Dada, irónia és kreativitás (Matthias Ruegg)

 

("Sztárokkal nem foglalkozunk")

(Forrás: Internet)

Svájcban született 1952-ben, de Grazban, majd Bécsben tanult zenét, s aztán az osztrák fő­városban telepedett le. Zongorista, zeneszerző, hangszerelő. 1977-ben megalapította a Vienna Art Orchestra elnevezésű zenekart, amely a nyolcvanas években kitűnő albumok sorát készí­tette el. Az együttes nem a hagyományos hangszerösszetételben játszott, kevesebb trombitát és harsonát használt, helyettük svájci kürtöt és vibrafont alkalmazott. Rüegg a modern jazz-szerzők és hangszerelők azon, az angol Mike Westbrook, a holland Willem Breuker és az amerikai Carla Bley nevével jelzett csoportjába tartozik, amelyik gyakran él színpadi eszközökkel, kedveli a humort és az iróniát. A VAO gazdag repertoárjában a zenekarvezető szerzeményein kívül olyan, stilárisan különböző szerzők művei szerepeltek, mint Jelly Roll Mor­ton, Lennie Tristano, Charles Mingus, Anthony Braxton, Hans Koller és Eric Satie. Ruegg 1983-ban tizenkét énekessel és néhány muzsikussal megalakította a Vienna Art Choir nevű formációt, amelynek programja az énekhang és a hangszeres játék szokatlan együttesére épült.

  • Ilyen nagy létszámú együttesnél döntő a kezdet, a szerveződés időszaka. Hogyan jött létre az akkor még Wiener Art Orchesternek nevezett együttes? Ön választotta ki a muzsi­kusokat saját céljai érdekében, vagy egy baráti kör hasonlóan gondolkodó tagjaiból verbu­vá­lódott a társulat?

– 1977 táján kezdődött, akkortájt Bécsben nem sok minden történt. Jazzt sehol nem lehetett hallgatni, s az avantgárd is csak szórványosan létezett. Kialakult egy szűk kör fiatal, tehetséges muzsikusokból, de fellépési lehetőségük nem adódott. Valószínűleg én voltam az első, aki fekismerte, hogy ha mindannyian akarunk valamit, ne külön-külön, elszigetelten pró­bálkozzunk. Megszerveztem egy koncertet, írtam hozzá egy darabot 17 muzsikusra, tánco­sokra, költőkre és avantgárd-nonszensz előadókra. Telt ház előtt adtuk elő egy klubban, min­denki nagyon élvezte, az akciónak híre ment. A siker miatt újabb előadást kellett tartanunk. Így indult el a dolog avantgárd körökben. Egy éven belül tisztázódott, kik azok a zenészek, akikre hosszabb távon lehet számítani. Megalakítottuk a 15 tagú zenekart, ez volt a VAO születése.

  • Nevük időközben angolosan Vienna Art Orchestra-ra változott. Mennyire szerveződtek nemzedéki, illetve zenei alapon?

– Mindkettőnek része volt benne. Néhányan, mint Harry Sokal, Wolfgang Puschnig, Wolfgang Reisiger, Woody Sabata, azonos korúak vagyunk, 1952-55-ös évjáratúak. Aztán vannak a fiatalabbak, Bumi Fian, Heiri Kaenzig, Hannes Kottek. Egy idő után körülnéztünk Ausztria határain kívül is, így találtunk Herbert Joos-ra, Lauren Newtonra, Joe Sass-ra. A tagokat együtt választjuk ki. Mindig fiatal osztrák muzsikusokat keresek, elsősorban szer­vezési okok miatt. Sztárokkal nem foglalkozunk, ez nagyon fontos elvem.

  • Miért?

– Azért, mert mi mindig együtt voltunk, és a sztár jelenléte felbomlasztaná ezt a szoros közösséget. A szememben így is egy sor sztár játszik a zenekarban.

  • Mit jelent a VAO és a többi avantgárd csoportosulás számára, hogy olyan városban élnek, ahol ennyire erősek a klasszikus zenei hagyományok?

– Én Svájcban születtem, ott a hadseregnek vannak erős hagyományai. A svájci a világ legjobb és legkorszerűbb hadseregei közé tartozik. Én inkább a klasszikus zenét és az operát részesítem előnyben, ez az élet másfajta felfogását jelzi. Tíz évvel ezelőtt persze még sok minden nehezebben ment, a különféle zenék között éles határok húzódtak. Ezek leépítésében – talán mondhatom – nekünk is részünk volt. Ma már sok klasszikus zenészt, komponistát ismerünk, közös akciókban veszünk részt. Első szimfonikus művemet például a Bécsi Szimfonikus Zenekar mutatta be Wolfgang Puschnig szaxofonszólistával. Eseményszámba ment, először fordult elő, hogy ez a zenekar ilyen programban vesz részt. A helyzet tehát fokozatosan javul, ma már érzékelhetően nagyobb a nyitottság.

  • Ez a közönség érdeklődésén is érzékelhető?

– Hogyne. Többször játszottunk klasszikus zenei sorozatokban, a Jeunesse Musicales szervezésében, illetve új zenei összeállításokban. Természetesen van olyan közönség, amelyik csak Beethovent és Brahmsot kedveli a Bécsi Filharmonikusok előadásában, mint ahogy a jazzben is vannak puritánok, akiket csak a swing érdekel. Ez nem probléma.

  • Miben keresendők a VAO sikerének okai? Hogyan tudták magukat elfogadtatni a másfajta zenén nevelkedett körökkel?

– Mindig nagyon keményen, komolyan dolgoztunk. Bizonyos értelemben szerencsések is voltunk, mert mindig a megfelelő időben, a megfelelő helyen játszottunk, mindig meghívást kaptunk a következő fesztiválra, és a kritika is elismerően fogadta produkcióinkat. Ezt csak most, visszatekintve látom így, akkor nem tudatosult bennünk. Mára eljutottunk egy szintre, és szerintem a jazz-közösségen vagy -társadalmon belül nem is jutunk magasabbra. Kivívtuk a helyünket, ez rendben van, tudunk dolgozni, ami nagyon fontos. Most például három és fél hónapja úton vagyunk, s ez már sok. Nagyon kemény időszak volt ez, de a zenekar nem rop­pant össze, sőt jobban együtt van, mint bármikor. Remek koncertek vannak mögöttünk.

  • Amikor 1982-ben először hallottam önöket, meglepett és magával ragadott hangzásuk frissessége, az a groteszk, ironikus mód, ahogyan a zenei gesztusokkal éltek. Egyszer azt nyilatkozta esztétikai nézeteiről, hogy legfőbb elve a nonszensz, a neo-dada megközelítés, mert ma már semmit nem lehet komolyan venni. Egyúttal különbséget tett a komoly komolyság és a nyugati-patetikus komolyság között. Ezt a koncertjüket hallgatva azonban úgy tűnt, a VAO eljutott a “jazz-komolyság” állapotába, mert programjuk tiszta jazz volt, hosszú szó­lókkal, s nyoma sem volt a dadának, az iróniának, a humornak.

– Ez nagymértékben a műsor összeállításán múlik. Minden este másikunk tervezi meg a programot. Tegnap a sor Roman Schwalleren, "legjazzesebb" tagunkon volt. Huszonhárom darab, négyórányi zene van a tarsolyunkban, így a koncertek mindig különböznek egymástól. Ezen kívül mindig előre tisztázzuk, hogy ki miben akar szólózni. Természetesen mind­egyikünk szeret jazzt játszani. De annak, aki ilyen sok koncertet ad sorozatban, szüksége van a változatosságra. Általában saját berendezésünkön játszunk, ami tökéletes hangzást tesz lehetővé. Ha már szerelésen kell megszólalnunk, nem érezzük magunkat igazán felszaba­dultnak, boldognak. Meg aztán sokfélét csinálunk egyszerre. A komoly értelemben vett zene mindig is repertoárunkon volt. Ahogy a muzsikusok egyre jobbak lettek, megváltozott a helyzet. Szerettem volna másféléket is írni, de szükségszerűen fejlődött ilyen irányba a zene­kar. A humorosakon kívül egy sor komoly lemezt is készítettünk. Egyet nem csináltunk soha: paródiát. Vannak kritikusok, akik szeretik azt írni, hogy parodizálunk, mert könnyebb a paró­diáról írniuk, mint a tiszta zenéről.

  • A VAO zenéjében milyen része van önnek, és milyen a zenekarnak?

– Minden darabot, minden hangszerelést én írok. De nagyon sokat tanultam a zenekarral, s olykor megkérdezem a többieket, hogy mit szeretnének játszani a következő turnén. Leme­zeinken például megfigyelhető, hogy Lauren Newton mindig másfajta vokális szólóval sze­re­pel. Arra törekszem, hogy hosszabb periódusban gondolkozzam.

  • A zenekar fejlődését bőségesen dokumentálják lemezek, bár többségüket a kis svájci Hat Hut cég adta ki. Elegendőnek érzik-e ezt a hátteret ahhoz, hogy felvételeik tágabb hall­gatói rétegekhez is eljussanak?

– Kétségtelenül vannak terjesztési nehézségeink, nem utolsó sorban azért, mert ezek a dupla, keményfedelű albumok nagyon drágák. De a hat art-on kezdtük el a munkát 1980-ban, s nem csak a muzsikusokhoz, hanem a kiválasztott lemezcéghez is igyekszem ragaszkodni. Amúgy a kettős albumok kifejezetten előnyösek nekünk, mert a zenekarban tizennégy szólista van, s kell, hogy mindenkinek jusson hely. Örülünk, hogy a hat art-tal megvalósíthattuk ezt a sorozatot, de már öt vagy hat lemez készült így, ideje váltani. A Moers kiadó ehhez jó lehe­tő­séget kínál.

  • Ez a cég vállalkozott az üzleti sikerrel aligha kecsegtető, vokális Vienna Art Choire-le­mezek megjelentetésére. Mi késztette arra, hogy svájci népdalokat dolgozzon fel kamara­kórusra és szólóhangszerekre?

– Hagyományos családban nőttem fel. Hagyományosban, olyan értelemben, hogy sokat énekeltünk otthon, és ezek a dalok belém rögződtek. A magam módján szeretem is őket, és felötlött bennem, hogy jó az, ha egy muzsikus alkalomadtán visszapillant a gyökereire, ha vannak neki. Mindig érdekeltek a balladák, ez a VAO lemezein is tettenérhető. Rájöttem arra, hogy, harmóniai értelemben, Svájcban sajátos zenei kultúra alakult ki az évszázadok során. Ezek a moll-harmóniájú dalok nem léteztek Ausztriában és Németországban. Ez a kultúra az utóbbi kétszáz évben eltűnőben van, a moll-hangnemű dalokat dúr-hangneműek váltották fel. Talán azért, mert ezek kevésbé szomorúak. Az egész világ, gyógyszerek, minden rendel­kezésre áll, hogy megszűnjön a szomorúság: az embereknek mindig boldogoknak kell len­niük. Érdekes megfigyelni, hogyan váltak ezek a szomorú dalok ostoba, boldog dalocskákká. Meg akartam mutatni az eredeti dalokat, apró igazításokkal, hogy kiderüljön, mennyire izgal­masak. Azt is példázandó egyúttal, hogy kórus is képes elénekelni az eredeti dallamokat. Szöveg nélküli hangokra dolgoztam át a melódiákat, hogy bebizonyosodjék, ez a zene Sváj­con kívül is megszólaltatható.

  • Legalább ennyire izgalmas vállalkozás volt Eric Satie műveinek feldolgozása a zene­karra. Satie-nek ugyan voltak jazzes zongoradarabjai, mégis meglepő, hogy egész koncert­programot épített ezek előadására.

– Véletlenül esett rájuk a választás. Nagyon szeretem ezeket a műveket, s elhatároztam, feldolgozom őket ritmusszekció nélkül, csak fúvósokkal. Vannak hangszereléseink Bartók, Stravinsky és Mozart szerzeményeire is.

  • Nemrég szkeptikusan jelentette ki, hogy feladta a zenék egyesítéséről alkotott utópiáját. Mi volt ez, s miért kellett vele leszámolnia?

– Eleinte úgy gondoltam, hogy minden kompozíciómat a VAO adja majd elő. Ez más­képp alakult. Amint említettem, írtam klasszikus darabot szimfonikus zenekarra, kamara­együttesre, dolgozom kamarakórusokkal, költőkkel, a zenekar hét tagjával speciális színházi estét készítettünk elő elektronikát is felhasználva... Egyszóval nemcsak ezt a zenekart haszná­lom elképzeléseim kivitelezésére. De továbbra is a VAO a legfontosabb ügy nekem.

  • A VAO avantgárd zenekarként indult, s az ön munkáiban változatlanul jelen van a készen kapott szabályok, formulák tagadása, a sablonos gondolkodás és a mechanikus zene­gyártás elvetése, ezzel párhuzamosan az új, a szokatlan, a rendhagyó keresése. Mennyiben tudatos ez a magatartás, és mennyiben az ösztönös, teremtő művészi hajlam terméke?

– Néhány éve még jobban érdekeltek ezek a kérdések, akkor többet foglalkoztam a zene filozófiájával. Lehet, hogy kicsit belefáradtam, de ma inkább dolgozni szeretek, mint magya­rázni a zenét. Az a közönségre és a kritikusokra tartozik. Ami a VAO-t illeti, az a fontos, hogy életben tartsam a zenekart, hogy legyen elég pénzünk próbálni, koncertezni, hogy jól érezzük magunkat, hogy emberi lényként létezzünk. A zenekar egyik lényeges tulajdonsága, hogy a színpadon mindig van bennünk erő. Majdnem mindig. Ezt az erőt bizonyos értelemben mi hoztuk a jazz-világba. Erő és egyfajta kreativitás – ez az, ami feltehetőleg meghatározza a mi helyünket abban a nagy valamiben, amit jazznek neveznek.

(1985)

(In: A jazz ideje. Osiris, Budapest, 1999)

Ajánlott lemezek

Vienna Art Orchestra:

From No Time To Rag Time (hat Art), 1982

The Minimalism Of Eric Satie (hat Art), 1984

Perpetuum Mobile (hat Art), 1985

Nightride of a Lonely Saxophoneplayer (Moers), 1985

    

Vienna Art Choir:

From No Art To Mo(z)-Art (Moers), 1983

Five Old Songs (Moers), 1984