BEAMTER JENŐ

1912

Kalandos életutat futott be annak ellenére, hogy zenei pályájá­nak állomásai mindig a ven­déglátó­iparhoz kötődtek. A duótól kezdve a big bandig a leg­kü­lön­bözőbb formációkban játszott dobosként és vibrafonosként, többek között olyan, a magyar jazz kialakulásában is fontos szerepet betöltő muzsikusok part­nereként, mint Solymossy Lajos, Martiny Lajos, Vécsey Ernő, Szabó József. Az erről készült felvételek a műfaj alapvető ha­zai doku­mentumai. A legidősebb aktív magyar jazz-zenész: a hetvenes évek végén újra felfedezték, hanglemez, tévé-riport­film mutatja jelenlétét. Fiatal muzsikusok­ból álló együttesével ma is koncertezik. Élete egy­beforrott a könnyűzene és a jazz utóbbi fél évszázadának történetével.

(Fotó: magánarchívum)

• Hiányos maradna a rövid pályavázlat, ha nem mondanánk el, hogy szakmai körökben önt senki nem a nevén szólítja: Beamter Jenő valójában Bubi, s Lágerek népe című háborús visszaemlékezéseiben Örkény István is ezzel a névvel emelte az ön személyét a halhatatlan­ságba. Arról tudunk, hogy az ameri­kai beatírók elő­szeretettel foglalkoztak jazz-zenészekkel köny­veikben, de Magyarországon eddig kevés jazzmuzsikusnak si­került ezt a honi irodalom­tól kiérdemelnie. Ehhez, úgy látszik, közösen kell eltölteni néhány évet egy külföldi hadi­fogolytá­borban. Örkény elbeszéléséből mindenesetre kiderül, hogy nem egészen sima út vezette önt a zenéléshez.

-   Teljes polgári családból származom, ami azért érdekes, mert a II. világháború előtt bizonyos éjszakai foglalkozások nem tartoztak a tisztességes időtöltések közé abban a társadal­mi rétegben. Az én apám is azt szerette volna rettenetesen, ha érettségi után egy bankba kerülök, szépen lépkedek a létrán, normális házasságot kötök, két gyereket nemzek stb. Gyerekko­romban ez az általános műveltséghez tartozott engem öt évig tanítottak hegedülni, bármennyire utáltam. Arra persze jó volt ez, hogy a zene alapjait megtanuljam. Öt év után az iskolával párhuzamosan zongoraórákat is vettem. Az érettségit követően apám elhelyezett egy vegyi gyár irodájában. Egy hétig vol­tam ott: reggel balról besütött a nap, este jobbról lement, én közben számomra értelmetlen dolgokat gépeltem. Akkor azt mondtam a főnöknek, hogy vagy elenged, vagy szétrúgom a házat. Otthon kitört a botrány: ezért érettségiztettünk stb. Apám egy töltő­tollgyárban helyezett el mindenesként. Tudtam, hogy ez nem lehet az én életem. Jó barátaimmal az volt a vágyunk, hogy artisták leszünk. Lehet, nem szép kimondani, de én azt szerettem volna, hogy minél kevesebb munkával mi­nél több pénzt keressek. Nem könnyelműségből, de nagyon jól tudtam, nem mindig az eredmény a fontos, hanem az, hogy mennyi energiát kell abba befektetni. Persze azt nem sejtettem, hogy egy artistának, aki tíz percet van a porondon, naponta 22 órát kell edzenie. Perfekt ugró lettem, de egyszer könnyelműen nem tartottam be a biztonsági előírást és megsérültem, vége lett az ugrálásnak. Összedőlt felettem a világ.

Eszembe jutott, hogy már hatéves koromban annyira imád­tam a zenét, a ritmus annyira bennem volt, hogy apámtól kér­tem egy dobfelszerelést, s otthon dobol­gattam magamnak. Ek­kor fogtam magam és elmentem a Fővárosi Operettszínház idős timpanistájához tanulni. Egy köl­csönző cégtől szereztem operakottákat, a dobot és a timpanit otthon a szüleim tudta nélkül begyakoroltam, majd je­lent­kez­tem a zenész szövetségbe vizsgázni. Megkaptam a működési engedélyt, mehettem mun­kát keresni.

• Már, mint teljes értékű muzsikus.

-   Hogyne. Jelentkeztem egy ügynökségen, ahol csak néztek rám: ilyen fiatalon? Egy trióval elküldték a Zanzibár lokálba, ami a Nyugatival szemben volt. Öt pengő gázsival lekötöttek. Amikor a szüleimnek mondtam, hogy zenész leszek, ki akartak tagadni. Egy hónap alatt megkerestem ezer pengőt. Akkoriban 200 pengő fix már álom volt. Hazavittem a pénzt, apám meg­szólalt: ugye mondtam, már be is törtél. Ennyi pénzt nem lehet tisztességesen megkeresni. Egy hónapig dolgoztam ott. Egész nap aludnom kellett, olyan izomlázam volt. Megviselt a más­fajta élet. Abban az időben a zenészek kétfelé osztódtak a vendéglátóipari szakmában: voltak, akik érezték a jazzt, és voltak a „cikisek", akik rosszul frazíroztak, nem jazz módra. A jazz-zenészek összetartottak, és engem nagyon jól ismertek.

• Ez mikor volt?

-   1933-ban. Bekerültem gróf Zichy Tivadar 16 tagú zenekarába, s amikor ez megszűnt, Martiny Lajossal megalakult a Smiling Boys nevű zenekar. Ezzel kikerültünk Svájcba, ahol jazzszerűen hangszerelt műsort játszottunk zongora, bőgő, dob, három szaxofon és trombita felállásban.

• Honnan ismerték akkor a jazzt?

-   Hogyhogy honnan? A rádióból. Lemezekhez sokkal könnyebben lehetett hozzájutni, nekem most is van otthon vagy 500 darab 78-as fordulatszámú amerikai lemezem. Aztán hazajöttünk, itthon is dolgoztunk. Megmondom őszintén, mint dobos állandóan vá­gyódtam nagyzenekarba, mert egy do­bos, aki sosem játszott nagyzenekarban, nincs tisztában azzal, amit tudnia kell. Ekkor azonban Hitler felől szelek kezdtek fújni, s engem ilyen indokból kiraktak az Arizonából. Martiny ismét alakított egy csodálatos kvintettet, amivel az Országház grillben dolgoztunk 1942-ig. Kurz Karcsi bőgőzött, „Patkány" (Horváth Sándor) gitározott és Szamosy Buli szaxofonozott. Eszméletlen jó zenét játszottunk, annak ellenére, hogy táncze­ne volt, bárban. De tánczenét is lehet úgy játszani, hogy annak jazz íze legyen, s a jazzt is úgy, hogy éppen jazz íze nincs, de táncra jó. Szóval swinges alapon muzsikáltunk. Nyaranta ez szünetelt, olyankor a margitszigeti Póló klubban muzsikáltam, ahová csak az arisztokráciának volt bejárása. Onnan kerültem be május 11-én az orosz turnéba, bár nagyon sok összekötteté­sem volt, például a fiatal Horthy is állandó vendégünk volt. Nem tudtam megúszni, elvittek. Három évig voltam a Szovjet­unióban és hadifogságban, ahol bizony percenként kellett ug­rálnom nemcsak azért, hogy életben maradjak, hanem hogy semmi bajom ne legyen. Ez megtörtént. Az élet vicce, hogy ott egy német SS-tisztnek köszönhettem a karrieremet: mikor meg­tudta, hogy régen az Arizonában játszottam, ahová ő is gyak­ran járt, beprotezsált kultúrvezetőnek. Én let­tem a táborbeli összes náció kultúrvezetője. Olyan lehetőségeket kaptam, hogy jazzkoncerteket, színi elő­adásokat, revüket csináltunk. Na­gyon jó dolgom volt. 1945-ben, amikor a háború véget ért, ha­zajöttem. Itt megtaláltam a szüleimet. A lakásban, felszerelés­ben, ru­hákban persze voltak hiányosságok, de egy jót fürödtem, és másnap reggelre el­fe­lejtettem az egészet.

• Kezdődött az új élet?

-   1945-ben ismét megalakult a Martiny zenekar. Más tagokból, de az eszme és a stílus megmaradt. A Casanova presszó­ban játszottunk, amelynek a bárjában a Fejér-Magyar duó ze­nélt. A dobos megbetegedett, s Fejér hívott kisegíteni. Húzó­doztam: duóban, miféle zene az, csak cincogás. De muszáj volt menni, s négy nap alatt több pénzt kerestem, mint Mar­tinyval egy hónap alatt. Akkor elkezdtem duóban játszani. Be­kerültem a Savoyba, ahol megint sok pénzt kerestem, de zene nem volt és ez nekem nem ízlett. 1947-ben már a Pipacs­ban játszottam Solymossy Luluval, minden magyar jazz-zongorista apjával. Csodálatos, jó zene volt és nagyszerű közönség, rette­netes sikereket arattunk. Solymossyval azonban a háború előtt voltak bizonyos differenciák, s leállították. Ott maradtam zon­gorista nélkül. Ekkor megalakult a Vécsey kvartett – Vécsey, a kis Kárpáti, Zsolnay Hédi és én –, amivel a Kedvesben és az Anná­ban adtunk vegyes műsorokat. Ez jó volt, de anyagilag nem fizetődött ki, mert a nevünk nagyobb lett, mint a gázsink. Közben a Duna Szálló kis bárjába került Solymossy, és sikerült elintézni, hogy mellé te­gyenek. Tizenegy évet töltöttem ott el, külföldre sem voltam hajlandó emiatt szer­ződni, mert az min­den este egy koncert volt. Ott alapoztam meg a nevem. 195356 között tartott ez a csoda, aztán közbejött 56, amikor nem a zene lett a fontos. A szállodában vészeltük át a dolgot. 1957 ja­nuárjában útlevelet kaptunk, hónapokon át Jugoszláviában turnéztunk, koncerteztünk, majd Bécsben egy előkelő lokálban adtunk tízperces műsorokat. Egyszer megszólalt a telefon: nyit a Duna. Hazamentünk.

Másnap este, mintha mi sem történt volna, kezdenénk a szál­lóban játszani, de Solymossy nincs sehol. A pályaudvarról hí­vott fel, hogy visszamegy Bécsbe. Hat év múlva tudtam meg, hogy miért: moziba. Imádta a jó filmeket, s itt nem voltak. Élete végéig Bécsben és Münchenben élt, nem törődött a kar­rierrel, pedig Európa-hírű ember lehetett volna. Én megint zongorista nélkül maradtam egy olyan rep­rezentatív helyen, mint a Duna bár. Végül Szabó Józsi jött át hozzám az Anná­ból. Hat héten át rettenetes hiányérzetem volt, mert ő jól zongorá­zott, de rém sokat, s néha a kevés több, mint a sok. Addig tar­tott, míg megértettem ő ugyanis mindig magyar helyeken ját­szott, nótákat, ezt-azt -, hogy ez egy más világ, ide más kell. Szabó zseniális, csodálatos muzsikus volt, vele töltöttem éle­tem legszebb nyolc évét, vele voltam a BBC-ben, Berlinben, le­mezeket csináltunk, fellépések töm­kelegét teljesítettük, a Rá­dióban majdnem minden héten felvételt készítettünk. Egész életem, az ötven év alatt hat zongoristával játszottam, mind a hat óriási volt: Solymossy, Vécsey, Martiny, Balassa Ta­más, Gallusz György; de Szabó Józsihoz fogható egy sem volt. Ő nem zongorista volt, hanem költő. Sajnos, nem tudott ellenáll­ni az italnak, s ez is részese lett korai halálának.

Közben felépült több szálloda, s a vállalatigazgató azt akar­ta, hogy vagy a Gellértbe, vagy a Royalba menjünk át. Nem ér­tette meg, hogy nekünk a Duna a jó, mert pici, hangulatos. Mi nem tánczenét szolgáltattunk - ha azt kért valaki, ter­mé­szete­sen megtettük -, hanem általában koncertáló jazzmuzsikát, emberi módon. De mert erősködtek, felmondtunk, elmentünk a Savoyba, ami akkor már dzsumbuj volt. Sok pénzt kaptunk, de tudtuk, hogy a helyet nem bírjuk elviselni. Ekkor fel­kínál­tak egy külföldi szerződést, aminek megkezdése előtt Szabó 39 éve­sen meghalt. Pedig ez az út legálisan nettó egy-egy millió fo­rintot hozott volna nekünk. Ez 1964-ben volt, s én ismét ott áll­tam zongorista nélkül. Kénytelen voltam a Sa­voyban maradni, összeállt egy tipikusan Pestre, üzletbe való zene, ami a közön­séget minden téren ki tudta szolgálni s nekünk is jó volt, de semmi köze nem volt a kvalitatív jazz-zenéhez. Ez 7-8 évig tar­tott, s akkor rátaláltam egy csodálatos zon­goristára, Gallusz Györgyre. A Fészekben ját­szottunk, koncertet adtunk a Zene­aka­démián, de Gyuri nem tudott az emberekkel bánni, úgy­hogy végül kiment Kana­dába játszani. Mondtam, mit csinál­jak? Beadtam a nyug­díjkérelmemet, megkap­tam, s egy-két év múlva úgy elfelejtettek, mintha sosem lettem volna. Ez nem o­lyan or­szág, mint Amerika, ahol, ha valaki egyszer leteszi a ga­rast, élete végéig tiszteletben tartják. Aztán egyszer csak szá­momra min­den in­dok nélkül olyan sza­ladgálás kezdődött utá­nam, hogy portréfilm a tévében, riport a rádióban, hang­le­mez, itt fellépés, ott fellépés. Hát most itt tartok.

• Ez volt hát a pálya, eseményeiben. Kicsit visszalépve az időben, szeretném, ha részlete­sebben is elmondaná, hogy an­nak idején mi vonzotta a jazzhez, mi izgalmasat, érdekeset ta­lált ebben a zenében.

-   Az egyik a ritmus. Soha nem felejtem el, hogy gyerekko­romban láttam egy ame­rikai filmet, Konga volt a címe. Ebben megszólalt Paul Whiteman, aki ezt mondta a főszereplő dobost játszó Mickey Rooney-nak: „Kisfiam, az élet maga is jazz-zene és ritmus, mert a szíved az egyforma négyet üti. Ha már nem egyformán üt, akkor beteg vagy." S ez megragadt bennem. A másik, ami vonzott: hogy improvizálni lehet. Van egy alaptéma, s abban jobbra-balra mász­kálhatunk; azt is kipróbálhatjuk, hogy a partnerünk vajon észre­veszi-e, hogy még ugyanab­ban a számban vagyunk. Ez rettenetesen izgatott engem.

• A hangszertudását hogyan szerezte meg?

-   Gyakorolni rém unalmas, sosem szerettem. Megmondom őszintén, még ha naivan és bután hangzik is, hogy irgalmatlanul sokat tanultam az egykori zenés amerikai filmekből. Ezekből tanultam meg, hogy nem elég egy hangszeren jól ját­szani, hanem a művésznek előbb kontaktust kell teremtenie a közönséggel, amit aztán a produkciójával megcukroz. Bennem megvan ez a készség, hogy a zenémre hangoljam a közönséget; például a tévéfilmben szinte semmit sem kérdeztek, ma­gamtól ömlött belőlem a szó.

• Ön két hangszeren is kiválóan játszik; tulajdonképpen do­bosnak vagy vibrafonosnak tartja magát?

-   Dobosként kezdtem és nagyon hosszú ideig úgy játszottam. De aztán hosszú volt hat órán át egy helyben ülni, ezen kí­vül megszűnt a nagyzenekar, megszűntek azok a helyek, ahol kvalitatív zenét lehetett játszani, s zongoristát sem találtam, akivel duóban dolgoz­hattam volna. Így kezdtem vibrafonozni. Én a dobot is a zenén keresztül nézem, nemcsak ritmikailag. Soha nem úgy játszottam, hogy hallok egy nótát, és dobolok alá, hanem zeneileg a megszólaló műre alkalmaztam a hang­szert. Ezért imádom Buddy Rich-et és Louis Bellsont is, az ő muzikalitásuk áll a szívemhez a legközelebb. Mindig akartam valamit mondani a dobbal. Például a Dzsun­geltelefon című szólómnak, ami lemezen is megjelent visszatérő melódiája van, tehát nemcsak ritmikai hangszerként kezeltem a dobot. Nem tud rám hatni a technikailag mégoly virtuóz dobolás, ha nincs arányban azzal, amiért történik. A vibrafon más, ahhoz a ritmikai érzéken kívül harmóniai ismeretek is kellenek. Ha hiszi, ha nem, amikor az első vibrafont megvettem, már aznap este tudtam rajta játszani. Nem azért, mert olyan zseniális vol­tam, hanem mert ismertem a dobot és a zongorát, s ez sokat se­gített. A gyakorlással ezt már csak tovább kellett csiszolni. A vibrafonban Lionel Hamp­ton a kedvencem, de ugyanúgy el­ismerem Milt Jackson, Victor Feldman vagy a többiek tu­dá­sát is.

• Egész életét éjszakai helyeken, lokálokban, bárokban töltötte, s hogy így mondjam mindig alkalmazott zenét ját­szott, még ha abban sok jazzes elem volt is. Vajon az alkotó muzsikus miképpen fért meg a szórakoztató zenésszel egyazon személyiségen belül? Önmaga számára melyik volt a fonto­sabb, melyik meg­ha­tározást tartja helyénvalóbbnak?

-   Engem ez sosem érdekelt, tudniillik akármilyen muzsikus valaki, van egy privát élete: házbér, gáz, villany, család, gyerek tehát meg kell élnie. Magyar­or­szágon a koncertezésből még ma sem lehet megélni; ehhez legalább olyan ország kell, mint az NSZK, ahol húsz kilomé­terenként következnek a városok. Ha meg lehetett volna keresni a pénzt azzal, hogy hetente két­szer fellépek, akkor nyilván azt választottam volna. De mon­dok valamit. A közelben rendezett komolyzenei hangversenyek után a közönség egy része mindig feljött a Duna bárba, hogy ugyanolyan nívón ezt a zenét hallgassa. A tévéfilmemben szere­pelt Kovács Dénes, aki akkor minden este ott volt, és imádta, ha Bach módjára eljátszottam a Lullaby of Birdlandet. Ő úgy nyi­latkozott, hogy a legmagasabb rendű zenei élményben volt ré­sze. Hát akkor mit mondjak, ha a Zeneakadémia rektorának ez a véleménye? Számomra a jazz a zenének olyan megnyilvá­nulása volt, amelyben szabadon en­gedhettem gondolataimat. Nem éreztem kötött­séget, annak ellenére, hogy van tak­tusvo­nal. Ezen kívül a legkülönfélébb hangszerpárosításokra ad lehe­tőséget a jazz, s az ember zeneiségét jobban birizgálja, hogy el tudja-e játszani azt, ami a fejében megfordult. Az ember egy személyben interpretátor és alkotó. Rögtön lejátszani és kom­ponálni: ez nehezebb, mint hazavinni egy Mozart-darabot, és hat hónapon át gyakorolni. Én nem üzleti szellemből játszom azt, amit játszom, hanem mert úgy érzem, s mert minden mu­zsikus azt játssza, amit szívből érez, mert ha mást csinál, akkor hazudik, s azon észre lehet venni, hogy mache, hogy nem igaz. Lelkileg Hampton játéka áll hozzám a legközelebb, de nem utánzom őt, mert amikor az ember a koncert kellős közepén van, nem jut eszébe, hogy más hogyan játszik. Ak­kor azt adom, amit érzek. Hogy jó vagy rossz, az más lapra tartozik.

• Másképpen gondolkodik-e a jazzről, mint annak idején?

-  Ezzel úgy vagyok, hogy az okos embernek tisztában kell lennie ellensége gon­dolatmenetével is. Otthon a free jazztől kezdve mindent igyekszem meg­hall­gatni. Meg­pró­bálom az újat magamhoz venni; érteni és tudni akarom, jóllehet nem mindet használom, mert nem egyezik a lelkiállapotommal. De amed­dig úgy érzem, hogy az tőlem a hangszeren ter­mészetes, addig beépítem játékomba. Most az élet iróniája szólt közbe, mert amikor már nem játszom vendéglátóhelyen, és össze­állhatnék fiatalokkal, akik a modern zenét szeretik, divat lett a nosztalgia, és min­denütt azt kérik, amit én régen csináltam. Az a közönség, amely nem a beatre vagy az absztrakt zenére kíváncsi, ezt akarja hallani.

• Arra a zenére, amit ön szeret és játszik, elsősorban a melodikusság a jellemző: énekel a zene, még az improvizációk is egy belső ének kivetülései, nagyon jó technikával. Ez a melo­dikus­ság ma ismét „kurrens cikk" lett, azt hiszem, nemcsak divatból.

-   Hampton az az iskola, ahol az improvizáció egy alaptémára indul, s ha az ember bemegy a terembe, a hetvenedik refrénnél is rögtön megmondja, hogy a szólista hányadik taktusnál jár, és mit játszik. Ma ez másként van: vagy a har­mó­ni­ára improvizál­nak, vagy a basszusra, s nem a melódiára. Nagyon otthon kell lenni ahhoz, hogy az ember tisztában legyen azzal, mi is az.

• Az új zene hívei viszont azt mondják erre, hogy manapság nincs melódia, nem olyan korban élünk, amely dalolásra késztet.

-   Amíg így születik az ember, ezek erőszakolt dolgok. Mi az, hogy máma nincs melódia? Hát akkor írok egy könyvet, ami úgy fog szólni, hogy: és pedig, de, hogy­ha, igen, akkor nem. S ezt majd dicsérni fogják, hogy milyen remeket al­kot­tam?

• No, nem. Csak sokat idézik Adorno mondását, miszerint Auschwitz után nincs költészet.

-    Auschwitz után nehéz egészségesnek lenni, de költészet azért lehet! Nincs an­nál cso­dálatosabb, mint amikor valaki egy adott témára hetvenféleképpen tud im­provizálni, és az alap vé­gig ott van. Miért baj ez?

• Az én szememben nem baj, mert én is azt vallom, hogy „semmi nem idegen tőlem, mi emberi". De azért azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az atom­pusztulás lehetőségének tudatában élő jazzmuzsikusok egy része nem a har­mó­ni­ában, hanem a diszharmóniában látja a kor jellemző vonásait, s zené­jében ezt igyekszik kifejezésre juttatni. S ha így éreznek, akkor, mint ön is mondta, nemcsak joguk, hanem kötelességük is így játszani, ha hűek akarnak lenni ön­magukhoz. Önnek mi a véleménye a modern jazzről?

-    Nem vagyok a modern jazz ellen, de számomra egy olyan egyenlet, amit nem tudtam magamban érdemben megol­dani és átérezni, hogy mi miért van. A Ripacsok című film for­gatása közben együtt kellett játszanom a fiatalokból álló Di­menzió együttessel. Kértem a vezetőjüket, Dést: magyarázd ezt meg nekem, mert én régi zenész vagyok, nem süket, de ezt a mai progresszív improvizációt nem tudom magamévá tenni; bennem ugyanis mindig az alaptéma szalad, s nálatok már a harmadik taktusnál nem tudom, mit játszotok. Azt mondja erre: figyelj, F-dúr, amikor gondolod, szállj be. Gondoltam, a hétszentségit neki, gyerünk.  Saját vé­le­ményem szerint nem mentem ki a harmóniából, de összevissza játszottam tücsköt-bogarat. A végén azt mondja Dés: miért mondtad, hogy nem tudsz modernt ját­szani?! Isteni volt!

Szóval én az összhangzattannal meg mindennel nagyjából tisztában vagyok, s azt is tudom, hogy régen egy szeptim ak­kord milyen modernnek számított, ma meg a gyerekek a tizen­hármasra szolmizálnak. Ezt mind tudomásul veszem, de még­sem vagyok képes szabadulni attól, hogy mindennek legyen egy olyan zenei mon­danivalója, amit én megértek. Natu­ra­lisztikus ember vagyok, nagyon szeretem a természetet, egy mezőt órá­kig csodálni tudok. Ezt szeretem a zenében is. Lehet, a vége felé annyiban nincs igazam, hogy az idők folyamán az elgépiesedett, rohanó, acsarkodó életben más vált lelki üdvvé. De nem tudok egyebet mondani: akkor sajnálom az üdvözülőket. Ne­kem nagyon jó gyermekkorom volt, a szüleimtől minden szépet és jót megkaptam, az iskolában jól éreztem magam, a nőkkel is boldogultam, sőt most van egy feleségem és egy 14 éves lá­nyom, akikkel nagyon jól együtt élünk, de senkit nem akarok ezzel megbántani nekem az életben semmi nem tud annyi örömet adni, mint a jó jazz-zene.

• Ezt az örömet akarja átadni a közönségnek?

-   Egy rádiós műsorban azt mondtam egyszer: ameddig al­kalmas vagyok rá, addig mindig szeretném a közönséget elszó­rakoztatni és átvinni a zenei op­ti­mizmusomat, hogy szépnek lássák az életet. Ez olyan, mint színházban a díszlet: elölről gyönyörű, hátulról ronda. Én igyekszem mindig a szép díszle­tet látni, bár azt is tudni kell, ami mögötte van.

• De hát a valóság nem mindig szép.

-   Erre jó a jazz-zene, ami az embert a csúnya valóságból egy álomvilágba viszi.

• Ez nem valamiféle narkózis?

-   De nem ártalmas, mert elméletem szerint én rettenetesen szeretek egy elképzelt mese­világban élni. Azzal tisztában va­gyok, hogy ezt csak úgy tudom megtenni, ha előzőleg megte­remtem életem reális alapjait, tehát mindarról gon­doskodom, ami a civilizált élethez szükséges. Csak ekkor tudok lelkileg fel­ocsúdni és úgy hallgatni zenét, hogy az elvisz a mesevilágba. Képzelje el, milyen jó lehet, ha valaki nemcsak hallgatni tudja a zenét, hanem játszani is.

• Most lépett hetedik évtizedébe. Mik foglalkoztatják in­kább: a múlt történései vagy a jelen eseményei?

-   Ez kétféle dolog. Az emlékezéseim gyönyörűek, tehát boldogan emlékszem vissza. Aki pedig a jelenre nem gondol, az ostoba. Az élet rávisz arra, hogy kény­telen legyek rágondolni. Nem olyan világban élünk, hogy ne kellene egészségben, anyagilag, kapcsolatokban, lehető­sé­gekben erre gondolni. Én annyit törődöm a jelennel, amennyiben biztosítani tudom a lehe­tőséget, hogy a mesében éljek. Sajnos, ez nem mindig tő­lem függ, s nem mindig sikerül. De optimista ember vagyok, s ha bajba kerülök, nem a kétségbeesés vesz rajtam erőt, ha­nem az első gondolatom az, hogy miként mászom ki belőle. Er­kölcsi egyensúlyérzetem nyu­godt: soha semmi olyat nem követ­tem el, amivel magamat vagy a körülöttem élőket bajba kever­tem volna. Jó érzéssel tölt el, hogy akár zenekari tagként mű­ködtem, akár saját nevem alatt voltak kollégák mellettem, tö­rődtem velük, tolla­sodhattak velem. És nem vagyok hiú, mert a nálam tízszer gyöngébbhez is oda tudok menni megkérdezni: te mondd, hogyan csinálod ezt? Mert a gyöngébbektől is lehet tanulni, nemcsak a sokkal jobbaktól.

• Sok mindent megélt ebben az országban, az utóbbi fél év­században fi­gye­lem­mel kí­sérhette, hogy miképpen alakul a jazz sorsa. Mennyiben változott meg a mű­faj helyzete ez idő alatt?

-    Mondok valamit, nem kifejezetten a jazzre értve, hanem ahogy nevezik a könnyű műfajra. Ez a Horthy-érában is egy szükséges rossz volt, amit azért hasz­náltak, mert pénzt hozott a kasszába. Ami nagy különbség: akkor megvolt a ze­nészben a vágy, hogy nevet szerezzen, valaki legyen, mert a főnök csak akkor alkalmazta. Felfogadta Horváth Jenőt, mert ő behozta a közönséget. Ma ez meg­szűnt, a zenészek anyagilag kategorizál­va vannak, s a főnök két B kategóriás ze­nészt kér, mert az ol­csóbb. Hogy aztán ezek kicsodák, az nem érdekes. Ezzel ki van húzva az ember alól a talaj, feltéve, ha nincs benne vágy, hogy tanuljon, és minél többet tudjon. A vendéglátó nem fizet. Egy B kategóriás zenész hatórás játékért 120 forintot kap. Rákény­szerítik, hogy ne jól játsszon, hanem a betérő részegek kedvét keresse. Az egyik a hotelben ül a pódiumon, és csak a gázsiját kapja, a másik elmegy a kocsmába, és a fizetésén kívül hazavisz havi 25 ezret. Mit érdekli őt a jó zene? A 25 ezer érdekli. Ameddig ez nem változik meg, addig sose lesz kvalitatív zene.

A jazz-zenében eleinte, pláne a Rákosi-korszakban, vesze­del­mes amerikai Coca cola szerűséget láttak. Azon kívül a Ze­ne­akadémián a tanítási alap annyira kü­lön­bözött a jazz-zené­től, hogy ha egy végzett trombitás beült egy jazz zenekarba, kine­vették, annyira katasztrofális volt a frazírozása. Ez most már másképp van. De megmondom, hol a hiba. Ugye a gyere­ket előbb beíratják az óvodába, aztán az ele­mibe és úgy megy szépen feljebb. A jazzből, ami sokáig el volt tiltva, a free és a modern rész hullott az emberek nyakába. A zenészeknek egy bizonyos fokon ez tetszett, elkezdték proponálni. A közönség pedig, amely még az elemibe sem járt, ebből semmit nem értett. Hiányzik az a kronologikus sorrend, amivel ki-ki a maga ízlése szerint eljut oda, hogy azt kapja, amire vágyik. Ráadásul rosszul spórolnak: bármelyik szocialista országot nézi, mindenütt van big band, néhol több is. Nálunk egy sincs, még a Rádióban sem. Tehát hiányoznak azok a feltételek, amivel ezt az egész ügyet életképessé lehet tenni. Nagyon sok köszönhető Kiss Im­rének, aki a Rádióban a maximumig forszírozza a jazzt, de a közönség 90 százaléka Glenn Millertől felfelé a hagyományos zenét szereti és érti. Én, aki ehhez ragaszkodom, mert hozzám ez áll közelebb, ezt nem tartom helyesnek. Igenis el kell jutni oda, hogy az is megfogjon, ami nekem nem tetszik. De ehhez végig kell járni az utat, s ehhez lehetőségek kellenek. Nincs kel­lő anyagi fedezet, nem vált még vérré úgy ez a zenei fejlődés, mint ahogy Amerikában. Állítom, hogy a beatnek köszönhető az, hogy a jazz idáig jutott, mert annak révén lett a zene a fut­ball után fontos kereseti ág. De ez még nem az igazi. Nézze meg, a Rákóczi téren a nyolcéves cigány­gye­rekek már hege­dülnek.

• S annak mi az oka, hogy időközben olyan sok jazzmuzsikus hagyja el a pá­lyát, vagy fejezi be az aktív zenélést?

-    Ez anyagi kérdés. Nekem is vannak kollégáim, akik elmen­tek más foglal­kozást űzni. Korosztályomból már csak Martiny Lajossal ketten vagyunk aktívak. Néhányan viszont az alko­holhoz fordultak, s elitták az eszüket. Erre nincs apelláta. Az is igaz persze, hogy a fórumokon és a hivatalokban nem olyan emberek ülnek, akik ismerik a zenészséget. Azt tudják, hogy ez egy foglalkozás, hogy köz­vetí­te­niük kell, de nem értenek hozzá. Én sohasem voltam elégedetlen a pályámmal, most meg pláne nem vagyok, mert amióta nem játszom állandóan, a tévé­fil­mem­mel és a hanglemezeimmel úgy érzem, mintha szobrot emeltek volna nekem.

(1981)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)