A szabad zenéléstől a zene szabadságáig (Grencsó István)

Grencsó István útkeresésről, elszigeteltségről és a magyar jazz nyomorúsgáról

Van egy muzsikusi kör Magyarországon, amely a kötöttségektől mentes, termé­sze­tes, rögtönzéses zenélési gyakorlat mellett kötelezte el magát, vállalva az értetlenséget, a mellőzöttséget és a kirekesztettséget. Grencsó István szaxofonos közéjük tartozik.

Grencsó István, Benkő Róbert, Mezei Szilárd

• Épp megérte a Kossuth-díjban kifejezésre jutó hivatalos elismerést 2011-ben az avant­gárd (jazz)zene magyarországi úttörőjének tekintett Szabados György, akinek halálával szel­lemi vezetőjét veszítette el a létszámában csekély, de hatásában jelentős zenészcsapat, amely­nek Grencsó István szaxofonos is tagja volt. Hogyan kezdődött a kapcsolatuk, mi volt az, ami Önt hozzá vonzotta?

- A 80-as években Szombathelyen éltem, volt egy trióm, a Masina Jazz Csoport. Akkori­ban már sok olyan zenét hallgattam, amit nem jazznek, hanem improvizációs, szabad kifeje­zési formának neveznék. 1982 táján Budapesten hallottam Gyuri bácsi trióját. A koncert el­döntötte bennem azt, hogy nem kell elmenni Amerikába, vannak magyar emberek is, akik így gondolkoznak és játszanak. Nem sokra rá egy vidéki fesztiválon keresett meg, hogy volna-e kedvem Pestre menni, vele játszani. Ez elementáris hatást tett rám. Benne láttam igazolva azt, hogy érdemes, hogy nem lehet mást csinálni, a szabad zenei gondolkodás a jövő, amit ő kép­viselt.

• Szabados György nem jazzmuzsikusként határozta meg magát, jóllehet zenéjét, egyik alkotóeleme, a rögtönzés miatt, végül ebbe a kategóriába sorolták.

- Nem is használtuk azt a szót, hogy improvizáció, mert az a jazzen belül konkrét, zárt dolog, többnyire megadott harmóniasorra történő rögtönzés. Inkább szabad alkotói tevé­keny­ségnek neveztük, amelyben pár hangból induló témát kellett kibontani és rögtönözni.

• A szabadság a jazzben a 60-as években, a free (szabad)stílus megjelenésével köszöntött be. Szabados is hasonló irányba indult el akkoriban, ami egyedülálló törekvés volt a magyar zenei életben. Átfogó műveltségű, erős személyiség volt, aki meghatározta az eseményeket. Milyen volt mellette a játszótársak szabadsága?

- Az a módszer, ahogyan bennünket tanított, egyfajta iskola volt. A 80-as években a Kas­sák Klubban, ahol a törzshelyünk volt, néha meg is állította az együttmuzsikálást, amikor ún. jazz-sablonok kerültek elő. Azt kérte, hogy próbáljunk belülről merítkezve létrehozni zenét. Spontán kompozíciók születtek az irányításával. Nem jazz-frazírokat és bevett formulákat használtunk, hanem belülről jövő szabad zenei gondolatokat fogalmaztunk meg. Ebből ková­csolódott aztán össze a MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar).

• Amely nem csak zenekarként, hanem szellemi és baráti közösségként is működött.

- Sokat beszélgettünk. Zenéltünk fél órát, aztán kimentünk az előtérbe, kávéztunk, Gyuri bácsi beszélt a politikáról, az eseményekről, különböző zenékről, a keleti gondolkodásról. Fia­talok voltunk, hallgattuk, és ittuk a szavát. Ha végigtekintünk Európán, több országban létez­tek és ma is működnek körök, amelyeket hasonló szellemiség tart össze, mint a németeknél a Globe Unity Orchestra, a hollandoknál az Instant Composer’s Pool vagy az angoloknál a Lon­don Jazz Composers Orchestra.  Én Szabadosban és a MAKUZ-ban láttam ennek a ma­gyar­or­szági megvalósulását, és máig fájlalom, hogy ez nem sikerült. Ahogy elnézem, nem is fog si­kerülni, mert Magyarországon nem egészséges folyamatok zajlanak, a karrier és minden e­gyéb az ellen játszik, hogy ilyen körök szerveződjenek. Pedig vannak érdeklődő fiatalok, de lehetetlen megvalósítani a hétköznapok nyomorúságában.

• A MAKUZ különlegessége abban is rejlett, hogy különböző származású és hátterű mu­zsikusokat fogott egybe, ami a magyarországi szellemi megosztottságban ritka kegyelmi álla­potnak tekinthető. A csoport két meghatározó egyénisége aztán saját útra lépett: Dresch Mi­hály a népzene és a jazz egyéni ötvözetével teljesített ki önmagát, Grencsó István azonban más irányt vett.

- Engem mindig a szabad zenélés érdekelt. A népzene számomra szent, soha nem tudtam integrálni a jazzbe. De a zeném magyar. Nem az amerikai, hanem az európai zenékhez von­zódom, amiket nem neveznék jazznek, bár nyilván azok, de nem a fősodorba tartoznak. Ko­moly dolgok történnek Európában.

• Az évek során különböző összetételű és elnevezésű saját zenekarai voltak, amelyekben mindig benne volt a „kollektíva” meghatározás.

- Ez a közös játékra utal, szabad zenei társaságot jelöl, ami tovább viszi Gyuri bácsi elképzelését. Úgy érzem, a mai világban fontos szabadon hozzáállni a zenéhez, és csoportosan zenélni. Utolsó lemezünkön már lehet is ennek a játékmódnak a beérését hallani: közösen in­dulnak a dolgok, és aztán teljesen szabadon folytatódnak. Mostanában gyakran adunk ilyen szabad koncerteket, amit én „real time”, tehát valós idejű zenélésnek nevezek, amikor az adott pillanatban születnek meg a dolgok.

• Szabaddá tesz-e a szabad zenélés?

- Ha az ember nem szabad, a zenéje sem az. A szabad zene nem tesz szabaddá, akkor mű­ködnek a dolgok, ha a muzsikus mentes a kötöttségektől, és belül nyugalmat érez.

• Ön 2012-ben ugyanúgy szembe megy az idővel, mint szellemi mentora a 60-as években. Talán még rosszabb is a helyzete, mert konzervatív ízlés, befogadói magatartás uralta el a vi­lágot, üzleties zeneszolgáltató mechanizmus alakult ki. Egy nyilatkozatában az ipari jazz ki­fejezést használta.

- Nevezhetjük állami jazznek is. Futószalag zenélés. Nem azzal van gond, hogy valaki szabadon gondolkodik és alkot. Ez soha nem lesz elavult, benne van az emberben. Hanem egyfajta fogyasztói, ipari kultúra jött létre, amivel az emberek meg is elégednek. A jazz is meg van nyomorítva, átment szórakoztató katyvaszba. Tudom, mit kellene csinálni ahhoz, hogy elismerjenek, és kétezren legyenek a koncertjeimen. De ez kívánkozik ki belőlem.

• Két utóbbi lemezén, mondhatnánk, rátalált a saját fősodrára. Egyik partnere – talán nem véletlenül – Hans van Vliet Budapesten élő holland harsonás, de van amerikai társa is, Lewis Jordan altszaxofonos költő, aki a verseit recitálja, ami a hallgatóban a 60-as évek ame­rikai polgárjogi mozgalmaira rezonál. Hogyan jött létre ez a kapcsolat?

- Lewis tenyeres-talpas fekete fiú, magyar felesége van. Jó húsz éve találkoztunk először. Pár éve a Mediawave fesztivál hozott össze bennünket a színpadon, ennek alapján ajánlotta fel a BMC kiadó a lemezkészítés lehetőségét. Eleinte féltem a versmondástól, nem ilyen lemezt akartam készíteni, de nagyon rátalált a hangra, és örülök, hogy így dokumentálódott ez a barátság.

• A Szőttes fekete-fehérben és a Local Time című lemezeit jelentős kritikai elismerés fo­gadta, mégis ritkán jut fellépési lehetőségekhez. Hogyan látja helyét a magyar jazzéletben?

- Ez az, ami nekem nincs. Szabados 1979 táján írt egy tanulmányt „A magyar jazz nyo­morúsága” címmel. Nem tudom, szellemben, lélekben történt-e előrelépés azóta. Én nem tartozom az állami jazzhez, mert nem volt részem intézményes jazzoktatásban. De a népi vo­nalhoz sem sorolhatnak. De hát hova tartozott Szabados György? Amikor ráeszméltem arra, micsoda kiváltság és tisztesség ilyen nagy emberrel dolgozni és az élet dolgairól beszélgetni, látnom kellett, hogy milyen nehéz neki, milyen sok bántás érte, s hány fájdalmasan elfojtott könny kísérte útján. Szemtanúja voltam annak, amikor a 80-as évek közepén, a Debreceni Jazznapokon, ahol emlékezetem szerint az Adyton című nagy lélegzetű művét adták elő, a magyar jazz nagyjai hangosan mutogattak, és kinevették őt. Amikor rádöbbentünk, hogy neki milyen helyzete van Magyarországon, valójában magunkat láttuk, hogy mi lesz velünk ötven-hatvanéves korunkban. De nem baj. Ahogy Balczó András mondaná, fájdalomba ágyazott gyönyörűség. Nem cserélné el az ember senkivel.

(Magyar Nemzet, 2012. Az interjú eredeti változata.)