Egészséges konzervativizmus (Martin Williams)

Az amerikai kulturális örökség őrzésének és ápolásának kiemelt intézménye a Washing­tonban székelő Smithsonian Institute, amely több múzeumot és gyűjteményt foglal magába.

Itt talál­koztam a jazzrészleg nyugalmazott vezetőjével, Martin Williams-szel, akinek nevéhez számtalan tanulmány és könyv fűződik. Ő írta az ismertető szövegeket például a free jazz úttörője, Ornette Coleman 50-es évekbeli lemezeihez. Ma is rendkívül te­vékeny, egyebek mellett egy olyan repertoár-zenekart irányít, amely a jazz klasszikus kom­pozícióinak megszólaltatására jött létre. A neves szakembert először arról kérdeztem, hogyan látja a jazz jelenét.

– Nagyon egészséges konzervativizmusnak lehetünk tanúi, amikor a legfontosabb fiatal muzsikusok, Wynton Marsalis-szal az élen, a múltba fordulnak tanulnivalóért, és ezt zenei értelemben nagyon alaposan, elmélyülten teszik. Ilyesmi sohasem fordult elő korábban. Ez a zene minden generáció számára a lázadás eszköze volt, amelyek tízévenként megtagadták a múltat, hogy újat teremthessenek. Az utóbb két évtizedben azonban ez elmaradt. És most itt van ő, mármint Marsalis, aki azokhoz is közel tudja vinni ezt a zenét, akik soha nem fog­lal­koztak vele. Felkeresi a még élő régi trombitásokat, leül például Harry "Sweets" Edison mellé, és megkérdezi, hogyan csinálja ezt, hogyan éri el azt a hatást vagy hangzást. Mert tudni akarja. A jazz-rock, a fúzió halott, senki nem játssza, kivéve Miles Davist, aki elkezdte. Úgy vélem, egészében véve ez hiba volt, de már elmúlt. A legfontosabb és a legegészségesebb fejlemények közé tartozik a repertoár-mozgalom is. Ez pontosan aszerint zajlik, amit Marsalisról mondtam: meg akarjuk menteni és őrizni a múlt értékeit. Abban egyetértünk, hogy ez sok-sok problémát felszínre hoz, de ez nem jelenti azt, hogy ne találnánk meg a megoldást.

• Nem azért fordulnak a múltba, mert elvesztették az irányt, és nem találják kifejezési lehetőségeiket?

– Nem hinném, hogy ez volna az ok. Minden egy tőről fakad. Semmi újat nem hallok Wynton Marsalis játékában, kivéve néhány nagyon érdekes ritmikai különbséget; azt, hogy a zenéje ritmikailag mindig fejlődik. De nem mondhatjuk, hogy azért fordulunk a múltba, mert nem tudjuk, mihez kezdjünk a jelennel. Most azt tesszük a jelenben, hogy a múltra figyelünk; ezt kell tennünk. Ez nagyon egészséges, az érettség jele. Ha azt akarjuk, hogy ez a zene felnőtté váljon, nem hagyhatjuk meg abban az ifjonti lázadó állapotában, amit a muzsikusok nem­ze­dékei számára jelentett. Ennek ideje véget vetni. De ez nem feltételezi azt, hogy nincs fejlődés. A klasszikus zene ezzel már régen leszámolt a 18. század végén, a 19. század elején, amikor Mendelssohn azt mondta: „Igen, tanulhatunk Bachtól, de játszhatjuk is a műveit!" Ez fontos.

• Nem azt jelenti ez, hogy a jazz elérkezett egy olyan ponthoz, mint amikor egy fa virágba borul?

– Ez így túl egyszerűen hangzik. Ha azt kérdezi, hogy mi fog történni, hát nem tudom. Mindig azt kérdezik tőlem, hogy merre halad a jazz. A válaszom az, hogy nem tudom. Illetve, hogy arra, amerre a legjobb muzsikusok viszik. És most ez az irány az, amely felé a legjobb muzsikusok viszik.

• Ezek a fiatal muzsikusok milyen útjelzőket keresnek a múltban? Vannak meghatározott korszakok vagy jelleg­zetességek, amit meg akarnak ismerni?

– Mindent tudni akarnak, hogy választhassanak, mit akarnak felhasználni. A kreatív alko­tók mindenütt ugyanezt csinálják. Ahogy egy korai trombitás mondta: „A zenészek nem azért mennek el a többi muzsikust meghallgatni, hogy jól érezzék magukat; hanem, hogy lopjanak tőlük!"

• A hagyományok felé fordulás tudatosságot feltételez. A túlzott tudatosság és az in­tel­lektus előtérbe kerülése ugyanakkor elnyomhatja a zenei ösztönösséget, kimódolttá teheti a játékot.

– Mindenfajta fejlődés magában hordozza ezt a kockázatot, legyen szó akár a szemé­lyi­ségről, az intellektusról vagy a politikáról. Ezt vállalni kell. Amikor a repertoár-zenekarral Duke Ellington darabjait játsszuk, gyakran hallom az ellenvetést, hogy szerzeményei a zenekari tagokra szabottan születtek. Duke pontosan tudta, hogy a zenészei hogyan szólalnak meg, miképpen hangzanak együtt. Nos, Szophoklész is így írta a drámáit, de Shakespeare is. Ő sem elvonatkoztatva, hanem a színészei tehetségéhez mérten alkotott. És mégis, a Hamletet azóta is minden nyelven játsszák.

• Wynton Marsalis rendkívül komoly muzsikus, aki intellektuális szinten is képviseli ezt a gondo­latkört.

– Ilyen tekintetben soha nem volt hozzá hasonló zenész.

• Egy sereg fiatal muzsikus követi őt.

– Egy egész nemzedék. Már Wynton jelentkezése előtt felfigyeltem erre, amikor Stanley Cowell zongoristát meghallottam. Benne minden megvolt, amit a zongorán addig hallottunk. Nem olyan erőteljes muzsikus, mint Wynton, de... Wyntont azonban gyakran vádolják azzal, hogy túl sok benne a tudatosság, és kevés a szív. Ő tudatában van ennek. Ez kétségtelenül prob­léma.

• Ez a megközelítés mennyire válhat általánossá a zenészek körében?

– El tudta volna képzelni a zene korábbi korszakaiban, hogy egy fiatal zongorista kizárólag három zeneszerző-zongoristának szentelje egy teljes lemezét? Hogy Jelly Roll Morton, Duke Ellington és Thelonious Monk darabjait játssza? Ilyen nem fordulhatott volna elő. Marcus Robertsről beszélek. Kiadott egy CD-t „Egyedül három óriással” címmel. Elképesztő ötlet, különösen egy fekete muzsikustól. Bárki csinálhatott volna ilyet korábban, kivéve a feketéket. Ezt csak a fehérektől várhattuk.

• Miért? A feketék nem törődnek a hagyománnyal?

– Nem így. De még a legmerészebb fehér zenészek sem tették volna. A hagyományőrzők, például Dick Wellstood, igen. De Lennie Tristano sohasem. Ha már a fehérekről van szó.

(1991)