Harminc év jazz

"Nem adják fel avantgárd művészi hajlamaikat, még ha éhen halnak is" – jegyzi meg mellet­tem valaki magyarul a Sala Kongresowa körfolyosóján, ahol két együttes prog­ramja között fel s alá korzózik, harapni- és innivalóért jámboran sorban áll, lemezekre vadászik a 30. jubile­umi fesztivál sokezres, lengyelekből, magyarokból, keletnémetekből álló közönsége.

A helyzet ugyan rossz, és ismét (vagy még mindig?) politikai feszültségektől terhes, de az éhenhalás réme egyelőre nem fenyegeti a jobb sorsra érdemes helyieket. Legalábbis azokat az excentrikus ruhákban feszítő, szemrevaló fiatal hölgyeket és az őket kísérő, hanyag ele­gan­ciájú férfiakat, akik ugyanúgy hozzátartoznak a jazz jamboree színskálájához, mint a háti­zsákkal érkező, hosszú hajú, "szakadt" magyarok.

Igen, ez a seregszemle nem csak zenei, hanem társadalmi esemény is, amely ugyanúgy vonzza az utazóképes kelet-európai jazz-zarándokokat, mint a helyi ifjúság nem feltétlenül a jazzért haló részét. Ebben is különbözik magyar (debreceni) párjától, ahol kevésbé érvé­nye­sülnek a külsőségek; igaz, sztárokból is kevesebb jut. (És azt sem nehéz belátni, hogy a számozott, plüssborítású székek és a szeszmentesség kedvezőbben befolyásolják a zene­élve­zetet, mint a sportcsarnok kényelmetlen padjai, visszhangos belső tere.) Mégis tagadhatatlan, hogy valami Varsóban is megváltozott, talán végérvényesen elmúlt az az idő, amikor a spontaneitás, a lazaság, a jó zenék ünneplésének mámoros hangulata kísérte a nemzetközi fesztivál eseményeit. A profizmus hideg szele lengi be most a Sala Kongresowa és az éjszakai örömzenélések színhelyeit. A délutáni és az esti főprogramban szigorúan egy órára kor­lá­to­zódott a műsoridő; hol van már az a fesztivál, amelyiken Sonny Rollins két órán keresztül úgy fújta a szaxofonját, hogy valósággal megőrjítette a közönséget! Éjszaka, az elviselhe­tetlenül zsúfolt, füstös klubokban díjbirkózó külsejű kidobó legények terrorizálják a bejutni kívánókat, s már a korrupció sem működik a régi módon.

A "biznisz" égisze alatt terjedő fesztiválszindróma Varsót sem hagyta érintetlenül. Sze­mélytelen, lélektelen nagyüzemmé vált a jamboree, összhangban a világszerte megfigyelhető fejleményekkel. Itt persze azért más is történt. A Kelet-Európa számára sokáig mintaszerű szervezettséget mutató jazzéletet "padlóra küldte" az állandósult gazdasági és politikai válság. Két fesztivál között gyakorlatilag nem szól jazz a fővárosban, a muzsikusok fellépési lehető­ségek nélkül tengnek-lengnek, a lemezpiac felszámolódott. Ott, ahol másfél órát kell sorban állni egy kiló húsért (ha jut), a zene – és főleg a jazz – nem sorolódik az élet alapvető szük­ségletei közé.

Így hát csodának kell tekinteni, hogy harminc esztendeje létezik a jazz jamboree, s vál­to­zatlanul a jazz élni akarását, megújulási képességét jelképezi. Még így, elidegenedett vol­tában, sztárkultuszával, koncepciótlanságával is megőrzi kisugárzó hatását. Minden korábbi­nál több magyar szó hangzott fel a folyosókon, a némettel és a lengyellel keveredve. Prog­ramját tekintve "középutas" fesztivál a varsói, a bevált nevekre épít, mentes a szélsőségektől. Aki idejön, nem fogja megtudni, mi történik a világ jazzéletében, milyen új törekvések, irányzatok kerültek felszínre az utóbbi években. Helyette minden este garantáltan kap egy amerikai sztárt (hazai aduval megspékelve) és néhány érdekességet Európából. Bármennyire indítaná erre múltja, ez a fesztivál nem vállalja fel a kelet-európai jazz képviseletét sem, pedig többek szerint zenei szempontból (is) sok érdekeset tartogat még a világnak ez a része. Úgy látszik, a bevétel oldal tervezésénél nem vehető figyelembe ilyen értékszempont; fő, hogy megteljenek a széksorok, erre pedig csak (?) a nagy nevek kínálnak biztosítékot.

Így lett ennek a fesztiválnak az ásza a 62 éves Miles Davis, aki négy éve már járt itt, s aki egyesek szerint már nem jazzt, hanem popzenét játszik, népszerűségben a fehér bálványok kenyerére tör. Nos, tény, hogy zenéje nem swinges, hanem funky és rock ritmusalapokra épül, repertoárjában divatos popslágerek is szerepelnek. Davis mégis, ma is óriási egyéniség, aki gesztusaival a zene minden pillanatának képes jelentést adni. Varsóba teljesen új, fiatal csapattal érkezett (benne két fehér nővel!), s jóllehet zenéje nem sokat változott 1981-es visszatérése óta, koncertje a személyiség varázsával hatott. Ma már nem tud úgy fújni, mint régen (bár rövid, szordínós szólói utolérhetetlenül szépek-szomorúak), inkább katalizátora a zenének, ebben viszont aligha akad párja. Rendkívüli érzéke van a drámaisághoz, fokozáshoz; nagy beleérző képességgel építi fel a zenét, jelöli ki a muzsikusok szerepét. A jazz lényegét tagadná meg, ha egykori hívei kívánságának megfelelően ugyanazt játszaná, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Mindig, így most is a kor populáris zenei nyelvét használja, s ehhez akkor is joga van, ha többen vagyunk, akik a 60-as, 70-es évekbeli együtteseit a jazztörténet felülmúlhatatlan csúcsai között tartják számon.

Voltak azért más szereplői is ennek a fesztiválnak. Például Ronald Shannon Jackson dobos, aki két gitár, két basszusgitár felállású zenekarával, eredeti koncepcióval (ritmikai struktúrák konfrontációja) lepte meg a róla keveset tudó közönséget. Szellemességével kitűnt az angol Itchy Fingers szaxofonkvartett, amely arra volt példa, hogy milyen szerepe lehet a humornak a jazzben, ha mértéktartóan művelik. Ezt a mértéket sajnos elvétette az egyébként nagyszerű holland Willem Breuker Kollektief. Phil Woods világelső altszaxofonos a tökélyre fejlesztett profizmusból adott ízelítőt, s említhetem még a "cool" bopot játszó ausztrál Bernie McGann összeforrott trióját, a gyönyörűen zongorázó Michel Petruccianit vagy a lengyel New Presentation és a The Spark együttesek lendületes játékát.

Mégis, talán nem túlzás úgy összegezni a látottakat, hogy ez a jamboree elsősorban Miles Davisről szólt. Annak a nagy zenésznemzedéknek egyik utolsó mohikánja ő, amelyik irányt szabott a jazz fejlődésének. Az, ahogyan fáradtan, betegen, öregedően megjelent a ma fiataljai előtt, nemcsak jelképes érvényű, hanem lefegyverző volt. S hogy mennyire "tiszta" jazz az, amit játszik? Őt hallgatva értelmetlennek tűnik a kérdés. Az biztos: nincsen jazz, amiben ne volna ott a blues...

(Magyar Nemzet, 1988)