Ami a hangszer mögött van (James Blood Ulmer)

("Az elnyomás ugyanazt a bluest szülheti")

(Forrás: Internet)

Az 1942-ben született amerikai gitáros héttől tizenhárom éves koráig gospel együttesben éne­kelt, majd Pittsburgh-ben rock and roll és funky zenekarokban csiszolgatta gitártudását. Miután Detroitban négy évet állandó gyakorlással töltött, New York-ba ment, ahol kilenc hónapon át a Minton´s Playhouse-ban játszott, és megfordult többek között Paul Bley, Joe Henderson Larry Young és Rashied Ali együtteseiben. Ez utóbbiban figyelt fel rá Ornette Coleman. Ulmer a szaxofonos bűvkörébe került, megismerkedett a "harmolodic" rendszerrel, és fellépett Colemannal. Első önálló lemezét (Tales of Captain Black) 1978-ban készítette, amelyen Coleman is küzreműködött. A hetvenes évek végén rendszeresen turnézott saját együtteseivel, játszott Arthur Blythe szaxofonos két jelentős lemezén (Lenox Avenue Break­down – 1979, Illusions – 1980), és tagja lett a No Wave együttesnek. A nyolcvanas években saját triójával turnézott. Az elektromos hangképzés megannyi eszközével élő gitárjátéka a funky, a heavy metal és a jazz-avantgárd erőteljesen ritmikus keveréke. A beszélgetés magyarországi fellépése alkalmával a debreceni jazznapokon készült.

• Egy régebbi interjút olvasva arra a következtetésre jutottam, hogy meglehetősen elutasítóan viselkedik a riporterekkel szemben. Így - bár terveztem - letettem arról, hogy keressem az alkalmat a beszélgetésre. Aztán ezen a debreceni jazzfesztiválon belebotlottam Önbe a folyosón, s nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megszólítsam. Legnagyobb meg­lepetésemre mosolygós beleegyezés fogadta kérésemet, s most itt ülünk e kies sportöltözőben, a sikeres koncert utáni laza hangulatban, muzsikustársai és magyar kísérői jövés-menése közepette. A váratlan helyzet arra kényszerít, hogy improvizáljak. Mindenekelőtt azt kérde­zem: mi az oka ennek az engedékenységnek?

– Megváltozott a felfogásom. Ma már szívesen adok nyilatkozatokat.

• Mielőtt önálló lemezekkel jelentkezett volna, Ornette Coleman köréhez tartozott, az ő műhelyében játszott. Milyen volt kapcsolatuk?

– Ő az egyik legjobb barátom. 1972-75 között játszottam az együttesében.

• Miért szakított vele?

– Nem szakítottam. Neki saját zenekara van, a Prime Time. Tudja, hogy megy ez: az em­ber először beáll másvalaki zenekarába, közben kialakul saját zenéje, amihez önálló együttes­re van szükség. Természetes volt, hogy kiváltam Ornette zenekarából. Maradtak benne ele­gen. Meg aztán ő filmzenéket és hasonlókat ír. Tanultam nála, játszottam vele és harmo­lodic módon kezelem a gitárt – de mindig azt akartam, hogy saját együttesem legyen. Fönn kell tartanom magamat. Nem hiszem, hogy azonos lehetne az utunk, mert ő több időt töltött a zenével, és nagyobb a tapasztalata. Körülbelül száz lemezt készített, én kilencet. Ő legenda – én nem vagyok az.

• Az Ornette által kidolgozott harmolodic rendszer nagy vitákat váltott ki jazzkörökben. Ön ma mennyire tartja ezt életképesnek?

– Ornette a saját feje után megy, nem törődik azzal, hogy mások mit mondanak. Ez az ő elmélete, amit magának készített. Nem nekem.

• Mindenesetre nagy hatással volt Önre, bár ha nem akar, nem kényszeríthetem, hogy erről beszéljen. Maradjunk saját zenéjénél. Koncertjének hangereje a rock-zenekarokéval vetekedett. Milyen szerepet szán ennek a lehengerlő hangzásnak?

– Az utóbbi hét évben mindig a trióval léptem fel koncerteken, de lemezt még nem volt alkalmam így készíteni. Élőben a trió nyersebben, természetesebben szól.

• Első hanglemezét a kis Rough Trade jelentette meg, aztán a CBS sztárja lett. Ez azt is magával hozta, hogy lemezeit világszerte forgalmazzák.

– Három lemezt készítettem a CBS-nek, és éppen most szerződöm át a Blue Note-hoz. Ez az egyetlen igazi jazzlemezcég Amerikában.

• Miért vált meg a CBS-től?

– Nem kaptam meg a példányonkénti részesedést. Amerika nagyon üzleti szellemű, a jazz pedig inkább underground megnyilatkozás.

• Az ön zenéje is undergorund megnyilatkozás volt CBS-lemezeken?

– Az én zeném nem jazz. Vagy Ön szerint igen?

• Az előbb ön használta ezt a fogalmat.

– A jazz műveléséhez igazi muzsikusnak kell lenni. Én tudom, mi a jazz; nem az, amit az emberek annak neveznek. Őket ez nem érdekli igazán komolyan, csak az újságokat lesik, s ha a riporterek valamire rámondják, hogy jazz, ugyanazt szajkózzák.

• Talán bocsánatos gyarlóság ez, hiszen mindenki tudni szeretné, hogy mit hall.

– Nem lehet mindent megnevezni. A zene az zene. Amióta létezik, mindig nevet akarnak neki adni. Címkét biggyesztenek rá, és eladják. Ennek semmi köze a zenéhez. Amerika nagyon üzleties. Az avantgárd jazzt nem akarják lemezen megjelentetni, csak szórakoztató zenét adnak ki. Jazzlemezeket a japánok meg az európaiak készítenek, és kilopják a pénzt mások zsebéből. Ezért nem csinálok velük felvételeket.

• Akkor miből él?

– Abból, hogy gitározom, és nem jazzt játszom. Amerikába kellene jönnie, akkor nem kérdezne ilyeneket.

• Úgy tudom, New York-ban lakik. Hogyan lehet ott bekerülni a zenei körökbe?

– Én már benne vagyok.

• Úgy értem, milyen szempontok alapján választja ki a partnereit.

– New York-ban ezer meg ezer muzsikus játszik, és ugyanannyi akar munkát. A magam részéről arra törekszem, hogy ne játsszak New York-iakkal, mert mindenkinek van saját zenekara.

• Előrebocsátom, nem akarok érzékenységet sérteni a következő kérdéssel. Nekem nincsenek faji előítéleteim. Ön fekete, én fehér vagyok...

– Fehér?

• Igen.

– Zsidó?

• Magyar.

– És a magyarok fehérek?

• Úgy tudni.

– Ó. Rendben.

• ... szóval szeretném tudni, hogy színes bőrű társai hogyan fogadják, mire tartják a zenéjét.

– Nem tudom. Azt hiszem, kedvelnék, ha a fehérek hagynák, hogy hozzájuk is eljusson. A lemezeimet tudniillik fehér klubokban forgatják le, és a feketék nem járnak ilyen helyekre.

• Miért nem játszik fekete klubokban?

– Miért nem?! Szeretnék!

• Nem hívják? Vagy nem értik ezt a zenét?

– Nem tudom.

• Az az érzésem, hogy tudja, csak nem akarja megmondani.

– Engem nem érdekelnek a feketék, nem érdekelnek a fehérek, engem csak a gitár és ez a trió érdekel! Maga meg állandóan arról akar velem beszélgetni, hogy a fehérek miért nem szeretik a feketéket. Nem tudom! Nem akarok faji kérdésekről beszélni! A zenének nincs színe!

• Én is ezt gondolom.

– Valóban? Meglehet... Mindenesetre életem hátralevő részében feketéknek akarok ját­szani. New York-ban a feketék olyan klubokba mennek, amilyenbe akarnak, csak éppen minden a fehérek kezében van. Ideje, hogy a fehérek abbahagyják az uralkodást. De nem hiszem, hogy erről érdemes volna vitatkozni. Nem akarom, hogy a fehérek kellemesen érezzék magukat a helyzetük miatt.

• Nem tehetek arról, hogy fehérnek születtem.

– Nem tudom, hogy valóban fehér-e. Nem tudom, mit ért azon, hogy fehér. Lehet, hogy fehér akarna lenni, de nem szeretném a pénzhajhász fehér stricikhez hasonlítani. A fehérek a felelősek azért, hogy időtlen idők óta uralják a Földet. Nem értem, miért akarja nekem azt mondai, hogy fehér. Talán felelős valamiért?

• Legfeljebb azért, hogy megpróbáljam pontosan értelmezni a szavait.

– A zene a feketéktől származik. A fehérek tőlünk lopták el, vagy ha nem lopták is, de felhasználják. Minden zene, minden hangszer Afrikából, a feketéktől ered.

• Mr. Ulmer, én tiszteletben tartom a véleményét, de nem értem, miért akarja kirekeszteni a fehéreket. Ezek szerint például Magyarországon nem is létezhet jazz?

– Ezt nem mondtam. Nem állítom azt, hogy itt nincsenek jazz-zenészek. Úgy vélem azonban, hogy minden fehér zenésznek le kellene tennie a hangszert, és azzal foglalkoznia, amihez ért.

• Mihez értenek?

– Nem tudom, de a zenéhez nem. Ma Pat Metheny az első számú harmolodikusan játszó gitáros, és nem úgy fest, hogy abba akarná hagyni a zenélést. Hiába beszélek.

• Némiképpen érthető, hogy így vélekedik. Hiszen azelőtt Ön játszott Colemannel.

– Nekem nincsen helyzetem. Én szabad ember vagyok Amerikában. Ott játszom, ahol akarok, fehér gázsiért. A fehérek és a feketék különböző indítékokból muzsikálnak. És ez az ok benne van a zenében.

• Nem lehetséges mégis, hogy ezek az okok esetenként azonosak?

– Nem. A zene az életről, a sorsról szól. Nem értem, hogy a fehérek miért zenélnek. Amerikában ott van John McLaughlin, Pat Metheny, Al DiMeola, Mike Stern, John Sco­field... Mind fehérek, és nem tudnak zenélni. Gitározni tudnak, mert ismerik a hangszert, de a zene... Hangszereken nagyon sokan tudnak játszani, mert már ki vannak találva a hangokkal egyetemben. Erre mondják azt, hogy a hangszer zenéje. De a feketék azt játsszák, ami a hang­szer mögött van, mert erre vannak kényszerítve, mert ezt érzik. Amikor a zenéről beszélünk, az azt jelenti, hogy a muzsikusnak azt kell átadnia, amit legbelül érez, és amit más nem közölhet helyette. A fehérek nem hangszerrel fejezik ki magukat, hanem életvitelükkel.

• Akkor a népzenék mire szolgáltak?

– Minden népnek van valamije, amit időtöltésre használ. A fehérek szabadidejükben zenélnek, a négerek mindig. Azt hiszi talán, hogy Jimi Hendrix a gitározás kedvéért játszott a hangszerén? Vagy John Coltrane csak úgy próbálgatott szaxofonozni? Hivatkozzam az én esetemre? Az embernek önmagát kell kifejeznie a hangszeren. Én most őszintén beszélek a zenémről, de maga mindig a rabszolgaságra akar engem emlékeztetni. Igen, ha tudni akarja, ma is van rabszolgaság, csak éppen más formában. És nem akarjuk, hogy állandóan azt tudatosítsák bennünk, miért így zenélünk. Ez a küldetésünk.

• Szeretném megkérni arra, ne úgy kezeljen engem, mint egy fehér amerikai újságírót. Én nem üzleti érdekből, hanem őszinte kíváncsiságból akarok megismerkedni a sorsával, zenei felfogásával. Meg akarom érteni önt – ezért kértem erre a beszélgetésre.

– Nem, nem. New York-ban egy magyar kolónia mellett lakom, akiknek ugyanolyan faji előítéleteik vannak, mint a többi fehér nációbelinek. Ön csak annyiban különbözik tőlük, hogy még nem járt Amerikában. Minden amerikai Európából érkezett azzal a szándékkal, hogy meggazdagodjon a rabszolgapiacon. A diszkrimináció ma már nem a törvényekben létezik, hanem az emberek gondolkodásmódjában. A törvény előtt annak rendje s módja szerint egyenlők vagyunk, ezért lehetek én szabad. Pénzünk is van, hogy ennek érvényt szerezzünk.

• Milyen támogatást kap ehhez...

– Nem kapok semmilyen támogatást. Mindenki saját magát támogatja.

• ...lelkileg a fekete közösségtől?

– Az izmaikkal támogatnak. A fehéreknek vállalniuk kell a harcot a feketékkel.

• De hát ön az ujjaival gitározik.

– Na, igen. De ha ön New York-ban sétál öt magyar barátjával, és szembejön négy fekete, és odaszól nekik valamit, abból verekedés lesz. Régen börtönbe került az a fekete, aki fehér embert ütött meg; ma már ez nem így van. Úgyhogy harcolni kell, máskülönben állandóan az alacsonyabb rendűségünket éreztetik velünk. Ma profi módon folyik a fajüldözés Ameri­kában: a fehérek nem alkalmaznak feketéket üzleteikben. Ez az egyetlen eszközük, amivel élni tudnak.

• Zenei körökben is így van ez?

– Amerikában minden a feketéktől származik. A fehérek csak elveszik tőlük.

• Mégis, sok fekete muzsikusról tudunk, akik fehéreket is foglalkoztattak együtteseikben. Miles Davis zenekaraiban gyakran megfordultak fehérek, nála játszott például John McLaughlin, Mike Stern, John Scofield.

– A fehér zenészek kevésbé rasszisták, mint az átlagember, mert tudatában vannak annak, hogy honnan ered az, amit csinálnak. Ha az ember a színpadra lép, oda kell állnia a mikrofon elé, s ilyenkor mindenki tudja, hogy honnan jött. Mindenkinek van saját hangja. A mi egyéni hangunk az, amit afrikai zenének neveznek. De az afrikai zene és az a zene, amit Amerikában játszanak, nem azonosak. Amit mi játszunk, az máshonnan ered, más indítékból táplálkozik, mint az, amit becsomagolnak és eladnak. Magyar zenét vagy afrikai zenét nem árulnak. Az a zene, amin egyesek dollármilliókat keresnek, a feketék elnyomásából, a rabszolgaságból született. Ezt nem szabad összekeverni az afrikai vagy a magyar zenével. Ezt a feketék teremtették rabszolgaságban és elnyomatásban, olyan hangot hozzátéve, ami annyira ámulatba ejtette a fehéreket, hogy azonnal árusítani kezdték.

• Vajon mi ejtette őket annyira bámulatba ebben a zenében?

– Nem a zene érdekli őket, hanem a pénz. Azt hiszem, szeretnek hallani az elnyomásról, szeretik a hatalmukat érezni minden fölött, amit feketék csinálnak. Ezért nem akarom, hogy a zeném valaha is üzleties legyen. A nagy sztárok dalainak valójában semmi közük nincs a feketékhez. Gondolja, hogy Michael Jackson, akinek albumai 30-40 millió példányban kelnek el, a fekete közösséghez szól? Nem tudom, hogy a fehérek mit találnak benne. Nyilván pénzt. Mert úgy kezelik, mint a fekete lelki alkat megnyilvánulását.

• S az ön zenéje mennyire szól a feketékhez?

– Másként hangolom a gitáromat. Mindent unisonóban, egy hangból, egy hangnemben játszom.

• Ez mire jó?

– Ez is egyfajta lázadás a fehér ember ellen.

• Miközben mi itt az öltözőben beszélgetünk, odakinn a színpadon négy fiatal magyar muzsikus – a Dresch együttes – játssza a maga kemény, panaszos zenéjét.

– Inkább azt hiszem, másolnak valamit. De ezt valójában nem érzik. Az elnyomás ugyan­azt a bluest szülheti. Ha itt, Magyarországon olyan az elnyomás, mint nekünk Dél-Afrikában volt...

• Sokféle elnyomás létezik.

– Nem ismerem az itteni elnyomást. De például a zsidók azt mondják, hogy "közülünk hatmilliót pusztítottak el, mi is elnyomottak vagyunk", miközben ugyanolyan megkülön­böz­tetést alkalmaznak a feketékkel szemben. Ők ezzel nem törődnek, de valójában ugyanúgy rasszisták. Ha tehetik, a fehérek mindig összefognak.

• Ezért kérdeztem, hogy a zenéje mennyiben szól a feketékhez.

– Az én zeném fekete. Öt fivérem és három nővérem van. Minden fekete a zenével él, a zene róluk szól. Ezért nem foglalkoztat, hogy fekete közönségem legyen. Mert a fekete közönség az, amit én játszom. Egy házban élünk, hallanak gyakorolni, játszani, hallják, ha sikered van, ha megbuksz; ott vannak körülötted. Pengeted a hangszeredet, és körbefognak bátyáid, nővéreid, akik feketék. És miután húsz éve hallgatnak téged, nem mennek el abba a klubba, ahol a szemetedet játszod. Mert ha elmennek valahová, jól akarják magukat érezni. Ha nem akarnak menni, otthon maradnak, és hallgatnak téged. Néhányan otthon maradnak...

(Jazz, 1986)

(In: A jazz ideje. Osiris, Budapest, 1999)

Ajánlott lemezek

Revealing (In + Out), 1977

Tales Of Captain Black (Artists House), 1979

No Wave (Moers), 1980

Odyssey (CBS), 1983