Jazztengely

Varsó, Debrecen – fesztiválszemszögből

KÉT MŰSORFÜZETET tartok a kezemben. Az egyik harminckét oldalas, színes fedelű, és bőséges híradással szolgál a rendezvény programjairól, a fellépő együtte­sek összeállításáról, pályájuk fon­tosabb állomásairól, zenéjük jel­legzetességeiről. Ez a műsorfüzet a varsói jazz jamboree közönsé­gének tájékoztatását szolgálta.

A másik műsorfüzet Debreceni jazznapok 1987. címet viseli. Sten­cilgéppel sokszorosított, tűzőgép­pel összeerősített három lap: a programok helyét, idejét és a köz­reműködők névsorát közli.

Tisztában vagyok azzal, hogy igazságtalan a párhuzam, de az összevetést a helyzet diktálta. Re­konstrukció miatt a debreceni fesztivál a szokásos júliusi idő­pontjáról őszre került át kivéte­lesen: azaz a varsói találkozó­val szinte egy időben került meg­rendezésre. Akinek mindkét ese­ményen szerencséje volt jelen len­ni – a kelet-európai jazz-hiánygazdálkodás jele, hogy többen is akadtak ilyenek –, az nem tud ellenállni az összehasonlításnak.

A VARSÓI JAMBOREE szá­munkra több, mint az európai fesztiválok valamelyike: kelet ­-európai találkozóhely, a jazz élni akarásának és életképességének a jelképe. Lengyel­or­szágban min­dig is más szerepet töltött be ez az előadási gyakorlat; ott az öt­venes évektől kezdve alter­natív kulturális funkciót (is) teljesített, sőt improvizatív volta miatt a nonkon­for­mizmus és a szabad­ság eszméjét leginkább megteste­sítő zenei megnyilatkozásként bi­zonyos szocio-politikai orientációs szerepet is játszott. Mindez hozzá­járult nimbuszának kialakulásá­hoz, ahhoz, hogy a kulturális szfé­ra azon területének számítson, amely alkalmat ad a lengyel szel­lem sajátos kife­jeződésére, aminek közvetítésén intézmények tucatjai, muzsikusok, szervezők, szakírók, rajon­gók ezrei fáradoz­nak. Ezért is válhatott a lengyel jazz – bár története az eredmé­nyek ellenére sem volt diadalme­net – a világ jazzéletének elis­mert tényezőjévé, a jazz jamboree pedig a fő­város kulturális kíná­latának kiemelkedő eseményévé, amit megkülönböztetett hazai és nemzet­közi publicitás övez.

Ezzel szemben Magyarországon a jazz mindmáig képtelen volt ki­törni perifériális kultu­rális hely­zetéből. A tiltás sötét korszaka titán megkezdődött ugyan kibontakozása (jazztanszak, alsó fokú oktatás, nyári táborok, klubok, fesztiválok, rádiós műsorok), de az érvényesülését akadályozó kö­rülmények miatt a jazz jószeri­vel ima is alig több, mint egy szűk intellektuális kör kedvtelé­se, valamint néhány elhivatott muzsikus és műkedvelő sziszifu­szi küzdelme amatőr szerveze­ti és forgalmazási keretek között a fennmaradásért, az improvizatív zene képviseletéért. Tehet­ségekben soha nem szűkölködött a magyar jazz, de az értetlenség­ben és érdektelenségben meg­nyilvánuló hátrányos helyzet sok zenészt késztetett a pálya feladá­sára, s még kevesebben maradtak azok, akik a negatív kihívásra ön­álló, szuverén zenei világ megte­remtésével tudtak volna vála­szolni. A kulturális felépítmény hagyományosan merev rendsze­rében a jazz körül nem alakult, nem alakulhatott ki olyan szelle­mi környezet, amely a zene törté­netének folyama­tába illeszkedő, időtálló értékeinek értelmezését és befogadását szakszerű elemzések­kel segíte­né. A jelentős részeredmények ellenére a jazz Ma­gyarországon nem vált a szellemi élet számot­tevő tényezőjévé – ezért is törvényszerű a különb­ség a legnagyobb lengyel és a legnagyobb magyar jazzfesztivál műsorfüzete között.

A TERVEK ÉS A NEVEK ön­magukban soha nem garantálják egy fesztivál minőségét, mégis van valami tiszteletreméltó abban a heroikus erőfeszítésben, aho­gyan a lengyelek minden gazda­sági és politikai nehézség köze­pette igyekeznek átmenteni a kultúrát, megőrizve benne a jazz jamboree stílusát és színvonalát, miközben a hasonlóan neheze­dő feltételek a jazznapok fokoza­tos visszafejlődéséhez vezetnek Debrecenben.

Tárgyszerűen be kell látnunk: a hetvenes-nyolcvanas évek fordu­lóján felvillant illúzió, hogy a debreceni seregszemle jelentősé­gében felnőhet a varsói mellé, mára végérvényesen szertefosz­lott. A csalódottságon legfeljebb az a tudat enyhíthetne, hogy a debreceni rendezvény eljutott saját lehetőségeinek határáig. Azonban változatlanul az a be­nyomásunk, hogy az erők összefo­gásával, koncepciózusabb terve­zéssel a jelenlegi, szűkös anyagi feltételek között is karakteriszti­kusabb lehetne a legjelentősebb magyar jazzfesztivál.

MITŐL VÁLHAT JELLEGZE­TESSÉ egy zenei eseménysorozat? Varsóban például a Sala Kongresowa hatalmas, tekintélyt pa­rancsoló termétől, az ügy komoly, de a spontaneitásnak kellő teret engedő kezelésétől, a találkozó nemzetköziségétől, a közönség fe­gyelmétől és figyelmétől, a zene ünneplésének vágyától. A tavaly kifogásolt műsorszerkesztői gya­korlat, hogy a fő programban csak amerikai és lengyel csoportok kaptak helyet, most előnyösen módo­sult, amennyiben néhány európai együttes is méltónak bi­zonyult a nagyterem színpadára.

Ahogyan lenni szokott, csalódá­sok és meglepetések ezúttal is akadtak. A legkevésbé moti­vált a Coltrane-emlékzenekar játéka volt, amely hiábavalóan iparko­dott emléket állítani a jazztörténet karizmatikus szaxofonosának. Dramaturgiailag túlságosan lazá­ra sikeredett a Sun Ra Arkestra színpadi, koreografált show-ja, s hiányzott az átütő erő a legendás dobos, Art Blakey fiatal együtte­séből is. Másfelől viszont végle­tekig kimunkált összeállítással je­lentkezett a dán Pedersen-Mikkelborg-Knudsen trió, humorával és vitalitásával magával ragadta a kö­zönséget Peter Herblozheimer nyugat-európai big bandje, s a fesztivál csúcspontját jelentette Tony Williams lehengerlően erő­teljes modern combójának bemu­tatkozása.

A jazz jamboree egyúttal a len­gyel jazz nagy seregszemléje is, és az idei felvonulás hang­súlyo­sabbá tette a megfigyelést, hogy a hetvenes évek nagy korszaka s az azt követő viszony­lagos szél­csend után ismét történik valami jelentős az ország jazzéletében. Nevezetesen, hogy Komeda, Stanko, Namyslowski, Urbaniak, Makowicz nemzedéke után egy új fiatal generáció lépett a színre, amely merészen szakított a korábbi normákkal és szabályokkal, s mindet magába olvasztani akaró igyekezettel próbálja létrehozni saját zenéjét. Szimbolikus a muzsikusokat tömörítő big band neve is: Young Power (ifjú erő). A Pick Up, a Walk Away, a Set Off, a Tie Break, a Green Revolution, a New Presentation – érdekes módon mind angol elnevezések – és más csoportokat ez a közönséghez forduló, erőteljes mondanivaló hozza közös nevezőre, jelez­ve, hogy létalapját veszti a jazz, ha ezoterikussá válik.

Milyen megszívlelendő tanulságokkal szolgált ehhez képest a debreceni fesztivál? Min­denekelőtt megerősítette azt a vélekedést, hogy a jazz műveléséhez nem csupán manuális ügyességre, technikai jártasságra van szükség – ez csupán alapfeltétel –, hanem elsődlegesen gondolkodó emberfőre, zenei intellektusra. Azok az együttesek voltak ugyanis képesek lekötni a nézők figyelmét, amelyek világos zenei konstrukciókkal, egyértel­mű elképzelésekkel léptek a do­bogóra. Ilyen volt az ismeretlen, de vastapsot kiérdemlő szovjet Igor Nazaruk együttese, Binder Károly és a nyugatnémet Theo Jörgensman egymást remekül ér­ző duója, az abszolút stílusbiztos Molnár Dixieland Band és a mo­dern main stream létjogosultságát dinamikusan bizonyító, rendkívül jó napot kifogó Magyar Jazz Quartet (Severy Pyysalo finn vibrafonos szólistával). Tiszta gondo­latvezetésével ide illeszkedett Tö­rök Ádám MRC-je is. Szólt továb­bá ez a fesztivál arról, hogy a jazzt (is) az egyéniségek tehetik azzá, ami (lásd String Connection Lengyelországból, Berki Tamás Budapestről, a legvadabb free-kakofóniát szellemmel huma­nizá­ló Ullrich Gumpert trió az NDK-ból); hogy a jazz-nagyzenekar, ha jó kezekben van, fan­tasztikus hangszerelési változatosságokra képes (eMeRton Nemzetközi Big Band Ernie Wilkins vezetésével). Szólt ez a fesztivál még arról, hogy vannak nagy formátumú kompo­nisták, akik képesek átlép­ni a műfaji határokat, és zenéjük szuverenitásával magukkal tud­ják vonni a kö­zönséget is (Szaba­dos György a Régi zene című, nagy lélegzetű, intenzitásával katartikus hatást kiváltó darabjá­val).

HA NAGYSÁGRENDI KÜLÖNBSÉG van tehát a varsói és a debreceni fesztivál között, izgalmas zenei megnyilatkozáso­kat, őszinte emberi gesztusokat ott is találhat az érdeklődő, ahol nem sztárok jegyzik a színlapot. S talán ez a legfőbb tanulság: elüzletiesedő századvégünkön a deb­recenihez hasonlóan korlátozott költségvetésű fesztiválok éppen abból kovácsolhatnának tőkét, ami hátrányuk. Azaz, a zeneipar fu­tószalagszerű termelésével dacol­va a reflektorfénytől még nem elvakított, odaadó, koncepciózus, méltatlanul háttérbe szoruló mu­zsikusok, előadók felmutatásából. Ez a vállalás olyan erkölcsi tar­tást adhatna a fesztiválnak, amit a műfaj lényegi sajátosságait ér­tő közönség minden bizonnyal honorálna.

(Magyar Nemzet, 1987)