Keith Jarrett odáig fejlesztette, hogy ő zárta a délutáni és nyitotta az esti blokkot. Ezzel a beszabályozottsággal elvész a közönség és a mu­zsikusok egymásra találásának spontán lehetősége, s nincs mód olyan nagy ünneplések kia­lakulására, mint amilyenekre korábban mindig akadt két-három példa.

Megesik az is, hogy a délutáni koncert közönsége egészen más benyomással távozik, mint az estié. Az idén például a World Saxophone Quartet egyik tagja, a David Murray helyét átvett John Stubblefield nem érkezett meg időben Varsóba, ezért délután a WSQ nem is lépett fel, este pedig Branford Marsalis beugrása mentette meg a programot. Vagy például a Count Basie Orchestra este sokkal felszabadultabb, dinamikusabb, humorosabb összeállítást mutatott be, mint délután. Ezt csak azért említem meg, mert előfordulhat, hogy a beszámolók ennek meg­felelően alkotnak eltérő képet a fesztiválról. Az általános észrevételek után most lássuk a med­vét, azaz szóljunk a zenéről is.

A fő programban öt lengyel és hét amerikai együttes lépett fel. Nyilvánvaló presztízs­kérdés, hogy a házigazdák milyen lengyel előadókat érdemesítenek erre a megtiszteltetésre. Nem állunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy éles érdekütközések előzik meg a válogatást.

A hazaiak közül az idén, pontosabban a 28. Jazz Jamboreen a lengyel-cseh zenekarvezetők big bandje, Tomasz Szukalski, Michal Urbaniak/Czeslaw Niemen, a Young Power zenekar és Tomasz Stanko Free-electronic nevű együttese mutathatta be műsorát. A lengyel-cseh zene­karvezetők nagyegyüttese érdekes, rokonszenves kezdeményezés. Ennek mintájára szívesen elképzelnénk egy osztrák-magyar társulást is. Olyan muzsikusok ültek be a mikrofonok mögé, mint Jiri Stivin, Karel Ruzicka, Tomasz Szukalski, Jan Ptaszyn Wroblewski. Az együttes vezetője, karmestere Milán Svoboda. A programjuk eléggé eklektikus, rockos szerzeményektől a kortárs hangzásokig ível, de kétségtelenül van fantázia a közösködésben. Könnyen meg le­hetett jósolni, hogy a legnagyobb show-t Jiri Stivin szolgáltatja. Legtöbb megoldását ugyan már ismerhetjük, Stivin azonban igazi egyéniség, aki mindig képes magával ragadni a közönséget.

A New Jungle Orchestra tavalyi felállását idézte a Young Power zenekar, amelynek tagjai abszolút lazán mozogtak, táncoltak a színen, s fergeteges programot mutattak be. A fiatal lengyel muzsikusokból álló big band esete arra példa, hogyan lehet elsöprő lendülettel, fesztelen színpadi jelenléttel meghódítani a közönséget. Maguk a zenészek is nagyon élvezték a hely­ze­tet, bár hangszereléseik kissé egysíkúak voltak.

Tomasz Stanko furcsa összeállítású zenekarával (trombita, bőgő, szintetizátor, elektronikus effektek) az akusztikus és az elektromos hangszerek kontrasztjára építve ugyancsak up to date törekvéseket mutatott, ám kísérlete erőtlennek, irány nélkülinek tűnt. Ha Stanko nem trombitált, mindjárt hiány támadt a konstrukcióban; az elektronikus effektek ugyanis kimerültek a bugyborékolásban.

Az elektronika legújabb eszközei uralták a lengyel-amerikai Michal Urbaniak két fellé­pését is. Saját együttesével a tőle a hetvenes években megismert fúziós zenét játszották (Kenny Davis basszusgitár, Ronnie Burrage dob, Bernard Wright billentyűs hangszerek), tipikus ame­rikai konzumtermékként. Urbaniak szaxofonozott, illetve hegedült. Elektromos hangszeréhez a fejére fejhallgatót, szájába mikrofont illesztett, s közben állandóan gombokat nyomogatott az elé helyezett két behemót ládára pakolt gépeken. Ritkán adódott úgy, hogy két percig nyugodtan, elektronikus manipuláció nélkül szólt volna a zene. S vajon hogy lehet úgy elmé­lyülni egy szólóban, hogy közben állandóan azon jár a muzsikus esze, hogy melyik gombot nyomogassa? A hangszerparkot tekintve az Urbaniak Constellation korszerű zenekar, bár he­lyesebb azt mondani, hogy divatos. Mert ahhoz, hogy az elektronikát korszerűen tudja valaki alkalmazni, ennek megfelelően új szellemű gondolkodásmódra is szüksége volna. Urbaniak – ne legyen félreértés – nagyon jó zenész; csak éppen egy köve­telményrendszernek iparkodik megfelelni, ami elsődlegesen a technikai külsőségekben nyilvánul meg. Érzelmileg megkapóbb volt közös produkciója Czeslaw Niemennel és W. Karolakkal, mert félreérthetetlenebbül jelezte, hogy mennyire tétován igyekeznek igazodni ezek a maguk idejében progresszív muzsikusok az új médiumokhoz. Niemen majdnem eltűnt a szintetizátorhalmaz mögött, de gyakorlatilag ugyanolyan dalokat énekelt, mint tizenöt évvel ezelőtt. Más a hangzás, de a szívük ugyanaz maradt.

Urbaniak át is vezet bennünket az amerikaiakhoz. A kubai Gonzalo Rubalcaba Grupo Proyecto jazz-rock formációról nincs különösebb mondanivalóm; annál rejtélyesebb viszont a World Saxophone Quartet esete. A legnagyobb meglepetésre dobossal kiegészülve léptek a színre, s ez nem sok jót sejtetett. Nem lehet tudni, hogy a beugrás miatt, vagy egyébként is ez az irányuk, de teljesen szakítottak kemény avantgárd vonalukkal, s kellemesen hangszerelt, szórakoztató standard-, blues-, funky- és rock-összeállítással kedveskedtek a közönségnek. A tagok egyéni kvalitásait jól ismerjük s messzemenőkig becsüljük; de mint együttes ezen az estén nem sokat mutattak. A témák szimplán szóltak, s mintha csak annyi lett volna a funkciójuk, hogy felvezessék és lezárják a hosszú, kiállásos szólókat (amelyek egyébként megmutatták, milyen nagyszerű muzsikusokkal állunk szemben). Lehet, hogy ez a kor szava („Légy popu­láris”), de ha ez, akkor is aggasztónak tartom, hogy ilyen kreatív zenekarok magukénak érezzék a váltás kötelességét. Ilyen áron nem volna fontos törekedni arra, hogy minél szélesebb közönséghez jusson el zenéjük.

Ha a WSQ fellépését megmentette, akkor a Herbie Hancock Quartettét feledhetetlenné tette a fiatal szaxofonos, Branford Marsalis játéka. Két éve Wynton Marsalis együttesében még túlságosan tartózkodónak, hűvösnek tetszett közreműködése; mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy napjaink jazzének új, nagy szaxofonosát kell benne látnunk. Egyelőre nem úgy egyéniség, mint az igazi újítók, hogy zenéjük összetéveszthetetlenül eredeti; inkább az a megkapó benne, ahogyan beilleszkedik a különböző összefüggésekbe, és személyességével teszi hangsúlyossá jelenlétét. Tónusa ma is kontrollált, „,cool”-os, viszont rendkívüli érzelmi árnyalatok kifejezésére képes, s a gyors tempójú darabokban is kristálytisztán játszik. Herbie Hancockot sokan tisztelik pianista kvalitásaiért, és sokan neheztelnek rá diszkós kalandjaiért. Az biztos, hogy ő nem a coltrane-i spirituális utat járó jazzmuzsikus; viszont minden korszakában születtek olyan teljesítményei, amikkel a jazztörténet legnagyobbjai közé véste fel nevét. Ilyen volt a V.S.O.P. kvintett majd kvartett, s ilyen a nagyszerű háromnegyed órát produkáló Round Midnight együttese is, amelyben Marsalis mellett Buster Williams bőgőzött és Tony Williams dobolt. Stilárisan semmi újat nem hozott műsoruk: csak éppen a tökély szintjén adott bemutatót a modern akusztikus jazzből. Ahogy ez a négy muzsikus érzi egymást, s játszi könnyedséggel kibontja a bonyolult hangszerelési és ritmikai szöveteket, az egyszerűen szólva csodálatos. Nagyon komolyan, nagyon koncentráltan, vérbeli (jazz) muzikalitással játszott a kvartett; és az sem igaz, hogy Hancock ugyanazokat a harmóniákat fogná, mint tíz évvel ezelőtt. Ezek a muzsikusok tisztában vannak azzal, hogy közben mi történt a világban, s ez lenyomatszerűen megjelenik zenéjükben is. A maga Déva várába befalazódó „free", illetve rock stílusok kiút­talanságát látva kétszeresen is meg kell becsülnünk a jazzéletfának ezt az életerős, nemes hajtását, amely úgy őrzi a jazzhagyományokat, hogy a legmagasabb rendű zeneiséggel ötvözi velük a modern kor tapasztalatait.

Szigorúbban őrzi nyelvezetét a Count Basie Orchestra, amely most Frank Foster irányí­tásával viszi tovább Basie örökségét. Nem tudom összehasonlítani, hogy most, vagy ötven évvel ezelőtt volt jobb a zenekar; de az biztos, hogy azon kevés big bandek egyike, amelyek ma a swing stílus autentikus hordozójaként tarthatók számon. És örömmel látja az ember, hogy nem muzeális darabként létezik a zenekar, hanem mint élő organizmus, amely érvényessé tudja tenni műsorát. Frank Foster tekintélyt parancsoló úriember, s ez a tartás jellemző az együttesre is. Délután kicsit mechanikusan játszották le a kiszabott 50 percet, de este már szabályos – bocsánat a szóért – hülyéskedésre is futotta kedvükből. S ebben az öregebb tagok ugyanúgy szóvivők voltak, mint a fiatalok. Különösen nagy ováció övezte a már lassan mozgó Freddie Green gitárost. Egyszóval nincs ok az aggodalomra: a swing élt, él és élni fog – ha ilyen zenekarok játsszák, mint a Count Basie Orchestra.

Ha a C.B.O. a harmincas évek szülötte, akkor John Scofield a nyolcvanas éveké. Miles Davis volt gitárosa saját zenekarával lépett a Sala Kongresowa nagy színpadára. Dob, basszusgitár és szintetizátor — ez volt zenekara összetétele. A zene pedig: blues az első hangtól az utolsóig. Scofield alighanem ma az első számú blues-gitáros, annak ellenére, hogy nem csak tisztán blues-témákat játszik. De minden akkordjában, minden zenei fordulatában ott rejtőzik a blues, az „ősgyökér", a vonatkozási pont. Scofield zenéje nagy hangerővel, intenzív dina­mikával sokkolja az ember fiziológiás rendszerét. Mégsem tűnik agresszívnek, mert rendkívüli zeneiség hatja át. Scofield kétféle hangszínt váltogatott, technikája kimunkált, rengeteg hangot játszik állandó folyamatosságban, szinte „belegyalogolja" őket a fülünkbe. Egyéniség, egyéni hanggal.

Beszámolóm végére hagytam azt az együttest, amelynek műsorát magamhoz legközelebb állónak éreztem. Hancock kvartettjének játékát a klasszicizmus könnyű felhője lengte be, Dave Holland kvintettje azonban úgy áll egyik lábával a jazz-hagyományok talaján, hogy a másikkal merészebben lép előre. Ez az együttes mindenekelőtt swingel. Erős, feszes ritmusalap biztosítja azt a motorikus lüktetést, amelyre a harmóniai szerkezetek épülnek. Holland csúcsformában volt: tempója tévedhetetlenül biztos, masszív és energikus. Marvin „Smitty” Smith személyében csodálatos dobos partnert tudhat maga mellett: a huszonéves, nagy jövőjű játékos sokféle ütőhangszer igénybevételével díszíti, ékesíti, árnyalja a ritmusképleteket, hihetetlen könnyedséggel és érzékkel kezelve verőit. A zene bizonyos vonatkozásban az egykori New Orleans-i muzsikát idézi, mert Holland kitüntető szerepet juttat a kollektív improvizációknak és a témák polifonikus átkötésének. A megkomponáltság ellenében ez a többszólamúság a tagok aktív részvételére épít, és az interakció állandó elemévé teszi a rögtönzést. Harmóniáiban ugyanakkor rendkívül modern a kvintett muzsikája, sokféle utalással századunk modern zenei irányzataira. Az egyéniség tiszteletben tartását jelzi, hogy a zenei koncepció tág teret enged kiterjedt, hosszú szólóknak; minden muzsikus elmondhatja azt, ami az adott összefüggésben kikívánkozik belőle. Természetesen az ilyen elképzelések csak akkor élhetnek, ha olyan szó­listák valósítják meg, mint Steve Coleman, Robin Eubanks és Kenny Wheeler. Zengzetesség, feszes, állandóan mozgásban lévő ritmikai alap, modern, nyitott harmóniai struktúrák, erőteljes szólók – ezek adják a kvintett játékának sajátosságait. Dave Holland zenéje ma kevésbé absztrakt, mint a hetvenes években volt, hanem újrafogalmazva viszonyát a jazz-hagyo­má­nyokhoz, konkrétabb zenei terminusokban keresi a tradíció és a modernség szintézisét. Számomra ezért volt példájuk több, mint egyszeri, kitűnő produkció: perspektivikus válasz is a jazz érvényességét, jövőjét vitatók aggodalmaira.

(Jazz, 1987/1)